Ivan Cankar: A datolyák

Mikor a második elemit bevégeztem, elnyertem az engedélyt, hogy ministrálhassak. Lelkemet tökéletesen betöltötte akkor a tömjénfüst illata. Az Egyház tulajdonának hittem magam teljesen s örökre megvédettnek minden bűntől. Sohasem voltam oly boldog s kiegyensúlyozott, mint abban az istenáldotta időszakban. S egy szép fiatal pap első miséjén is én ministrálhattam akkor. Kicsiny voltam s megengedték, hogy a súlyos, nagy evangéliumot hordozhassam. A veríték belepte kipirult arcomat, de nem voltam fáradt, csak nagy éhséget éreztem. Mert akkoriban kukoricamálén éltünk; de fénylő, fiatal szemeim beittak minden szépet – s az élet dús álmai nem voltak káromra.

Mise végeztével lehajolt hozzám az ifjú pap, még nagyon kicsiny voltam:

- Nesze, ez a tiéd!

És egy ragyogó ezüst hatost adott nekem.

Eddigelé sohasem voltam még egy egész hatos birtokosa. Húsvétra vagy karácsonyra egy krajcárt kaptam és gazdagnak hittem magamat; ilyenkor aztán pontosan és nagy gonddal számítottam ki, hogy lehetne ezt a krajcárt a legokosabban felhasználni. Ez a hatos most minden reményemet és álmomat meghaladta. Hamarabb mertem volna aranyos várkastélyról, vagy akár a mennyországról álmodni, mint egy hatosról.

Első gondolatom az volt, hogy hazaviszem anyámnak; anyám sírni fog ennek a csodának a láttára.

És kiléptem a sekrestyéből a napfényben úszó utcára. Köröskörül a templom mellett és fel az utca során sátor  sátor mellett állott. Ott állott felhalmozva, kiterítve a világ minden édessége és a fehéres sátorlapok vígan lebegtek a meleg szélben. Mi minden nem volt ott akkor! Aranysárga, csurgó levű narancsok  - amilyenek húsvét táján szoktak lenni -, piskóták és cukorrudak, fehérek, sárgák, pirosak. Szegény kis kezem mihez is kaphatott volna legelőbb? És nagy, vékonyfalú deszkadobozok telis-tele datolyával; nedvesen, barnán, csábítóan, szinte bűnösen ragyogtak farekeszük közt. Vajon milyen lehet a datolyák íze a szájban?

„Egy hatosod van! És ez a hatos egészen a tiéd, senkinek sem tartozol vele, itt van a kezedben!”

Görnyedten álltam, mintha valami súlyos ütés ért volna s mikor rémülten körülnéztem, hogy lássam, ki suttog a fülembe ilyen szavakat, láttam, hogy egyedül vagyok.

S aztán továbbmentem utamon; szívem nehéz volt és szomorú, a nap nem fénylett többé, az emberek szeme bánatos volt és a sátrak kiürültek.

Mentem, de az út végén hirtelen megfordultam és körülnéztem; egy kisleány állott ottan kurta kis tarka ruhában, komolyan bámult maga elé és két kis karcsú kezében egyetlen datolyát tartott gondos vigyázattal. A gyümölcs húsa mézesen ragadós volt és felrepedt héján keresztül kilátszott a hosszú, fehéres, hasított oldalú mag.

Alig hogy ezt láttam, már újra a datolyás sátor mellett állottam s mintha mámoros lettem volna, akadozó hangon szólaltam meg:

- Datolyát kérek!

- Mennyit? – kérdezte a kövér kofa és nedves kezével belenyúlt a dobozba.

- Egy hatosért, egy egész új hatosért!

Én voltam az, aki ezt mondotta? Vagy valaki más lehetett a hátam mögött s az beszélt helyettem idegenül mély, érdes, rút hangon?

A datolyák hozzáragadtak nedves tenyeremhez, beleharaptam az elsőbe; a mézédes gyümölcs hozzáragadt a szájamhoz és a fogaimhoz is.

És akkor kiköptem az egészet: a sima héját, a mézédes húsát és a felhasított magot is. És visszafutottam a már megtett úton, kezemben a datolyákkal, amelyek görcsös szorítású kezemben ragadós kolonccá álltak össze; futottam és futottam, míg a patakhoz nem értem. Ott aztán megmostam a kezemet.

Aztán a fűre vetettem magamat és imádkoztam: Istenem, hagyd, hogy meghalhassak!

Anyámnak nem jut más, csak málékenyér, napról-napra, hónapról-hónapra; talán még azt sem tudja szegény, hogy fehér kenyér is van a világon. Én meg datolyát falok! Sárgás, fényes, cukros datolyákat, egy egész hatosért!

Mintha nagy, nehéz súly feküdt volna a szívemen nyomasztólag és félelmetesen – és még a könnyeket is szégyelltem a szememben.

Ebéd ideje is régen elmúlt, mire hazamentem. Anyám köleskását tett elém, amit különben nagyon szerettem. De ahogy most hozzá akartam fogni, hirtelen kivert a hideg veríték s bénultan tettem le a fakanalat.

- Mi bajod van? – kiáltott rám anyám rémülten.

Nem mertem rátekinteni, azt hittem, meg kell halnom ennek a hűséges, kutató tekintetnek a súlya alatt, amely magam sem tudtam miért, de gát nélküli gyónásra késztetett. Fölibém hajolt, a lehajtott fejemet két kézzel emelte magához. Olyan fehér volt, olyan gyengéd és halavány, mint Isten Irgalmassága.

- Anyám, ó, anyám!

Fejem súlyosan esett vissza az asztalra, nem akartam többé mást látni.

Mikor kábultságomból felébredtem, anyám arca komoly és fájdalmas volt.

- Mondjad el! – parancsolt rám szigorúan.

És én úgy gyóntam, mint a gyóntatószékben, mint Isten előtt.

- Egy hatos kaptam ajándékba, egy egészen új, ragyogó hatost. De én nem hoztam neked haza, nem, én nem is akartam neked róla szólani, hanem elpocsékoltam, bűnös módon elpazaroltam, datolyákat vettem az árán. Ne haragudj, én nagyon jól tudom, hogy most meg kell halnom.

És ekkor valami egészen különös dolog történt.

Anyám felém nyújtotta a két karját és magához vont egészen, így vitt a szoba sarkába a szentképek elé. És háromszor jelölte meg homlokomat a kereszt és az áldás jegyével.

- Fiacskám, kis fiacskám – mondotta.

És azután, meg sem tudtam érteni miért, keservesen kezdett el sírni.

Ford.: Jella Maritschnig

Forrás: Vigilia 1935. 1. kötet