Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kit nem bír
ijesztni veszélyzaj,
S nem hat le
szüvére haláljaj?
A vár kicsid, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ád Ali, s népe reája rohan,
Van harci zavar,
Helyt áll a
magyar,
Vérben hörög a
török és vész,
Döbbenve vonul tova
más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
"Jó
gyámolapánk,
Nagy vészbe
jutánk,
Nincsen ki elűzze
fejünkről,
Fussunk el e
mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány."
Mindkettejök oly deli, s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
"Édes
fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincsen hova
mennetek út már,
Ad még
menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem."
Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harcol: előtte s utána halál
Kínjajja liheg, hova kardja talál.
"Hol
hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga
bajra."
Kész ott Ali a
viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata.
Toldúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel,
kire, csak vág,
S már látja, hogy a
csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.
Drégelyre fel ím Ali küldte követ,
Zászlósan Oroszfalu papja, siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
"Ó drága
felem,
Jer, Szondi,
velem,
Enged szabadon Ali
menned,
Nincs, látod ugyis,
hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad."
Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyul szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
"Esküt
fogadok,
Ehelytt maradok,
Nincs alkum örökre
pogánnyal,
Játszik szava s
kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
- Élj boldogul! - én viadalra kelek."
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
"Hát vesszen el, aki szavamra nem ád",
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok,
Vársarkon az
őrtorony eldől,
S öl részt a
maroknyi seregből,
Jancsár, spahi s asszap üvöltve tolúl,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arcra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körűl.
Mint bérci fenyő
Rendíthetetlen
ő,
Apródaiért öli csak
gond,
S mellette
vitézeinek mond:
"Küldjétek el a fogoly ozmanokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat."
Kettőnek aranyban ajándokot ád,
És drága szegélyzetü nyestkacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
"Üdvözlöm
Alit,
Kit bosszú
hevít,
Elszenvedem, öntse
ki bár rám:
Csak szánja meg két
kicsin árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom."
Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
Majd kardot
emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliját üti
szügybe,
A többit is átdöfi
rendbe.
S mond: "Földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány."
Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
"Rontsunk
ki tehát,
Szebb látni
halált,
S honnért tusakodva
kimúlni,
Mint gyáva sok
életet únni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk."
S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozman elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán seb esik,
Térdére esik,
Karjában erő lobog,
öl, ront,
Míglen sok ütött
sebe vért ont.
Hajh! Még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorúlva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
Ott szendereg ő,
A harckeverő,
Kit nem bira győzni
veszély, baj,
Nem szálla szivére
haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.
Forrás: Aurora – Anthologia a magyar költészet fénykorából –
Összeállította Király György – Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel
1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése