Régen
mult idők, hová tüntetek?
Ősök
erényi mivé lettetek?
A
korcs maradék bitorlója csak
Az
ősi névnek s jó szokásoknak.
Hajdan
a család tüzhelye felet
Őrül
állottak: béke, szeretet…
Szentély
volt a ház s benne a papnő
Az
édes anya s a szerető nő. –
Míg
az apa künn munkált, fáradott,
A
nő ajkáról mint méz áradott
Az
üdv-tana: az imádság, ének,
Hű
oktatója volt gyermekének.
Erőért
esdve fogtak munkához:
S
hálát küldének az ég urához
Ha
szorgalmuk gyümölcsét élvezék,
S
áldó kegyelmét folyvást érezék.
Szegény
ha jött, vagy kit bú üldözött,
Önzés
kövébe meg nem ütközött;
Isten
áldását megoszták vele;
Részvét
hangoktól üdült kebele.
Az
özvegy, árva, nem volt elhagyott,
Tettek
követték a gondolatot.
Óltárain
a hon s az egyháznak
Szent
ügyeért hiven áldozának.
A
hét munkára rendelt napjait
Nem
tölték henyén, terhét, gondjait
Hivatásuknak
türve hordozák,
S
éltöket is csak ennek áldozák.
Az
Urnak szentelt hetedik napon,
Buzgó
kegyesség ült minden arczon.
A
fiu apját, a leány anyját
Követé
s ment imádni az Atyát!
Az
oltár körül forgolódó pap,
Fénylett
közöttük, mint égen a nap.
Ájtatos
arczát, kezét emelve,
Az
Úr kegyelmét hőn esdekele:
Megáldá
nyáját, oktatá őket,
Miként
végezzék földi éltöket.
Minden
szava szivből jött, szivbe’ szólt
Pásztor
és a nyáj boldog, nyugodt volt.
Ma
már mindez csupán emlékekben él
Róluk
csak a történelem beszél.
Ünnep
napot kevesen tartanak,
Imát
csak az inségben mondanak.
Az
ősök által emelt templomok,
Oly
csendesek, mint néma sirboltok.
Itt-ott
látni csak egy imádkozót,
Annál
többet a bűnnek áldozót.
Az
általános romlottság felett,
Buzgó
Áronok ejtnek könyeket,
Hivogatva
a bűn ösvényéről;
De
a tévelygők kemény szivéről
Visszapattan
az atyai intés,
S
napról-napra nő a bú, szenvedés.
Az
oltártüz halványan világit,
A
földi Mammon mosolygva csábit.
Nehezednek
az idők felettünk.
Jó
szerencse, ha tengve élhetünk.
Évenként
sujtol csapással az ég,
Itt
tüz, ott víz, majd pusztitó éhség.
Mégis
javulás nem észlelhető,
Igaz
bünbánó alig lelhető.
Csoda,
hogy az Úr kegyelmessége
S
türelmének immár nincsen vége!!
Imádság
helyt az ajk káromlást szól;
Az
Úr nevével ember csak játszol.
Igazság
helyett önzés kenyered,
Elárulod,
el saját véredet.
Erény,
becsület, mind avult szavak,
Lekötve
tartják a földi javak.
Az
égi hon a léleknek üdve.
Csak
pénzt mutass: mind dobra lesz ütve.
Óh
emberek, tévelygő emberek!
Míg
nem késő, jobb utra térjetek.
Szenteljetek
az Urnak ünnepet,
Vessétek
meg a földi kincseket.
Lelketeknek
égi üdvét, javát
Megnyeritek,
tisztelve az Atyát.
Dolgotokat
hat napon végezve,
A
Vasárnap legyen megszentelve!
Forrás: Vasárnap – III. évf. 21-22. sz. Felső-Bánya, 1882. feb. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése