A szenvedő néz messze part felé;
Néz: hol derűlne süllyedő világa?
Hol enyhül a seb, mellyet sorsa vága?
Mi érező szivét kínnal telé.
Ó hányszor véli már hogy föllelé!
De a reményfok, melyre bízva hága,
Homokhant, szétomol, s várt boldogsága
El-eltűntén kétség szakad belé.
S mit fenn a fénytetőn nem nyerhete,
Alant megadja egy kis part homálya,
S végcsendre száll a vész-környezte pálya.
A fülmilének esti zengzete
Gyöngén reszket le a mély szunnyadóra,
De ő nem ébred semmi földi szóra.
Forrás: Aurora –
Anthologia a magyar költészet fénykorából – Összeállította Király György –
Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése