Ijjas Antal: Rádió

Állítsd meg ó a száguldó időt, mert

„Halló, halló, hölgyeim és uraim,

amikor  most megszólal majd a jelzés,

akkor lesz

huszonkét óra és

tíz perc…”

Ma este a műsor korán lejárt;

mit hallhatsz még? Csak édes és fanyar

cigányzenét valami közömbös kávéházból,

ahol jó volna elmerülni most, mint valami akváriumba,

a füstben, gőzben, hegedűszóban és

a ventillátorok zúgásában. Nézd,

hogy nesztelen, nagy forgóajtaján

az éjszaka beküldi figuráit

s a villanyfény izzófehéren áll a tükrök kristály és ezüst tavában,

dermedten izzik asztalok felett

s az egyiknél egy férfikéz kocogtat gyűrűjével

üvegpoháron

és belehallani a rádióba:

„Menjünk már!...”

Jó!  Te is csak menj tovább és

forgasd tovább a fémlemezeket,

ó hallod-é Hilversum sikolyát a háromszázegyes hullámhosszon?

Felhőkön át és országokon át egy női hang énekli? szerelem.

Egy mély és édes asszonyi hang, egy karcsú asszonyé,

aki szőkén és emelt keblekkel énekel a mikrofon

s a hangfogó lágy függönyök előtt.

Ezt mondja a magányos férfiaknak, akik fáradtan hallgatják:

szerelem!

És ezt mondja az unott és elhasznált családapáknak,

akik álmosan készülődnek lefeküdni

és éppen ki akarják kapcsolni a rádiót:

szerelem!

Óh,

 hogy ujjong, sír és nevet a fiatal

lányok fülébe, kik úgy vannak tele

zsongásával, akár a hegedűk hangszekrénye és készek minden pillanatban

úgy szétolvadni tőle, mint az ár,

mely felkacag a hegedű vonóján

és sodrása titokzatos, fájó barlangokat mos

szívünk szívébe. Szenny, kristály, virág, vér:

szerelem – és mondd csak asszonyi hang, csak énekeld tovább

a jéghideg téli szélben és a jéghideg téli éjben,

vasutak hálózata és távíródrótok fázó hárfái felett,

a városoknak az égre felsugárzó

skárlátba olvadó fényköde felett és

külvárosi emeletek tengere felett:

szerelem! – és idézd tovább, míg

el nem kell tőle vándorolni messze

a zengő űrben

távolságokon és hullámhosszokon

át.

 S ez London itt, dzsesszkórus, énekel egy

előkelő music hall színpadán,

fehérre festett ajkú négerek

hajlongnak frakkban és formátlan fájdalomban

a reflektorfény hókévéi közt.

Mély férfihangok, csupa mély férfihang.

Oly mélyek és sötétek, mint az éj

és mint a bőrük és mint Afrika

az idegen ég és az idegen csillagok alatt

a szalma és nádkunyhók kúpjai mellett égő tüzek

vöröslő fénykörében.

És ezt éneklik mind:

az ősi énekeket a testről és a vérről

és az amerikai szolgaság énekeit a fájdalomról és

a rabszolgaságról,

Kám fiainak

rabszolgaságáról, amellyel alávettettek Szem és Jáfet fiainak.

És ezt éneklik még:

a rabszolga ősöknek a cukornád és gyapot

ültetvényeken elsírt zsoltárait,

amelyeknek szövegére bibliás prédikátorok

tanították meg őket

és amelyeket a síró asszír évek zsidói énekeltek

Babilonnak vizei mellett fűzfákra aggatott

zenés szerek alatt.

Hömpölygő ezredévek

olvadnak össze itt a kórus énekében,

hömpölygő ezredévek árja és hömpölygő fájdalmaknak árja –

ez volt övék és most az unokák hajlonganak a taps

rekedt és meghatott zúgásában.

Most más következik:

Ez a Hotel Savoy, az esti tánc;

fiatal, frakkos szőke férfiak

táncolnak karcsú, lágyhajú lányokkal,

táncolnak és az óriási London

lámpái vörösen égnek köröttük a koromfekete ködben,

amit előlük az étterem roppant üvegtábláinak

sárgaselyem kárpitjai takarnak,

fénylő, nehéz, mozdulatlan redőkkel

barbár sípok, dobok s csengők felett.

Künn köd csepeg s az utcakereszteződéseknél rendőrök álldogálnak;

a tengeren, égő ablaksorokkal

és fedélzetükön az ívlámpák fehér ragyogásával

hajók hörögnek Kanada felé,

Fokföld, Egyiptom, India és Ausztrália

felé,

és a Britt Birodalom tartományai

szilárdan sorakoznak az Északi Sarkkörtől a Déli Sarkkörig

és holnap délelőtt a hadgyakorlaton

háromszáz tonnányi hadiszert lő el Ő Britt felsége flottája.

De forgass másik hullámhosszra, arra,

amelynek láthatatlan körei az Eiffel-toronyról

száguldanak szét az űrben.

Hallgasd meg a súlyos, puha ütést,

a zene idegen és félelmes dobaját,

amint beléje édes és acélos

zengés fonódik: balalajka-kórus.

Egy óriási kávéházban játszik,

esti szeszük előtt üldögélő, környékbeli

polgárok és ideverődött idegen hordaléknép

előtt,

fényben, melegben, cigarettafüstbe4n

s barbár nyelvek bábeli zsivajában

ezt játssza:

Csajkovszkij Novemberét (Opus 37.).

És halld a lámpák opálos holdjai alatt,

halld az esős és enyhe francia télben

halld a kiömlött likőrtől ragadós márványasztalok felett

a hóvihar fagyos ezüstpoharát

s a trojkát

a fehér havon lihegő és tomboló három lovával

az ázsiai zene dobbanásai

s ragyogó, zengő és szikrázó vágtatása közt,

összevissza harangozó mélyhangú és magashangú csengőinek vad zajával,

Szőke és fekete férfiak játsszák és fáradt arcú lányok,

akik hercegnőknek szokták mondani magukat, pedig tanár vagy orvos volt az apjuk

valami dél-orosz kisvárosban,

ahonnét elmenekültek Isten tudja mért

s mit égő cseppek freccsentek szerteszét

idegen földekre és idegen éjszakába,

hogy énekeljék kíváncsi és közömbös idegeneknek

a Volga-dalt.

Most ez következik:

Minden átmenet nélkül, hirtelen

hangzik fel a füstben, gőzben és zajongásban

és minden ember hátradől a székén,

mert feltárul ezüstösen és ködösen és hömpölyögve

az óriási Volga

(Zúgó vizei felett sokasodjék meg az áldás!)

Ó hallod-e

a szél hullámait

amelynek kiáltásai nyersek a szélben

és a hajóvontatók dalát?

Egy párizsi kávéház oroszai

éneklik üres és gépies bánattal,

mert már a bánat is elkopott azóta, hogy

hajóra szálltak Krímben és azóta,

hogy látták, mint bontakoznak ki a hajnal rózsaszínű ködeiből

a smaragd partok,

Konstantinápoly és Szaloniki,

s a kábulat fátylaiból a többi városok,

amelyek zenébe, alkoholgőzbe és cigarettafüstbe

vonzották életüket és énekükre

a kávéház ablakfüggönyei mögül beleskelődnek

a Boulevard Sevastopol csapzott pillangói.

És mit akarsz hallgatni még az égben?

Rómában Dantét szaval egy színész:

a száműzött Firenzei a Hatodik Kör

égő sírjai közt megy át a Poklon,

amíg a milanói operaházban vörös és arany selymekben, barbár pompától roskadozva

énekel a kínai Hercegnő.

Moszkvában pedig a Kreml

bástyái és csúcsos kupolái sápadtan rémlenek ahó alatt

és a külföldi propaganda

szónoka most mond gépies beszédet

s ott künn a Vörös Tér ívlámpáinak füzérében

dermedten áll Iljics Wladimir mauzoleumának

lapos és sivár fakockája.

Benn Iljics Wladimir Lenin fekszik ökölbe szorított kézzel és álmodik,

künn az új őrségváltás katonái,

mint rohamsisakos szobrok nézik,

mint áll

az A-villamos álmosan fénylő utolsó kocsijának

üres kék szikrázással fellobbanó áramszedő lantja,

és a bástya lőrései

felett

szent Mihály Arkangyal kathedrálisának kilenc aranykupolája

és ki tudná megmondani, micsoda titkokról álmodik,

Halld: Berlin éppen most köszönt el hallgatóitól:

Azért kívánj a sűrű ködben tülkölő hajléknak a koromfekete tengereken

te is jóéjszakát,

az éjben száguldó expresszvonatoknak

jóéjszakát,

és önmagadnak is

jóéjszakát:

Isten legyen veled, velem és Isten mindnyájunkkal.

Isten legyen az éjszakában alvó

falvakkal, városokkal,

Isten legyen az éjszakában éber

Jóakaratú Emberekkel.

Legyen a Boulevard Sevastopol

beteg, megtévedt asszonyaival,

akik lázasan fáznak a csatakos aszfalton és a ködben.

S Isten legyesn szegény

Iljics Wladimir lelkével is,

és végezetül a Föld

bal és véletlenül rohanásával a világűr ismeretlen mélyében, amen!

Forrás: Vigilia 1935. 3. kötet