Fáradtan az élet terhétől
Gyakran ledülök s elmerengek:
Forgatom a világ folyását
S vak önzését az embereknek;
S lelkem mint üldözött madár
Nyugpontra sehol nem talál.
Miért nekem e hitvány élet!
Hol küzdelmimnek semmi bére!
Virasztok a világ javáért:
S oknélkül hull el szivem vére!
Vetek forró szeretetet
S aratok vad gyülöletet.
Mig így borongok magamon kívül:
gyermekeim előmbe szállnak -
A kis fiu szivemre búvik,
Fürtim közt jár ujja a lánynak
S hozzám szólnak ártatlanul
S szememre édes köny tolúl.
Szegények! Mintha sejtenék tán:
Hogy lelkem innen válni készül;
Ezért e nagy ragaszkodásuk;
Hisz meghalnának nálam nélkül!
S ártatlan enyelgésekkel
Lefognak: hogy ne menjek el.
Oh, hány nemes nem égeté fel
Életmécsét a közügyekben?!
S árvái szerte szóródánab
Mint tört virág a szélvészekben;
Éltük volt örök küzködés,
Halálunk kétségbeesés.
Kétségbe estek árváik sorsán!…
E gondolat leszáll velőmig,
S mint villám a felhőt megrázza
Egész lényemben összerendit;
S mért untam meg az életet;
Vádol a lelkiismeret.
Gyermekeim lelkembe szólnak;
Nem hagyhatom hideg szivekre!
Békén tűröm a sors csapásit
Az üldözések nem vernek le,
Ne féljetek kis gyermekek:
Nem megyek el közületek!
Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.
2026. szept. 1.
Medgyes Lajos (1817-1894): Családi életemből
Medgyes Lajos (1817-1894): Önmentség – 1846.
Sokszor veték azt már szememre:
Hogy búmat nem panaszlom el,
Holott arczom sötét a bútól
S lantomról a bú énekel:
Tán nemzetem bukását sejtem;
Vagy könnyem önszivemre ejtem
Eljátszott életsorsomon:
S ezért emészt a fájdalom?!
Mesés rejtély zár el előlük,
Nem látnak el szívem megett,
Hol az élet mély titkaimmal
Testvéresen fognak kezet:
Hogy bizalom s részvét nem kellnek
Szentségi az ember kebelnek
S mint egy megszállott idegen
Élek a földi életen.
Mért vágynátok panaszra birni,
Mért tudni rejtett titkaim?
Oh hagyjatok magamba sirnom,
S így halni el, barátaim!
Ha részt is vesztek e könnyekbül
Fájdalmam ezzel nem könnyebbül:
Mint egy homályos képzelet
Hadd vesszek el előletek.
Az életben oly sok üröm van:
Szaggassátok virágait;
Botor: ki felkeresni vágyik
A temetők zárt titkait.
Én elmegyek mint vándor-csillag
Mely szétbomlott fényárral csillog,
s melynek tüntén az emberek
Ezer titkot beszélenek.
Forrás: Részvét Album a kolozsvári és marosvásárhelyi árvaházak javára. Szerkesztette Hory Béla és Moldován Gergely. Kolozsvártt, 1872.
2026. aug. 27.
Medgyes Lajos (1817-1894): Rossz idők
- Deés, 1882. deczember -
Vége lesz tán e rothadt időnek,
Vége lesz tán egyszer valaha
S földerül a boldogabb napoknak
Fényt lövellő bűvös hajnala;
Hordom én is a kereszteket,
Szivem vérzik s szinte megreped.
Mások jöttek a nagyok helyébe:
Pénzt sóvárgó, bárgyu emberek,
Kik hajdanta szólni nem merének,
Most magasan hordozzák fejek;
Megvetik, kik égnek a honért
Zsobrák-had nyer s kap dús pályabért.
Rég óhajtjuk már e kornak letüntét,
Hol a jobbak félreállanak,
A közpályát pénzzsákoknak hagyják,
Lassudan míg összeomlanak;
Fogy, hull, pusztul a sötét sereg,
A vezérek bármint küzdjenek.
Tele telkek, úgy is már körükben
S más helyekre hegyzik orrukat,
Nem bánják, ha buknak és vezérük,
Nyerjenek meg ők csak másokat;
Ámde hogy ha jobbkor támadott:
Visszamegy ki honnan származott.
Oh, ha érném a hajnal hasadtát,
Mig a rosszak szertehullanak:
Mint dobogna szívem szent örömtől,
Ilyen a meny üdve volna csak,
Lelkem fényben úszna ekkoron
S új dalt zengne ismét lantomon.
Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 6. sz. 1884. febr. 3.
2026. júl. 19.
Medgyes Lajos (1817-1894): Régi dal
Elbujdosott az én szerelmesem,
a mostohák kiüldözték;
Nagy a világ; ki tudja, hol lehet;
Hol hullat ő keserves könyeket
Kitől szállott szivemre égi bék
Elbujdosott az én szerelmesem!
Az ősi ház bitor kezekben áll,
Hol lelkünk összeolvadott;
Kihajtanak ha őt ott kérdezem,
Vas láncz van ott, nincs rózsa láncz
Minden, de minden gúnnyá változott nekem
Az ősi ház bitor kezekben áll!
Az égre nézek s könyem felszökik
S átok s imában rezgnek ajkaim…
Ha vissza tér az én szerelmesem?!
Ha fájdalmim még elbeszélhetem?!
Ha lesznek vele szent ábrándjaim?!
Az égre nézek s könyem felszökik!
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.
2026. júl. 18.
Medgyes Lajos (1817-1894): A menyasszony
A nászünnep lezajlott,
Uj körbe lépett a leány;
A nap szebben derült fel
A menyasszony-éj után.
Jőnek a jó barátok
Egyenként nők és férfiak,
S „nagy kár történt a háznál
Hirből úgy hallják”, mondanak
És nézdelik az uj párt,
S hamis mosolyt árulnak el;
Pajkos szó, játszi tréfa,
S vig ötlet egymást váltja fel.
A vőlegény békén tür,
Homlokán üdv és diadal;
Figét mutat, nem gondol
Az ostromlók csapásival.
A menyasszony nem így ám;
Most arcza vérhajnalban ég;
Majd sáppadt holddá válik;
Zavar járja tekintetét.
Elvégre könyre tör ki,
S ott hagyja a vendégeket;
Fáj lelke, szive vérzik;
Nem birja az új helyzetet.
Egy támlán összeroskad
Halványan mind a bércz hava,
Fehér vállán elomlik
Sötét fényü dús hajzata.
És hangos zokogását
Nem tudta féken tartani,
Mint széltől rázott liliom
Reszketnek gyönge tagjai.
Szerelme mennye tünve;
Arczát kezével béfedi;
A tündér köd eloszlott
Magát a földön érezi.
A vőlegény belépik:
„Mi lelt lelkemnek üdve te?”
S hív csókkal s enyhe szókkal
Kedvet varázsol keblibe.
S mint permeteg esőre
Ha tavasz napvilága süt:
Könnyel telt szeme, arcza
Feltükrözik a szép derüt.
„Anyánk is, nagy anyánk is
Egykor e harczon mentek át,
Igy lett a lányból asszony,
Mióta fennáll a világ!”
És vőlegénye ajkát
Mindkét kezével elfedi:
Hogy többé ne beszéljen,
Bántók az ily szavak neki.
Majd vállát átkarolja,
S lángcsókokkal fulasztja meg;
Lelkébe uj világ száll
A réginél százszorta szebb.
S mint csillapult tengerből
A csillagos ég visszanéz;
Ugy keble csillapultán
A menyasszony örömbe vész.
A tréfák is lejárnak;
Büszkén jelen meg férjével;
Érezteti: hogy ÚRNŐ;
Hogy állását tisztelni kell.
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.
2026. júl. 8.
Medgyes Lajos (1817-1894): A segesvári téren (A régi korból.)
Szivem szorul míg e téren járok,
Szemeimben nehéz köny remeg;
Fáraszt a föld, tikkaszt még a lég is;
A tekintet lelkem sebzi meg;
Képzetimbe
A multak felszállnak:
Vérnapjai
Gyászthozó csatáknak.
KÜLSŐ ELLEN tört be a hazába,
És a nemzet hősen talpra kelt,
Sorba állt a fiu az apával
S harcz mez födött nem egy szüz kebelt.
Szembe szálltak:
De a tulerőnek
A legjobbak
Martaléki lőnek!
És a kire büszke volt a nemzet
Ott volt hirhedt ifju dalnoka;
Tüzdalával mentek a halálba,
S ki elől ment az ő volt maga,
Kardja lángolt
Mint a villám lángol,
S ki – kicsengett
A csata zajából.
Társai már elhultak körében;
Ő még harczol hősen egyedül,
„Oh hazám! Szent hazám! Felkiált most
Napod velünk gyászos éjbe dül!”
S százan törtek
Száz felől reája,
S úgy ölék meg
Térdein csatázva.
Az ősz vezért iszappal takartam
Egy mocsárban élve föllelék,
S vállaikon kitörő örömmel
A menekvők magokkal vivék.
A költőre
Soha sem lelének:
Összetiprák
Fujó harczi mének.
Holdas éjen bűvös lantot tartva
Vérző árnyat látsz bolyongani:
A költő az, - a hős ifju költő;
Felszokott a sirból rontani.
És a lantot
Pöngeti az éjben.
Haragvó tüz
Lángolván szemében.
Forrás: Játékszíni Emlék-Könyv Szombathely, 1860.
2026. jún. 25.
Medgyes Lajos (1817-1894): Mátyás király Kolosvárott
Mátyás királynak idejében
A honban igazság lakott;
Nem türte ő birodalmában
Az árulót és zsarnokot.
Országában titkon is szertejárt,
Hogy törvényben ne tégyen senki kárt.
Egyszer, midőn magára volna
Fény-termében Mátyás király,
Kopogtatnak a szárnyas ajtón; -
’Jöhet, ki jó dologban jár.’
Mert őrcsapat – mit róla tudni kell -
Személyétől népét nem zárta el.
S egy görbedt agg kopott daróczban,
Lép be a márvány küszöbön;
Fehér szakála földig ér le
Mély hajlással, a mint köszön.
„Nem jó dolog, miben agg hived jár
De jóvá lesz nálad – uram, király!
Kolosvárott a főbiró ur
Paczkázik rajtunk szertelen:
Pandurjainak ütlegétől
Nyomorék lőn két gyermekem.
A népet szolgakint használja fel;
Ha könnyel kérünk, átokkal felel…”
’Rosz hir ez az én országomból,
Nem szeretem szinét, szagát’
- Mond a király a görbedt agghoz.
S megbolygá a tág palotát.
’Most ujat kapsz kopott daróczodért, -
Majd érdemlett díjt, fáradtságodért.’
Igy szólt tovább, s hű kisérettel
Indult másnap Mátyás király,
Megnézni, a dolog ha úgy van,
Biztos titok homályinál.
’Magam szeretek látni, monda ő,
Mert sok az álnok, sok a hitszegő…’
S alig hogy a városba megjő,
Kopott daróczba öltözött,
És megy, és jár és kémszemekkel
Meg-megáll az utczák között.
S mint megy, s mint jár, s mint ekkint meg-megáll:
Mély jajgatást, zajt hall Mátyás király.
Megfordul: - im lát nyakra-főre
Sok népséget tolongani;
És látja köztök, jobbra-balra,
A pandurt sujtva sujtani. -
Hull, - görnyed a nép nagy szálfák alatt,
S vért izzad, és pihenni nem szabad…
A főbiró, mérges szitok közt,
Maga oszt kényparancsokat: -
Nem úgy, hahj, ha tudná ki rejlik
Ott a kopott darócz alatt!
„Mit ácsorogsz potomra rosz paraszt?
Búvj rúd alá, hogy kurtulj egy araszt!”
De ő a birót áthatólag
Megnézve, büszkén félre áll.
„Üssed az ebhordta parasztját,
Hiszen csak nem Mátyás király’
S a pandur a királyra jókat hány,
S hordatja a fát a több nép során.
Jő a dél, - a király kifárad
A nagy gerendák terhein;
De lelke még inkább kifáradt,
Az elnyütt nép vérkönyein.
Hig lőre volt dijul a délebéd,
Mi tisztátlan vállúkba tölteték.
És ott ült ő, kopott daróczban, -
Kezében durva fa-kalán,
Mig fenn a biró lakomát tart,
Vig zaj közt a dus palotán.
’Ez mégis sok, - ennyit nem hittem én,’
Némán szólott, nehéz könnyel szemén.
Egy percz, s felkél a vállu mellől;
Nagy méltóság leng homlokán:
Boszus jobbjából messze robban
Az átok-ülte fakalán.
S tündérütésre, mondhatatlanúl,
Testéről a kopott darócz lehull,
S szétnézett a bám-fogta népem,
Biborral sugár termetén,
Mint csillagfényből szőtt palástban,
Ha volna égi jövevény.
’E népnek most már én parancsolok;
Kezdődni fog egy kissé más dolog!’
’Te pandur, te a nép bakója,
Ki megvetéd királyodat, -
Megforditod tiszted ezennel,
S FELKÖTÖD zsarnok uradat…
Föl, e fákból bitót készitsetek,
Királyi fák, mondhatom, mindezek!’
„S föl, a madár nehogy elszálljon!!”
S tör ront – a nép, mint áradat;
Keblében forr a bosszu habja,
Ajkán hord szörnyü szitkokat,
S egy pillanat – s a főbiró repül -
Hizott hasával kellemetlenül.
Más pillanat, - s im a bitón függ…
A nép örömzajongva áll;
S a nép között, mikint félisten
Igy kiált fel Mátyás király:
’Azt tudja meg egész kerekvilág:
Országomban nincsen rabszolgaság!’
Másnap a főbirói lakban
Királyi vendégséget ád,
A szabadságért több izromban
Hallatván áldomás-szavát.
A görbedt agg jobbjánál ült vala,
S dijul övé lőn a dús palota. -
Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre
2026. máj. 26.
Medgyes Lajos (1817-1894): Megszünt viszony
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.
Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömet szült minden pillanat.
Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.
Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtlen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára, elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.
Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg szirtjére vete.
A tüz, mely lánggal-égve lobogott,
A szív, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az á r n y é k maradt.
Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték: Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.
2026. máj. 25.
Medgyes Lajos (1817-1894): Mikes Kelemen panasza törökföldön, 1730.
A szabad mult nagy s szép korából
Oh mi sokan elhulltanak!
A honban és a hontól távol,
Sebezve a kétség nyílától
Dicsetlen sírban nyúgszanak .-
Oh mint égtek egy jobb jövőért!
Keblök mi hévvel lángola!
Mint kapkodtak reménysugárért!
S mint adtak volna életet s vért
Megváltásodért, szent haza!
Nem birták itt a szolga-léget
S nem tovább a botrányokat,
S kik idegen országba tértek
A honvágyban szivök kiégett
Uj és uj csalódás alatt. -
Térdök mikint tört meg imára!
S mint kérték buzgón az eget:
Mig egy uj harci kürt szavára
A véres kard a hont megjárja,
Hogy bárcsak addig éljenek!
Nem hallgatott az ég reájok:
Kialudt nemes életek;
Lélekrázó volt haldoklásuk
S könyben uszó végpillantásuk,
Midőn már m i n d e n elveszett!
Mint villámzúzta csonka tölgyfán
Egy-egy halvány, rezgő levél,
Tengődünk még néhányan árván,
A sírokon reszketve járván
S lelkünk vérző panaszra kél.
Kik még őrizzük illetetlen
A szabadság oltártüzét
Elmegyünk rendre i is innen -
Megtört reménnyel sziveinkben
S támad utánunk éj, - sötét!
Későn, későn kél fel a hajnal
Az elhullt vérből, fényesen;
Midőn megint a régi zajjal
A győző tábor szertenyargal -
S a hon szabad s boldog leszen.
Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték: Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.
2026. máj. 10.
Medgyes Lajos (1817-1894): Megszűnt viszony*
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.
Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömöt szült inden pillanat.
Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.
Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtelen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.
Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg sirjára vete.
A tűz, mely lánggal-égve lobogott,
A sziv, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az árnyék maradt...
(* Mutatány a Revicki Szevér és Zilahy Károly által szerkesztett „Alföldiek segély-albumából”, mely 3 frtért minden könyvárusnál kapható. Szerk.)
Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 1. 3. szám
2020. jan. 15.
Medgyes Lajos: A puszta templomok (népmonda)
Medgyes Lajos: Télben