Medgyes Lajos (1817-1894): Régi dal

 
Elbujdosott az én szerelmesem,
a mostohák kiüldözték;
Nagy a világ; ki tudja, hol lehet;
Hol hullat ő keserves könyeket
Kitől szállott szivemre égi bék
Elbujdosott az én szerelmesem!

Az ősi ház bitor kezekben áll,
Hol lelkünk összeolvadott;
Kihajtanak ha őt ott kérdezem,
Vas láncz van ott, nincs rózsa láncz
Minden, de minden gúnnyá változott nekem
Az ősi ház bitor kezekben áll!

Az égre nézek s könyem felszökik
S átok s imában rezgnek ajkaim…
Ha vissza tér az én szerelmesem?!
Ha fájdalmim még elbeszélhetem?!
Ha lesznek vele szent ábrándjaim?!
Az égre nézek s könyem felszökik!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.

Medgyes Lajos (1817-1894): A menyasszony

 
A nászünnep lezajlott,
Uj körbe lépett a leány;
A nap szebben derült fel
A menyasszony-éj után.

Jőnek a jó barátok
Egyenként nők és férfiak,
S „nagy kár történt a háznál
Hirből úgy hallják”, mondanak

És nézdelik az uj párt,
S hamis mosolyt árulnak el;
Pajkos szó, játszi tréfa,
S vig ötlet egymást váltja fel.

A vőlegény békén tür,
Homlokán üdv és diadal;
Figét mutat, nem gondol
Az ostromlók csapásival.

A menyasszony nem így ám;
Most arcza vérhajnalban ég;
Majd sáppadt holddá válik;
Zavar járja tekintetét.

Elvégre könyre tör ki,
S ott hagyja a vendégeket;
Fáj lelke, szive vérzik;
Nem birja az új helyzetet.

Egy támlán összeroskad
Halványan mind a bércz hava,
Fehér vállán elomlik
Sötét fényü dús hajzata.

És hangos zokogását
Nem tudta féken tartani,
Mint széltől rázott liliom
Reszketnek gyönge tagjai.

Szerelme mennye tünve;
Arczát kezével béfedi;
A tündér köd eloszlott
Magát a földön érezi.

A vőlegény belépik:
„Mi lelt lelkemnek üdve te?”
S hív csókkal s enyhe szókkal
Kedvet varázsol keblibe.

S mint permeteg esőre
Ha tavasz napvilága süt:
Könnyel telt szeme, arcza
Feltükrözik a szép derüt.

„Anyánk is, nagy anyánk is
Egykor e harczon mentek át,
Igy lett a lányból asszony,
Mióta fennáll a világ!”

És vőlegénye ajkát
Mindkét kezével elfedi:
Hogy többé ne beszéljen,
Bántók az ily szavak neki.

Majd vállát átkarolja,
S lángcsókokkal fulasztja meg;
Lelkébe uj világ száll
A réginél százszorta szebb.

S mint csillapult tengerből
A csillagos ég visszanéz;
Ugy keble csillapultán
A menyasszony örömbe vész.

A tréfák is lejárnak;
Büszkén jelen meg férjével;
Érezteti: hogy ÚRNŐ;
Hogy állását tisztelni kell.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Medgyes Lajos (1817-1894): A segesvári téren (A régi korból.)

 
Szivem szorul míg e téren járok,
Szemeimben nehéz köny remeg;
Fáraszt a föld, tikkaszt még a lég is;
A tekintet lelkem sebzi meg;
Képzetimbe
A multak felszállnak:
Vérnapjai
Gyászthozó csatáknak.

KÜLSŐ ELLEN tört be a hazába,
És a nemzet hősen talpra kelt,
Sorba állt a fiu az apával
S harcz mez födött nem egy szüz kebelt.
Szembe szálltak:
De a tulerőnek
A legjobbak
Martaléki lőnek!

És a kire büszke volt a nemzet
Ott volt hirhedt ifju dalnoka;
Tüzdalával mentek a halálba,
S ki elől ment az ő volt maga,
Kardja lángolt
Mint a villám lángol,
S ki – kicsengett
A csata zajából.

Társai már elhultak körében;
Ő még harczol hősen egyedül,
„Oh hazám! Szent hazám! Felkiált most
Napod velünk gyászos éjbe dül!”
S százan törtek
Száz felől reája,
S úgy ölék meg
Térdein csatázva.

Az ősz vezért iszappal takartam
Egy mocsárban élve föllelék,
S vállaikon kitörő örömmel
A menekvők magokkal vivék.
A költőre
Soha sem lelének:
Összetiprák
Fujó harczi mének.

Holdas éjen bűvös lantot tartva
Vérző árnyat látsz bolyongani:
A költő az, - a hős ifju költő;
Felszokott a sirból rontani.
És a lantot
Pöngeti az éjben.
Haragvó tüz
Lángolván szemében.

Forrás: Játékszíni Emlék-Könyv Szombathely, 1860.

Medgyes Lajos (1817-1894): Mátyás király Kolosvárott

 
Mátyás királynak idejében
A honban igazság lakott;
Nem türte ő birodalmában
Az árulót és zsarnokot.
Országában titkon is szertejárt,
Hogy törvényben ne tégyen senki kárt.

Egyszer, midőn magára volna
Fény-termében Mátyás király,
Kopogtatnak a szárnyas ajtón; -
’Jöhet, ki jó dologban jár.’
Mert őrcsapat – mit róla tudni kell -
Személyétől népét nem zárta el.

S egy görbedt agg kopott daróczban,
Lép be a márvány küszöbön;
Fehér szakála földig ér le
Mély hajlással, a mint köszön.
„Nem jó dolog, miben agg hived jár
De jóvá lesz nálad – uram, király!

Kolosvárott a főbiró ur
Paczkázik rajtunk szertelen:
Pandurjainak ütlegétől
Nyomorék lőn két gyermekem.
A népet szolgakint használja fel;
Ha könnyel kérünk, átokkal felel…”

’Rosz hir ez az én országomból,
Nem szeretem szinét, szagát’
- Mond a király a görbedt agghoz.
S megbolygá a tág palotát.
’Most ujat kapsz kopott daróczodért, -
Majd érdemlett díjt, fáradtságodért.’

Igy szólt tovább, s hű kisérettel
Indult másnap Mátyás király,
Megnézni, a dolog ha úgy van,
Biztos titok homályinál.
’Magam szeretek látni, monda ő,
Mert sok az álnok, sok a hitszegő…’

S alig hogy a városba megjő,
Kopott daróczba öltözött,
És megy, és jár és kémszemekkel
Meg-megáll az utczák között.
S mint megy, s mint jár, s mint ekkint meg-megáll:
Mély jajgatást, zajt hall Mátyás király.

Megfordul: - im lát nyakra-főre
Sok népséget tolongani;
És látja köztök,  jobbra-balra,
A pandurt sujtva sujtani. -
Hull, - görnyed a nép nagy szálfák alatt,
S vért izzad, és pihenni nem szabad…

A főbiró, mérges szitok közt,
Maga oszt kényparancsokat: -
Nem úgy, hahj, ha tudná ki rejlik
Ott a kopott darócz alatt!
„Mit ácsorogsz potomra rosz paraszt?
Búvj rúd alá, hogy kurtulj egy araszt!”

De ő a birót áthatólag
Megnézve, büszkén félre áll.
„Üssed az ebhordta parasztját,
Hiszen csak nem Mátyás király’
S a pandur a királyra jókat hány,
S hordatja a fát a több nép során.

Jő a dél, - a király kifárad
A nagy gerendák terhein;
De lelke még inkább kifáradt,
Az elnyütt nép vérkönyein.
Hig lőre volt dijul a délebéd,
Mi tisztátlan vállúkba tölteték.

És ott ült ő, kopott daróczban, -
Kezében durva fa-kalán,
Mig fenn a biró lakomát tart,
Vig zaj közt a dus palotán.
’Ez mégis sok, - ennyit nem hittem én,’
Némán szólott, nehéz könnyel szemén.

Egy percz, s felkél a vállu mellől;
Nagy méltóság leng homlokán:
Boszus jobbjából messze robban
Az átok-ülte fakalán.
S tündérütésre, mondhatatlanúl,
Testéről a kopott darócz lehull,

S szétnézett a bám-fogta népem,
Biborral sugár termetén,
Mint csillagfényből szőtt palástban,
Ha volna égi jövevény.
’E népnek most már én parancsolok;
Kezdődni fog egy kissé más dolog!’

’Te pandur, te a nép bakója,
Ki megvetéd királyodat, -
Megforditod tiszted ezennel,
S FELKÖTÖD zsarnok uradat…
Föl, e fákból bitót készitsetek,
Királyi fák, mondhatom, mindezek!’

„S föl, a madár nehogy elszálljon!!”
S tör ront – a nép, mint áradat;
Keblében forr a bosszu habja,
Ajkán hord szörnyü szitkokat,
S egy pillanat – s a főbiró repül -
Hizott hasával kellemetlenül.

Más pillanat, - s im a bitón függ…
A nép örömzajongva áll;
S a nép között, mikint félisten
Igy kiált fel Mátyás király:
’Azt tudja meg egész kerekvilág:
Országomban nincsen rabszolgaság!’

Másnap a főbirói lakban
Királyi vendégséget ád,
A szabadságért több izromban
Hallatván áldomás-szavát.
A görbedt agg jobbjánál ült vala,
S dijul övé lőn a dús palota. -

Forrás: Mátyás diák naptára. Budapesti Képes Kalendáriom  Pest, 1858-dik évre. Szerkeszti Vahot Imre

Medgyes Lajos (1817-1894): Megszünt viszony

 
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.

Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömet szült minden pillanat.

Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.

Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtlen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára, elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.

Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg szirtjére vete.

A tüz, mely lánggal-égve lobogott,
A szív, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az  á r n y é k  maradt.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Medgyes Lajos (1817-1894): Mikes Kelemen panasza törökföldön, 1730.

 
A szabad mult nagy s szép korából
Oh mi sokan elhulltanak!
A honban és a hontól távol,
Sebezve a kétség nyílától
Dicsetlen sírban nyúgszanak .-
Oh mint égtek egy jobb jövőért!
Keblök mi hévvel lángola!
Mint kapkodtak reménysugárért!
S mint adtak volna életet s vért
Megváltásodért, szent haza!
Nem birták itt a szolga-léget
S nem tovább a botrányokat,
S kik idegen országba tértek
A honvágyban szivök kiégett
Uj és uj csalódás alatt. -
Térdök mikint tört meg imára!
S mint kérték buzgón az eget:
Mig egy uj harci kürt szavára
A véres kard a hont megjárja,
Hogy bárcsak addig éljenek!
Nem hallgatott az ég reájok:
Kialudt nemes életek;
Lélekrázó volt haldoklásuk
S könyben uszó végpillantásuk,
Midőn már  m i n d e  n  elveszett!
Mint villámzúzta csonka tölgyfán
Egy-egy halvány, rezgő levél,
Tengődünk még néhányan árván,
A sírokon reszketve járván
S lelkünk vérző panaszra kél.
Kik még őrizzük illetetlen
A szabadság oltártüzét
Elmegyünk rendre i is innen -
Megtört reménnyel sziveinkben
S támad utánunk éj, - sötét!
Későn, későn kél fel a hajnal
Az elhullt vérből, fényesen;
Midőn megint a régi zajjal
A győző tábor szertenyargal -
S a hon szabad s boldog leszen.

Forrás: Alföldiek segélyalbuma . MDCCCLXIII. Szerkeszték:  Reviczky Szever és Zilahy Károly. A tiszta jövedelem a szükség által sujtott alföldi nép gyámolitására lőn fordítva. Deák Ferencnek, a nemzeti közvélemény országosan tisztelt képviselőjének, hazafiui kegyeletük jeléül ajánlják a szerkesztők. Pfeifer Ferdinand bizománya Pest, 1864.

Medgyes Lajos (1817-1894): Megszűnt viszony*

 
Oly szent viszony, oly forró szerelem
Hogy szünhetett meg, át nem érthetem;
Azt hittem, míg egymással mulatánk:
A menny, üdvével szakadott reánk.

Eltünt a perc, változtak a napok:
Boldogságunk nem tünt, nem változott.
Mint tavasszal uj-uj virág fakad,
Uj örömöt szült inden pillanat.

Most, mintha összejő két idegen,
Találkozunk komolyan, hidegen;
A régi kéjre nem is gondolunk, -
Egészen kicserélt lények vagyunk.

Nem! Egyik sem volt köztünk hűtelen:
Hűtelen volt csak maga a szerelem;
Mint a tavasz sugára elrepül,
Elhagyta szivünket véletlenül.

Mint a szellő a virágillatot,
A szellemet, mely egybeforradott,
Elvitte a végzet lehelete,
S az élet hideg sirjára vete.

A tűz, mely lánggal-égve lobogott,
A sziv, mely édes kéjben dobogott,
A lélek, mely tikkadt az üdv alatt: -
Minden eltünt, csak az árnyék maradt...

(* Mutatány a Revicki Szevér és Zilahy Károly által szerkesztett „Alföldiek segély-albumából”, mely 3 frtért minden könyvárusnál kapható.     Szerk.)

Forrás: Pesti Hölgy-Divatlap.1864. Február 1. 3. szám

Medgyes Lajos: A puszta templomok (népmonda)

Sötét zimankós éjszaka,

A villám lángokban lobog,

S fényjénél meg-meglátszanak

Mik még itt-ott fennállanak –

A romba dülő templomok.

Éjfélben zugni kezd a vész,

Megrázza a harangokat,

S a mint elkezdnek kongani:

Megnyilnak a sir zárai,

S felhozzák a halottakat.

E pillanatban mindenütt

Az agg-ajtók szétnyilanak:

A hivő nép, mint hajdanán

Eljő s leül egymásután

S a zsoltárok fölhangzanak.

Majd a szószékre megy a pap,

S imára nyilnak ajkai,

A nép zajongva leborúl

Ő is buzgó imára gyúl,

Papját vágyván utánzani.

A szent-igét is fölveszi

Népének bölcs tanácsot ád,

Most a központja lépeget,

S elő-intvén a hiveket:

Kiosztja az Urvacsorát.

Ekkor megszólal a kakas,

Csont-vázzá válik mindenik,

S zörögve zugva szétoszol,

Neme tudni: melyik merre? s hol?

Siket halomba rejtezik.

A puszta templom száma sok;

S Erdélyben főleg egyre nő;

Velök fogy s pusztúl nemzetünk,

Sirjok fölött leng képzetünk –

S kitudja: mit hoz a jövő!

Forrás: Vasárnap – III. évf. 27-28. sz. Felső-Bánya, 1882. ápril 9.

Medgyes Lajos: Télben

Kihalt az élő természet egészen,

Halmok, völgyek, hóval boritvák;

A folyamokat jég ülte keresztül,

Fagytól, zúztól csikorgnak a fák;

Minden, minden, mit  szem lát:

Kietlenség és pusztaság!

Te óh Isten! ugy alkotád az embert,

Hogy télben is tavasza légyen:

A házi tüzhely nyujtson enyhe léget,

Sziv a szivtől örömöt végyen;

Vigalmak vigalmat váltnak,

Idején a tél szakának.

Míg a zord vénség lelkünkre havazna,

Hadd teljék vidáman az élet;

Menjünk, menjünk tárt karral a körökbe,

Hol a jókedv az öröm éled.

Isten nem tiltja minékünk,

Vidám örömökben élnünk.

Nem, nem akarod óh mennyei Felség!

Hogy szivünk bú árnya fedezze;

Ösztönt és lelki hatalmat engedtél,

Hogy űzzük a bánatot messze.

Hideg tél; meleg barátság;

Künn zivatar; benn vidámság.

Forrás: Vasárnap – III. évf. 19-20. sz. Felső-Bánya, 1882. feb. 12.

Medgyes Lajos: Uj évben

Isten! nevedben kezdjük el

A beállt uj évet;

Hozzád emeljük imánk

S buzgón áldunk Téged.

Ki az idők folyását

Bölcsen igazgatod,

Áldj meg ez esztendőben

Minden órát s napot.

Tedd termővé a földet,

Óvd rémes csapástól,

Pusztitó vészt és ragályt

Tarts mi tőlünk távol.

Atyai gonddal őrizd

E hazát, e népet,

Mentsd meg zsarnok igától,

Mentsd meg kérünk téged.

A műveltség, szabadság

És jólét kebelén,

Viruljon édes hazánk

Idők végetlenén.

Segitsd elő a jókat,

Az erény barátit,

Tedd fejökre az érdem

Fénylő bosotyánit.

Enyhitsd a szükölködők

Keserű inségét,

Vesd a vérző panasznak,

Vesd mindenütt végét.

Legyen ez az esztendő

Boldogságnak éve,

Hála dalokra gyüljön

A föld minden népe!

Forrás: Vasárnap – III. évf. 13-14. sz. Felső-Bánya, 1881. decz. 25., jan. 1.