I. Móz. IV. 1-15.
Pattog a fa, ropog a tűz, máglya ég,
Első zsenge illatával telt al ég.
Föld gyümölcse, juhok zsirja
Van az Urnak szentelve;
De Kainra nem néz az ég
Tekint csupán Ábelre.
A szelid sziv áldozatja eget lel,
De nem a zord irigykedő sziv s kebel.
Látja Káin: öcscse tetszik.
Ő mellőzve miatta:
Jámbor öcscse ellen gerjed
Rettenetes haragra.
Sápadt arczán ott sárgul az irigység,
Isten képét levetkezte azt hinnéd…
„Jer, jer öcsém a mezőre
Hadd utatok jó helyet,
Ahol juhod kövér fűben
Háboritlan legelhet.
Szép mezőben, piros vér hull a földre,
Testvér-kéztől a jó Ábel megölve.
Kövér fű a halálpárna
Hulló levél födi el,
Siró csermely elsiratja
Égi madár énekel.
Hová rohansz, gyilkos Kain, vad testvér,
Azt gondolod a büntetés el nem ér?...
Elrejthet-e Isten elől
Sűrű erdő mély tenger…
Éj sötéte, föld ürege
A nagyvilág?!... Oh nem… nem!...
Ő tud mindent s boszuálló haragja
Vérengzésed méltó dijját megadja!...
„Kain, Kain, adj most számot
- Hallik már az Úr szava: -
Hol van a te atyádfia
Ki szavadra hallgata.”
„Nem bizták rám senki fiát… mit tudom
Hol jár öcsém, semmi közöm, nincs gondom,
Avvagy talán őrizője
Vagyok atyámfiának?”…
Daczol Kain, de lelkében
Maró kinok csatáznak.
És szól az Úr: „mit miveltél kegyetlen,
Atyádfia s a haragos ég ellen?
Az ártatlan Ábel vérét
Az anyaföld beiszsza,
De boszuért hozzám kiált
S e boszu rád száll viszsza.”
„Mostan azért átkozott légy tettedért
A föld szinén örömödet soh’ se érd,
Ne adjon e föld gyümölcsöt
Verejtékes munkádra,
Ne lelj nyugtot, járj, vándorolj
Egyik helyről a másra!”
Felnyög Kain, mint megsebzett oroszlán:
„Uram, Uram, ne szórj enynyi átkot rám,
Büntetésem olyan nagy, hogy
Elhordoznon nem lehet…
Hová fussak?... Ki rám talál
Igy megölhet engemet!”
„Ki megölend megbüntetem hétszerte,
Élj s bünhödjél, már e földi életbe’!”
Szólott az Úr és rányomta
A bűn sötét bélyegét,
Hogy ki vele találkozik
El ne venné életét.
Megy, fut Kain, de nincs hely az ég alatt,
Hol elhagyná őt a kinzó öntudat
Hegy, völgy, patak, erdő, berek
örömet nem ad néki,
Ki rátalál, elkerüli,
Minden tüske megtépi!
Nem üditi fel a nappal fényével
Csak borzalom, mivel gyötri az éjjel,
Nem menekszik lelkét vérzik
El nem muló kinzások,
Mindig űzi két kisértet:
Ábel vére – s az átok. -
Forrás: Vasárnap – III.
évf. 3-4. sz. Felső-Bánya, 1881. okt. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése