I.
Hull csendesen a megsárgult levél,
Elválásról titkos regét beszél,
Bágyadt a fény, hosszu árnyat vete.
Ez az élet lassu enyészete.
Puszta mezőn szerte néz a lélek,
Hult virág közt önmagába mélyed.
Tört reményin mereng tekintete:
Ez a bánat fájó költészete.
Mély siket a tájék hallgatása,
Mintha néki fájna hervadása,
Pedig majd a kikelet szavára
Szép virágos ruhát vesz magára.
II.
Mint a halottas ház szomoru a határ,
Nincsen rajta virág, nincsen dalosmadár
Fénye, bűve, bája már mind elenyészett.
Temetésre készül az egész természet.
Rajta fellegekből szőtt a szürke fátyol,
Eltakarja arczát, mint ki holtat gyászol.
S mikor a keservet már tovább nem birja
Közénk a borus ég könyeit lesirja.
III.
Sok gyenge bimbó, gyenge bokron
A virágzást mind, mind elérte,
Most hullva hullnak egyre-másra
Nem marad rajtok egy levélke. –
Minő hűség! – édes anyjokra
- Ki fekszik már a téli ágyon –
Aláhullnak, reáborulnak,
S betakarják szeliden, lágyan. –
IV.
A kit reménye csal, de megcsal
És van oka sohajtani.
Nézzen az őszi hervadásra
És megtanul lemondani.
S ki tudja, hogy télre tavasz jő
S madár zeng a friss lombokon:
Hiszi, hogy egy nagy kikeletkor
Uj élet kél a hamvakon!
Forrás: Vasárnap – III.
évf. 7-8. sz. Felső-Bánya, 1881. nov. 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése