Cseresznyefák, barackfák, almafák
között megállok ringó, zöld magasban,
a város lent fekete sóhaját
leheli napra nap, hogy égre hasson.
A balparton Pestet a rónaság
mint nagy gályák raját usztatja lassan.
Szelíd lapály aranyló tengere
a messzeségbe lomhán leng vele.
A századok lassankint összehordták
- latinok, svábok, zsidók, magyarok –
e tenger várost, amely Magyarország
közepén cifra habbal kavarog,
sorsok, egyének és emberek hordák
sötétlő árja idekanyarog,
enyésző arcát a kövekre írja
s a régi habnak új hullám a sírja.
Szenvedve és szeszélyesen dobog –
hogy szeretem rendetlen szívverésed!
új kávéházat, ócska templomot,
a beképzelt és drága keveréket.
Bár lényeged, mint léha lim-lomot,
úgy gyűlöli az újabb gazdaréteg:
elmult szerelmek illatos hevét,
az utcák lelkes, megszokott nevét.
Mert nem tudták a véres, régi vészek
szépségedet végképp lerontani,
sem ötven év alatt az építészek
s a hivatalok görbe gondjai,
nem változott meg lelke az egésznek,
bár porladoznak régi csontjai
s a századoknak nemes maradéka
rámosolyog a szürke habarékra.
Egy régi, jó királynak szelleme
tán fintorogna ennyi változásra,
ha örök honából kilengene,
hogy régi palotáját újra lássa
és szellemsarkantyúja pengene
az utcákon, hol – sok szépművű násfa –
templomok, házak öreg arca int
s nézné a várból városát megint.
De megbékülne biztosan, ha Pestre
vonulna aztán, át a Lánchídon
és hallgatózna nappal is, meg este,
ülne a nép közt némely alkonyon
és meglátná, hogy nincs közötte egy se,
kit ne láthatott volna egykoron,
fajták, beszédek, épp olyan kevertek,
a dombokon se csúnyábbak a kertek.
És látná őket nyáron is, amint
rágondolnak a szőlővenyigékre,
a búzára mely érlelődve ring,
s aggódva néznek az esőtlen égre.
A kerti vendéglőkben enne kint
paprikás csirkét, melytől újra égne
és eloltaná a királyi szomjat
bora Egernek, Mádnak, Badacsonynak.
Hát még ha tudná azt is, hogy mi minden
történt itt, amióta ő leszállt!
Ott fürdött a török basa és innen
Petőfi ostorozta a királyt,
hol nők derülnek kirakati kincsen
száz év előtt még Vörösmarty járt
s ahol most üdül pénzes idegen,
Arany merengett ott a szigeten.
És itt volt nemrég az a nagy szüret
bő termését egy ország ideadta,
ajándékul legszebb gyümölcsüket
küldték el Szekszárd, Debrecen, Szabadka,
és mennyi kedvet, nedvet és tüzet
öntöttek át az újszerű szavakba!
De benned zengett legszebben a dal,
te öreg város, örök fiatal!
Tavaszi szellő száll és enyhe lázban
megborzolja a kövek erdejét,
ott arrafelé ül egy kávéházban
a parasztköltő s mennydörög feléd.
Mert nem tud élni – minek magyarázzam?
csak ha tebenned tölti idejét,
s amíg feketét, csigát kíván a gyomra,
átkokat szór a bűnös Babylonra.
Az utcában, hol Petőfi lakott,
s boldogan sétált felesége karján,
láttam a házat és az ablakot,
ahol az anyám élt mint fiatal lány
látom a régimódi alakot,
sötét szeme ábrándos, arca halvány,
úgy sétált, fején tollas, nagy kalap,
a Stefánia-úti fák alatt.
És ott, ahol most újsütetű, sárga
szinekkel gazdag városrész nevet,
életem társa, tövise, virága
taposta rég a proletár füvet.
Arrébb a gimnáziumok királya,
mely viseli a Berzsenyi nevet,
mert nincs tanítás, nyújtózik most éppen
a törvényszék és börtön közelében.
S hol szembenéz a kültelki nyomor
arcával gyárak beton büszkesége,
hol Budapest fekete szennye forr
s fekete füstje csap az örök égre,
hol ősszel sár ül, nyáron sárga por,
a levegőben száll a munka mérge,
mely rajtam is hagyott néhány nyomot –
nyolc éven át mindennap jártam ott.
És jártam irodába másfelé is,
hol németes a házak új sora,
az ajkakon fitogtatott beszéd is,
a nők ruhája, szobák bútora.
Mert magánhivatalnok voltam én is,
nem is kivánnék szebb pályát soha,
de most, uri körükből kivetetten,
lézengő költő,m ás nem is lehettem.
Balkéz felé, a kis templom fölött,
a Rózsadombon, ott a ház, amelyben
mint rózsák sűrű bokra, úgy födött
az ifjúságom, kedvem és szerelmem.
Tavaszi estén, örömök között
a lenti villanyfényeket figyeltem.
Az erkélyen tán most is száz titok
vidám emléke halkan játszik ott.
Szerényen bújva paloták sorába
ott a lakásunk szemben egyenest,
homlokzatán romantikus ciráda,
rózsáiban mereng a régi Pest.
Te mult századnak hervadó virága,
melyet most kettőnk élő lelke fest!
A sorsunk minden szenvedése, tánc,
illeszkedik százados fényű láncba.
Hatalmas lánc, te zárd be életem!
Fogadj magadba, tág, gyönyörű korsó!
Te zűrös város, te vagy énnekem
a szülőföld, a bölcső és koporsó.
Hol ábrándoztam nyári éjeken,
tarkán tündöklik lent a Dunakorzó.
Bárány szereti úgy a legelőt,
mint ülni én e terrászok előtt.
A zsarnok zűrzavarban, suta rendben
aranyszabályom, bűvös, bölcs igém!
A szenvedély, mely szenvedett szívemben,
hányszor pihent a város nagy szívén!
Hát ringass tömény ütemedben engem,
Párisom, Trójám, Rómám, Ninivém!
A Duna habjai beléd szeretnek
rólad mesélnek messze tengereknek.
Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és
társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1. szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése