Sötét
zimankós éjszaka,
A
villám lángokban lobog,
S
fényjénél meg-meglátszanak
Mik
még itt-ott fennállanak –
A
romba dülő templomok.
Éjfélben
zugni kezd a vész,
Megrázza
a harangokat,
S
a mint elkezdnek kongani:
Megnyilnak
a sir zárai,
S
felhozzák a halottakat.
E
pillanatban mindenütt
Az
agg-ajtók szétnyilanak:
A
hivő nép, mint hajdanán
Eljő
s leül egymásután
S
a zsoltárok fölhangzanak.
Majd
a szószékre megy a pap,
S
imára nyilnak ajkai,
A
nép zajongva leborúl
Ő
is buzgó imára gyúl,
Papját
vágyván utánzani.
A
szent-igét is fölveszi
Népének
bölcs tanácsot ád,
Most
a központja lépeget,
S
elő-intvén a hiveket:
Kiosztja
az Urvacsorát.
Ekkor
megszólal a kakas,
Csont-vázzá
válik mindenik,
S
zörögve zugva szétoszol,
Neme
tudni: melyik merre? s hol?
Siket
halomba rejtezik.
A
puszta templom száma sok;
S
Erdélyben főleg egyre nő;
Velök
fogy s pusztúl nemzetünk,
Sirjok
fölött leng képzetünk –
S
kitudja: mit hoz a jövő!
Forrás: Vasárnap – III. évf. 27-28.
sz. Felső-Bánya, 1882. ápril 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése