Utazásom el vala
határozva. A búcsú jó szüleimtől s a kedves rokonoktól nagyon érzékeny volt.
Midőn leváltak nyakamról édes anyámnak összekulcsolt kezei, s midőn atyám még
egyszer szorítá meg remegő kezével az enyémet, még sokáig hangzott fölembe s
messze messze kísért az utolsó, a búcsú szó: Isten veled! Isten veled!
Elváltunk, s én kidobatva mintegy a nagyvilágba, egyedül maradtam emlékeimmel.
Azután messze
távol jártam. A haza, hol szeretteim éltek, amaz egyszerű fehérfalusi templom,
melyben érettök annyiszor imádkoztam, rám nézve csak a kegyeletes emlékezés
tárgyai maradtak.
Kicsinynek
szűknek találtam a kört, melyben éltem, szemem messzebb látni vágyott, de e
vágyamat utazó kocsink keskeny falai s ablakai gúnyolni látszottak.
Kitekintettem. Vadregényes sziklás hegyek közt kemény kőágyában tovahömpölygő
sötét vizet láttam. Együtt utaztunk az Elbe folyóval. Mindketten futva siettünk
tova: ez a tenger felé, én a nagyvilágba. Lenn a habok hátán ringó hajócska
eszembe juttatá a költő sorait:
„Ím
elbocsátlak éltem hajója!
Hol
állsz meg egykor: nem tudom?!”
A hosszas
hallgatás, önmagamba merülés, terhelő kezdett lenni, a múltak emlékei fájni, a
jövőnek reményből szőtt lelkemben született álomképei szorongatni kezdtek.
Menekülni kívántam önmagamtól. Az egyedül való társat keres: vizsgálódva néztem
körül. Átellenben két ifjú ember beszélt élénken egymással: a nagy városok
tarka élveit léha örömeit dicsérgették, s ajánlgatták egymásnak jó hangosan.
Bosszúsan fordultam el tőlük, pajkos vidámságuk bántott. Mellettök gyászba
öltözött férfi ült kis leányával, kinek szemeiben folyton ott ült a fájó könny.
Valószínű, hogy a korán elköltözött hitvest és édes anyát illeté a férj komor
gyásza, s az árva gyermek könnyűje. Az ily fájdalmakat kímélni, sőt tisztelni
kell, s nekem nem vala bátorságom hozzájuk fordulni kérdéseimmel, melyek már
ajkamon lebegtek. Néma maradtam s gondolám: ők mégis ketten vannak, s osztoznak
a fájdalom terhében, de én, de én? én egyedül vagyok. Lám, lám, mily önző az
ember, mindig csak a maga pillanatnyi kis bajait, fájdalmait tolja előtérbe. Ki
tudja pedig, mily súlyos veszteség érheté e szegényeket?! Úgy látszott, nem
óhajtanak közlekedni senkivel a gyászolók, én tehát a közelemben ülő három
férfira kezdtem figyelni. Középkorú emberek voltak, kik nem gondolva másokra, s
mint látszott, nem is óhajtva mások részvételét, saját üzleti dolgaikkal
foglalkoztak. Ismét a kocsi ablaka felé fordultam, s szemem önkéntelenül azokat
az árván meredező hegyormokat kereste föl, melyek jöttek és eltűntek sebesen
haladó kocsink ablaka előtt. Nem találtam társra a velem együtt utazók között.
.Tovább kínozott az egyedüllétnek érzete, majd megvigasztalt a remény: ott a
tágas, az emberektől nyüzsgő világban találok barátra s nem leszek egyedül.
**
Elhatároztam,
hogy Drezdának, a szászok fővárosának világhírű képgyűjteményét megnézem. Mikor
aztán a képcsarnok festményeit szemtől-szembe láthatám és csodálhatám, s túl
valék az elragadtatás első pillanatain, úgy érezém, mintha meglankadott volna
bennem a művészet szeretete. Mint a madarat ösztöne s szárnya, mint a gőzkocsit
a benne forrongó erő, úgy hajtott, úgy űzött, úgy vitt valami belső titkos
elfojtott érzés képtől-képhez, tovább… tovább. Nagy embertömeg hullámzott körül
a termekben, én tengernek néztem, melynek habjai között hányattatom, törékeny
sajkámon, egyedül.
Tovább… tovább… a
cél még messze van!
Egy vasúti tiszt
részvétet s szíves figyelmet mutatott irántam. Segélye, útbaigazítása nélkül
érzékeny veszteség érte volna anélkül is könnyű zsebemet. Jóakarata önzetlen
volt, mert jutalmat nem kért s nem fogadott el tőlem unszolásomra sem. Benne
valóban részvevő felebarátra találtam. De íme, a jelt adó harang megkondult, s
válnom kellett tőle is. Elbúcsúztunk. Hallgatva ültem a gőzös kocsijának
egyikében. A vonat megindult; előbb lassan nyikorogtak kerekei, majd gyorsabban
kezdtek zörögni, kattogni, dübörögni; a gőzgép kéménye nagyot kohantott, egyet
húzott, csöndesen kojtorgott, azután megint kohantott, majd sűrűbben, s végre
egyenlő gyorsasággal száguldott tova vonatunk a vas síneken. Ráértem hallgatni,
figyelni. A gőzös kéménye rohogott, a kerekek alattunk őrült sebességgel
forogtak, sörögtek: zim, zim, zum, zum… katt, katt, zum… Kocsilámpánk fösvényül
világítá meg a szendergő s boldog álomba merült utazótársakat. Künt a fekete éj
egyformaságát ritkán egy-egy percre csak az őrházak ablakai világíták meg.
Kocsink szegletében ott virrasztottam egyedül.
Ez az út nagyon
hosszú volt nekem. Égető szomjúság gyötört, mit csak akkor vettem észre, s az
állomás, hol kiszállanom lehetett, még messze volt. Nyugtalanság fogott el s
vett rajtam erőt, majd tolvajláz futkosott át tagjaimon. Kinek panaszkodhatám?
Kienyhített volna? Végre… végre…! Nordshausen: kiáltá a vonatvezető s a másik
percben sietve rohantam ki a nyitott ajtón át… egy ital vízért. Pár
hivatalnokon kívül, kik a teherkocsik körül foglalkoztak, senkit nem találtam,
ki kínzó vágyamat kielégítni útba igazíthatott volna. A szomszéd vendéglő
éttermében találtam csak fel s élvezém mohón az üdítő italt. Azután ott
feküdtem egy szobában, betegen, erős lázban. Akkor azt álmodtam, gőzfördőben
vagyok, majd úgy képzelém, mintha valami kegyetlen erős ellenség vízbe akarna
fullasztani. Ott hánykódtam ágyamban, senki nem segített a szenvedőn; nem
ápolt, nem vigasztalt jó lelkű barát, szerető társ; beteg voltam, szenvedtem…
egyedül.
Egyszer csak
mégis megvirradt számomra, folytathatám utamat, s végre célnál valék.
Kinyílt előttem
az óhajtott pálya, munka várt reám, és én dolgoztam türelemmel megfeszített
erővel. A munkát már nemcsak magáért szerettem nemcsak azért, amivel
jutalmazott, hanem azért is, hogy felejtsem mellette s általa valahára azt,
hogy egyedül vagyok. Olykor éreztem, hogy lankadok: meg valék fáradva.
Enyhülést, új erőt akartam szerezni magamnak, lelkemnek, s a társas élet terén
kiválasztám a helyet, hol vártak és fogadtak. Komoly derék férfiak, vidám
nyájas családtagok között sem tudtam feledni, hogy egyedül vagyok. Szavuk nem
szólt szívemhez, gondolatviláguk idegen volt lelkemnek, eszméim, vágyaim
hidegen hagyták őket, a különben nyájas idegeneket. Elhagyatottságom érzete
terhessé, sőt kínossá vált rém nézve.
Végre…!
Egy Vasárnapon
kis harang szava hangzott fülembe. Megremegtem, szívemig hatott az a hang. Oly
édes, oly hívogató volt, mintha zengő nyelven érthetőleg mondta volna:”jöjjetek
ide”, jertek, „kik megfáradtatok és meg vagytok terhelve”, itt nyugalmat
találtok… jertek, jöjjetek! Megindultam a hívó hang u tán. Egy kis kápolnához
vezetett az, beléptem. Nyájas öreg úr adott helyet szíves előzékenységgel maga
mellett, egy ifjú énekes könyvet tett elém. Ah! mintha minden mosolygott volna
körültem, e komoly helyen, ez ünnepélyes csöndben, midőn az orgona zengő,
zokogó kíséretében testvérajkak, hitrokonok énekébe remegő hangon vegyült!
„Jézus, én bizalmam!” Tudtam és boldogan éreztem, hogy „Istenhez közelgetnem
énnekem, felette igen jó”. Vidám lettem, erőt nyertem, megbátorodtam; hiszen
már nem voltam egyedül.
**
Egy barátom
beszélte el nekem ez egyszerű történetet. Tanuljuk meg belőle, hogy az élet
útján megfáradott, az elhagyatott, a szenvedő, nyugalmat, biztatást, üdülést
talál azon a helyen, mely „Istennek háza és a mennyországnak kapuja.”
Vasárnap van!...
Emberek! keresztyének! a harang szava hív: jöjjetek!
Forrás: Vasárnap – III. évf. 21-22.
sz. Felső-Bánya, 1882. feb. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése