Biki Károly: Családi kép

Vén diófa áll az ősi ház előtt,

Ágaival béfedi a háztetőt.

Lomha lombja, hogyha néha letekint:

Szárnyra kelne örömében, ugy meging.

Barna kőpad hever a fa tövében,

Barna lányka hű kedvese ölében.

Édes titka sugva száll el ajkirul –

Rózsa arcza e titoktól kipirul.

Szende lányka köny s mosoly közt rebegé:

„Tied leszek élve halva örökké!”

Barna ifju szivdobogva igy felel:

„Érted lángol, érted dobog e kebel.”

Azt könyörgi, imádkozza mindkettő:

Együtt fedje őket majd a temető.

Néma csendben esti harang igy zokog:

Földön, mennyen légyetek ti boldogok!

Hő imájok fennt az égben halva lőn,

Két hű lélek összeforrt az esküvőn.

Ezt fogadták: „ugy segéljen Istenem!

Hóltomiglan, hóltáiglan szeretem.”

Évek tünnek, évek mulnak repülnek. –

Ifju évek gyorsan alá merülnek.

Vén diófa árnyas sátra népesül

Ősi házból sok apróság kirepül.

Szük lesz már a kőpad a fa tövében,

A legkisebb ül az anyja ölében,

Egy kis fiu nádparipán lovagol,

Fakardjával erre arra kaszabol.

Ez még játszik, az már tanul „diákul”

Okos ember lesz abból a fiábul!

- Igy reméli apja anyja felőle –

„Tán bizony még pap is lehet belőle.”

Boldog évek igy repülnek felettük.

Alig veszik észre, hogy már mellettök

Nagyra nőtt a legkisebbik gyermek is,

Szárnya nő már nem sokára ennek is.

Ősi fészket elhagyják a gyermekek,

A szüléknek hű emléke jár velek.

Járnak kelnek szép virágos téreken –

Mignem saját fészkén kiki megpihen.

Nem sokára jönnek majd az unokák

Felviditni a jó öreg „nagy apát”.

- Teljesülve minden álma igy leve

Boldog párnak igy folyt le az élete.

Vén diófa nem áll már a ház előtt,

Ágaival nem fedi a háztetőt.

Lombjaitól megfosztotta a bánat –

Boldog párnak odatették fejfának.

Forrás: Vasárnap – III. évf. 17-18. sz. Felső-Bánya, 1882. jan. 29.