Ivan Cankar: Vrüzsgyenec

 

Vrüzsgyenecnek hívják a helyet, ahol anyám valaha otthon volt.

Az emberek azt mondják, hogy ez a hely valahol a horjuli völgyek közt fekszik; lehetséges, én nem tudok róla. Sohasem jártam ott és még a térképeken sem találtam fel a nevét. De hogy mégis létezik és hogy egészen közel van hozzánk, az bizonyos. Talán már ott jártam egyszer a közelében s talán csak egy órányi út választott el tőle. Hosszas vándorlásaim alatt talán találkoztam is ezzel a hellyel, anélkül, hogy a nevét ismertem volna és így idegen és néma maradt számomra, mint annyi más hely. És tényleg úgy emlékszem, hogy mi ketten, anyám és én egyszer egy magas hegyről letekintettünk erre a helyre. Azt hiszem, kora reggel történt a dolog. A völgyben fehér köd terjengett és a ködből egy dombocska emelkedett ki. A dombon templom állott és mély árok vette körül, a tornyon pedig akkor csillantak meg a nap első sugarai. Anyám arcán is visszatükröződött az égi fénynek egy-egy sugara. Kinyújtotta karját és a templomra mutatott.

- Ott fekszik Vrüzsgyenec! – Hangja lágyan és álmodozóan csengett, mint a gyermeké, aki azt akarja mondani. „ott van a mennyország!”

És olyanformán csengett, mint a rabé, aki túlmered börtönének rácsain: „Arra vannak a mezők..”

De mégis talán másutt fekszik ez a táj, egészen másképp néz ki és mindez csak álomlátás volt.

Én sohasem voltam Vrüzsgyenecben és azt is tudom, hogy sohasem jutok el oda ebben az életben. Akkor se jutnék el, ha nem lennék távolabbra tőle egy lépésnyinél. Mégis erre a helységre gondolok, ha bánatos, vagy nagyon beteg vagyok. Akkor csendesen közeledik hozzám, mint ahogy a halál lopakodik közel a szenvedő és megfáradt lelkekhez. És a fájdalom homályából és mélységéből ilyenkor egy gondolat tör elő. hogy majd az indulás utolsó órájában azt a szalmatetős házat fogom látni, ahol anyám született és azt a bölcsőt, a ráfestett piros szívekkel, a parányi gyermeket hosszú, zöld köntösében, amit bizonytalanul teszi meg első lépteit; hallani fogom vékonyka nevetését, akadozó, alig érthető szavait és az a szív, amelyet még nem sebzett el a megismerés, a virágzó mezőn kihajtja majd halvány fényű virágait. Meghittekké váltak számomra ezek a gondolatok és nem kétkedem benne, hogy egyszer mind valóra fognak válni. Mert az az üzenet, amit abból az országból kapunk, nem hazudhat nekünk.

Már itt volt az alkonyat ideje és nagyon kifáradtam akkorra. Anyám nyugodtan lélegzett és mintha aludt volna. Lábujjhegyen lopóztam ki a szobából és a szomszédokhoz mentem el egy pohárka borra. és egészen addig maradtam ott, amíg teljesen besötétedett. Ahogy visszajöttem, gyertyát gyújtottam és ekkor kimondhatatlan borzadály fogott el. Anyám ágyát üresen találtam. Reszketve állottam helyemen és a lábam mintha a földbe gyökeredzett volna. Hogy mennyi időbe telt, amíg ijedtségemet le tudtam győzni, azt nem tudom megmondani. A gyertyával a kezemben mentem végig a szobákon, át a pitvaron és az volt az érzésem, mintha valaki más, egy idegen ember járna itt a gyertyával; meg kellett állnom, hogy megvárjam, mit fog tenni. Így jutottam át a pitvaron és a két rozoga falépcsőn abba a kis kamarába, amelyben az öreg koldusasszony lakott nemrégiben. és az ágyán most ott feküdt az anyám. Amikor megláttam, különös érzés fogott el, valami a szívem után kapott, szorítani kezdte és addig szorongatta, míg minden vér eltávozott belőle. Ennek az érzésnek nincs neve, fájdalomból és szeretetből tevődik össze. De ennél még valami több is van benne.

Anyám fiatalosnak tűnt fel, arca élénk, szeme fényes és vidám volt és az ajka mosolygott. Tekintetében a gyermekek csendes és megelégedett titkos öröme bujkált, azoké a gyermekeké, akik nem keresik és nem is tudják, miért reszketnek a felindulástól.

- Hogy kerültél ebbe az ágyba, anyám?

- Egymagamban jöttem ide. Csak azt ne hidd, hogy olyan nagyon beteg vagyok. Ha Isten is úgy akarja, nemsokára Vrüzsgyenecben leszünk. Milyen régóta beszélünk már erről. Mikor felkeltem, egyszerre csak úgy éreztem, hogy egyenesen oda kell mennem, de nem találtam a ruháimat. Hova raktátok őket?

Ahogy szavait halottam és a mosolyát láttam, úgy éreztem, hogy el kell szöknöm innen és valahol a homályban és az egyedüllétben kell panaszkodnom az égnek. Mert egy harmadik személyt gyanítottam a szobában, aki leskelődve hajolt le anyámhoz.

- Az a másik ágy ott a szobámban nincs jól megvetve, úgy éget, mintha parázs volna a lepedő alatt. Itt sokkal jobb és legalább egy kicsit tovább jutottam már az utamon. Olyan gyorsan jöttem ide, hogy már majdnem el kellett volna érnem Vrüzsgyenecet. Siettem, de a falak is velem jöttek és közeledtek, meg elfutottak, mint a cicázó gyermekek. Talán kocsit kellene bérelnünk és úgy menni el Vrüzsgyenecbe, mert azt hiszem, így sohasem érünk oda. Hogy fognak majd csodálkozni, ha egyszer csak behajtatunk az udvarra. Mit gondolsz, Mrovec ideadhatná-e nekünk a kocsiját?

- Miért ne adná ide, ha egyszer bért fizetünk érte?

- Hát persze, miért is ne adná? Már jókor reggel elindulunk; egy szép napsugaras vasárnapon. Gyönyörű lesz az egész, ezt olyan biztosan tudom, mintha a Szentírásban olvastam volna. Csak ez még nem lesz most rögtön. Ma éjszaka még nem lesz meg – de holnapra már biztosan -, menj hát át Mrovechez és kérd meg, hogy tartsa készenlétben a kocsit. De miért sírsz itten?

Forró könnyek szöktek elő a szememből és perzselve futottak végig az arcomon. Anyám felém fordult, s mély, nyugtalan és félős tekintettel vizsgálta arcomat. Aztán a fal felé fordította fejét és arca újra betegessé, nyomorulttá, gondtól és kínoktól szaggatottá vált.

Az emberfia, ha dél- és estebédre csak keserűségből él, ha csak szeretetet szór el minden útján és egyetlen gyümölcsét sem élvezheti az elvetett magoknak, nyomorúságán nem kellene-e, hogy kétségbeessék, ha szívének legcsendesebb és legrejtettebb zugában az álmok és a sejtelmek világát fel nem találhatná?

Előbb csak egy kis fényecske villan fel, valami emlékezés talán egy kedves eseményre, vagy vágyakozás valami szépség és gyengédség iránt, ami talán sohasem volt és nincs is sehol. A fájdalmak megsokasodnak, a fény erősebben világol, jobban melegít, mert a megváltás közeleg. És végül a világosság hulláma végső pompájában ömlik át abba a világosságba, amely örök és beteljesedik a kinyilatkoztatás, amit a szív befogadott.

Vrüzsgyenecre gondolok, ha didereg a lelkem, ha a szorongó félelem, ha a halál leheletének fagyossága csapja meg az arcomat. Valóban olyan közel járna ez az idő? Az a napsugaras vasárnap nincs már olyan messzire?

Mrovec, fogd be gyorsan a kocsit, anyám és én Vrüzsgyenecbe utazunk.

Ford.: Jella Maritschnig

Forrás: Vigilia 1935. 1. kötet