2020. jan. 15.

Czuczor Gergely (1800-1866): Szondi (1832)




Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
      Vaj támad-e hős,
      Oly bátor, erős,
   Kit nem bír ijesztni veszélyzaj,
   S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsid, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.

Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ád Ali, s népe reája rohan,
      Van harci zavar,
      Helyt áll a magyar,
   Vérben hörög a török és vész,
   Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.

Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
      "Jó gyámolapánk,
      Nagy vészbe jutánk,
   Nincsen ki elűzze fejünkről,
   Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány."

Mindkettejök oly deli, s fürge fiú,
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
      "Édes fiaim,
      Kis dalnokaim,
   Nincsen hova mennetek út már,
   Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem."

Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harcol: előtte s utána halál
Kínjajja liheg, hova kardja talál.
      "Hol hadfejetek?
      Hozzá sietek.
   Keljen velem önmaga bajra."
   Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesülten odább futamik.

Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata.
      Toldúl Ali fel,
      Rá Szondi kikel,
   Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,
   S már látja, hogy a csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.

Drégelyre fel ím Ali küldte követ,
Zászlósan Oroszfalu papja, siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
      "Ó drága felem,
      Jer, Szondi, velem,
   Enged szabadon Ali menned,
   Nincs, látod ugyis, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad."

Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyul szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
      "Esküt fogadok,
      Ehelytt maradok,
   Nincs alkum örökre pogánnyal,
   Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
- Élj boldogul! - én viadalra kelek."

A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
"Hát vesszen el, aki szavamra nem ád",
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
      Egyszerre ropog
      Húsz álgyutorok,
   Vársarkon az őrtorony eldől,
   S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi s asszap üvöltve tolúl,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.

Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arcra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körűl.
      Mint bérci fenyő
      Rendíthetetlen ő,
   Apródaiért öli csak gond,
   S mellette vitézeinek mond:
"Küldjétek el a fogoly ozmanokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat."

Kettőnek aranyban ajándokot ád,
És drága szegélyzetü nyestkacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
      "Üdvözlöm Alit,
      Kit bosszú hevít,
   Elszenvedem, öntse ki bár rám:
   Csak szánja meg két kicsin árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom."

Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
      Majd kardot emel,
      Ménólba megy el,
   Nyerges Daliját üti szügybe,
   A többit is átdöfi rendbe.
S mond: "Földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány."

Dolmányt aranyost veszen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
      "Rontsunk ki tehát,
      Szebb látni halált,
   S honnért tusakodva kimúlni,
   Mint gyáva sok életet únni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk."

S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozman elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
      Lábán seb esik,
      Térdére esik,
   Karjában erő lobog, öl, ront,
   Míglen sok ütött sebe vért ont.
Hajh! Még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorúlva lerogy.

A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
      Ott szendereg ő,
      A harckeverő,
   Kit nem bira győzni veszély, baj,
   Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.

Forrás: Aurora – Anthologia a magyar költészet fénykorából – Összeállította Király György – Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel 1921.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése