Sokszor
voltam igazságtalan életemben azokkal szemben, akik szerettek. Pedig az ilyen
igazságtalanságok hasonlítanak a Szentlélek ellen elkövetett bűnökhöz: ebben az
életben sohasem tudjuk emlékét magunknak megbocsátani, valószínűleg odaát is a
legnehezebb rájuk bocsánatot nyerni. Feloldhatatlan és elfelejthetetlen bűnök
ezek. Pedig évek hosszú során mintha elaludnának szívünkben, megfeledkezünk
róluk és az élet nyugtalan forgatagában elvész és elsüllyed még az emlékük is.
De egy vidám pillanatunkban, vagy éjszaka, ha nyomasztó álomból rémülünk fel,
az emlékezés hirtelen teljes súlyával ránk telepszik és úgy sajog és ég a
lelkünk, mintha azt a bűnt eben a pillanatban követtük volna el. Megbánással,
magasba emelkedett gondolatokkal minden más emlékezésünket eltörölhetjük
öntudatunkból, de az ilyet sohasem. Szívünkön mindig megmarad egy sötét folt.
Mily szívesen meghazudtolnánk s szívünket: igazában nem is úgy történt a dolog.
Csak elkínzott és meghajszolt lelkiismereted sűríti a lenge árnyékot fekete
éjszakává; ami történt, nem volt egyéb egy jelentéktelen epizódnál, ami
napjában ezerszer előfordul. De ez a vigasz is hazug. Hisz érezzük, de mekkora
belső keserűséggel érezzük, hogy ez a vigasz hazug kitalálás. Ez a bűn
egyformán súlyos, akár egyszer követtük el, akár ezerszer, ha mindennapossá
vált, vagy ha éppen csakhogy megesett. A szív nem büntetőtörvénykönyv, hogy
bűntett és vétség, testi sértés és gyilkosság között különbséget tenne. A szív
tudja, hogy a hős karddal, az áruló ránézéssel gyilkol és hogy könnyebb a kard
bocsánata, mint az áruló jeladásáé. És a szív a katekizmushoz sem hasonlít
abban, hogy különbséget tenne a bocsánatos és a halálos bűnök közt. Azokat a
tetteket is felméri, amelyeknek súlya nem fogható szavakba. Igazságos és csalhatatlan
bíró ő. Megbírálja és elítéli a bűnöst egy rejtett, alig észrevehető mozdulat
miatt is s azokért a lopva ejtett pillantásokért is, amik nem váltak szóvá,
tetté, amiknek egy arcrándulásnyi nyoma sem maradt a látható dolgok világában.
A katekizmus nem sorol fel minden bűnt, csak a kereteket szabja meg. Ha először
a szívünket tesszük meg gyóntatónknak s csak azután térdelünk oda vallomást
tenni, gyónásunk kínosan hosszúra nyúlik s meggyötör bennünket. A bűnök, amiket
megvallottunk, amiket levezekeltünk, bocsánatot is találnak; de ha vannak
olyanok is, amiket sohasem ejtettünk ki a szánkon, amik csak alaktalan,
lappangó árnyakként kísértenek a szívünkben, azoknak súlya mindvégig ránk
nehezedik és utolsó percünkig vérzik a nyomuk. Maga az ember is csak akkor vallja
be magának az ilyet, ha éjszaka a sötétségbe mered és a takaró kőtömegként
nehezül mellére. Vannak, akik mentegetődznek: „Én nem loptam, nem gyilkoltam s
nem követtem el házasságtörést, tiszta az én lelkem.” Hány hazug képmutatót
pólyálnak be ezek a szavak kényelmes nemtörődömségbe! Hazugok! Nem bámultatok-e
bele szemérmetlenül az éhezők orcáiba, miközben almát haraptatok az utcán. Ez
rosszabb volt, mintha elloptátok volna azt az almát, hogy az éhezőnek adjátok.
Egy belső után ítélő bíró hamarabb megbocsáthat a gyilkosnak, aki akasztófára
menet megvigasztal egy síró gyermeket s szívében gyermek lesz, mint neked,
tisztaságoddal kérkedő lélek. Mert a szív nem ismer különbséget a kis és nagy
dolgok között s parancsai felülről jönnek.
Lehet
vagy tizenöt esztendeje, hogy egyszer hazatértem és három hétig anyámnál
maradtam. S nem találtam a helyemet ezalatt, rosszkedv s nyomasztó érzések
gyötörtek. Lakásunk komor volt s most a távolból úgy tűnik fel nekem, hogy
lidércként nehezedett mindnyájunkra valami súlyos, kellemetlen érzés.
Első
otthoni éjszakámon egy kis kamarában aludtam; gyakran felébredtem álmomból és
akkor láttam, hogy a sötétben anyám elhagyja ágyát és az asztalhoz ül. Olyan
csendben történt mindez, mintha aludnék: Tenyerét homlokára szorítva ült az
asztalnál és fehér arca világított, pedig az ablaktáblák nem voltak nyitva és
sem a hold, sem a csillagok nem világították be az éjszakát. Feszülten
figyeltem mozdulatait és rájöttem, hogy a hozzám szivárgó leheletnyi zajt nem
az alvó lélegzetvétele, hanem valami keservesen visszafojtott zokogás okozza.
Fejemre húztam a takarót, de azon keresztül is és még elalvásom után is fülembe
lüktetett ez a belülről jövő zokogás.
Másnap
felköltözködtem a szénpadlásra. Itteni lakásomba egy meredek, létraszerű
falépcsőn jutottam fel, amely egészen meghajlott lépteim alatt s csak óvakodva
lehetett rajta feljutni. Ágyamat a szénában vetettem meg, asztalomat pedig az
ajtónyílásba állítottam, ahonnan egy hegyoldalra lehetett tekinteni. Különben
egy szürke, hámló kőfal fogta be horizontomat. Szomorúan, nehéz gondoktól hajszoltan írtam
akkoriban első szerelmes elbeszéléseimet. Erőt vettem gondolataimon é
napsugaras utakra, virágzó mezőkre, a szántóföldek jószagú távolába
kényszerítettem őket, hogy valahogy magamat és a saját életemet ne kelljen
látnom.
S
egyszer csak úgy éreztem, hogy feketekávét kell innom. Nem tudom, hogy jutott
az eszembe, csak hirtelen vágyni kezdtem rá. Talán éppen azért, mert tudtam,
hogy még kenyér sincs a háznál, nemhogy kávé lenne. Mikor írnunk kellene és
cserben hagy a fantázia, komiszak és kegyetlenek tudunk lenni. Mikor anyámnak
szóltam a kávéról, tágra meredt, félős tekintettel nézett rám és semmit sem
válaszolt. Kedvetlenül és szomorúan, minden további szó és köszönés nélkül
mentem vissza a szénapadlásra; Milánról és Brédáról akartam írni, akik
szerették egymást s mindketten oly boldogok, előkelőek és vidámak voltak. „Kéz
a kézben haladtak fiatalon, a felkelő nap körülsugározta őket s hajukat belepte
a harmat.”
És
ekkor halk lépteket hallottam a falépcsőn, az anyám volt: lassan, óvatosan
vette a lépcsőfokokat és egy csésze kávét hozott a kezében. Most világosan emlékszem
rá, hogy ebben a pillanatban olyan szép volt, amilyennek sohasem láttam.
A
lebukó nap ferde sugarai a padlás ajtajában rávilágítottak és megcsillantak a
szemében. S a szemei most nagyobbak és tisztábbak voltak, az égboltozat fénye,
a mennyei szeretet és jóság mind benne tükröződött ebben a pillanatban. A szája
nevetett, mint a gyermeké, aki örvendetes ajándékot tart a kezében. A szája
nevetett, mint a gyermeké, aki örvendetes ajándékot tart a kezében. De én
elfordultam tőle és türelmetlen hangon szóltam rá: „Hagyjál békében, most nincs
rá kedvem!”
Még
nem érkezett fel egészen a lépcsőkön, csak a derekáig láthattam. Mikor
meghallotta szavaimat, mozdulatlan maradt, csak a keze, amiben a csészét hozta,
kezdett reszketni. Ijedt tekintettel nézett rám és a szemében kialudt a fény.
Szégyenemben mind az arcomba futott a vérem és hirtelen feléje ugrottam.
-
Add hát ide!
Már
késő volt. A szeméből kialudt a fény s ajkairól elfogyott a mosoly. Megittam a
kávét és meg akartam vigasztalódni. Este majd elmondok neki mindent, amit
érzek, a szeretetemet iránta és hogy méltatlan lettem az ő szeretetére.
De
sem aznap este, sem másnap, sem mikor
búcsút vettem tőle, nem mondtam el semmit.
**
Három
vagy négy évvel később, idegen helyen, egy idegen asszony egy csésze kávét
hozott be a szobámba. Akkor összeborzongtam és égő fájdalom hasított a
szívembe, hogy szerettem volna felordítani. A szív bírósága előtt nincsenek
kicsiny és nagy dolgok.
Ford.:
Jella Maritschnig
Forrás:
Vigilia 1935. 1. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése