Hajnalban
Budára. Ötkor indulunk, gyalogosan Szentendrére, telihold szelíd fényében,
sejtelmes homályban. A helyiérdekű vasút elvisz a Filatori-gátig, onnan rövid sétának
tetszik az út a Vérmezőig.
A
Lajos utcán át megyünk. Amit Óbudán látok, első pillantásra ijesztő, de ez a
látvány minden száz méter után torzabb lesz, valószínűtlenebb... Minden
elképzelés erőtlen. Mintha nem is városrészeken át, hanem ásatások között
haladna a vándor. Egyes utcákat ismergetni kell: ez volt itt a sarokház, ahol a
Flórián-kávéház állott, ebben az utcában laktam valamikor – a háznak nyoma
sincs -, ez a törmelékdomb a Statisztika és a Margit-körút sarkán néhány nap
előtt ötemeletes bérpalota volt, kávéházzal, sok lakással. Most porhalom; néhol
egy erkély vasrácsa mered ki a törmelékből, mely alatt sok ember fulladt meg,
köztük személyes ismerőseim; a németek muníciós raktárt rendeztek be a ház
pincéjében s a raktár felrobbant. Itt egy házféle, ahol barátok laktak, amott
egy utcasor maradéka, a Széll Kálmán téren döglött villamosok roncsai s aztán
feltárul a Vérmező és a Krisztinaváros, a Naphegy és a Vár tetemének látképe. A
nap süt, az idő tavaszias. Milyen ez a látvány napfényben? Oly más, mint ahogy
elképzeltem; valóságosabb; a teljes, feltétlen pusztulás. A Vérmezőn döglött
lovak százai, közbül tömegsírok, polgárokkal és katonákkal, repülőgépek,
gépkocsik roncsai. Az úttest közepén vándorlunk, mert a házakból potyog a
tavaszi szél érintésére a gerenda, a tégla. S ebben a romhalmazban emberek
élnek, nők, városias öltözékben, egyik-másik csinosan, takarosan, vederrel
baktatnak vízért, vagy hajlongva keresnek egy pulóvert, egy mosdótálat a romok
között, egy asszony téglát rak a földszinti lakás ablakába, így pótolja az
ablaküveget s a házból csak a földszint maradt meg. C i c e r o n e vagyok, ismergetem és mutogatom a tájat: ez
volt a Bellevue-szálló, ott a sarokház helyén vásároltuk a gyümölcsöt, az a
lyuk ott, a harmadik emeleten T. lakása volt...
Így értünk a Mikó utcába. A sarkon az öreg bolgár fogad, aki fát hordott
télen a pincéből a lakásba. Együtt nézegetjük most a Mikó utca sarkáról, ami a
házból és lakásunkból megmaradt. Egy ablaknyíláson át könyveket látok s egy
csillárt, minden más beszakadt, tető és beomlott mennyezet, lezuhant erkély,
utcára tátongó lyukak a falban. A ház és a lakás teljesen elpusztult, sürgősen
le kell bontani.
A
házmester elesett az ostrom alatt; özvegyét megtaláljuk a pince mélyén; itt ül
napok óta egyedül és vár valamire. Kimegyünk a Vérmező sarkára, itt földelték
el a férfit, lepedőbe göngyölten, mint a múmiákat, döglött lovak között
megtaláljuk sírját. A két ember, aki a házra vigyázott – a házmester és K. úr,
a házparancsnok -, egy napon halt meg, most egymás mellett nyugosznak. A ház
végzete betelt, a falak elpusztultak, mint őrzőik, a minden, amit őriztek.
A lépcső, mely emeleti lakásunkhoz
vezetett, leszakadt. A törmelékdombon át valahogyan felmásztunk az emeletre, a
fürdőszobán át be lehet jutni a társalgóba s innen az én szobámba. Ez a szoba
nem sérült oly kegyetlenül, mint a többi, melyre rászakadt a tető és a második
emelet.
Szobmámban, a kályha cserepei köztöt
megtalálom a fényképet,mely Tolsztojt és Gorkijt ábrázolja a Jasznaja-Pljanai
kertben.Akkor mondotta Tolsztoj Gorkijnak: „Már nyolcvanéves vagyok és
sírnomkell, ha arra gon dolok, hogy hiába írtam mindent és az
emberek nem tanultak semmit és nem lettek jobbak.”
A
fényképet, melynek üvegkerete eltörött, zsebre vágom. Könyveim a padlón
hevernek; de íróasztalom s a két régi francia karosszék megmaradt; s a falon
töretlen üveg alatt, sértetlenül lóg Hufnagel metszete Kassáról... Minden más
elpusztult. Az eső az ablaktalan szobában eláztatja majd a könyveket is,
melyeket a lépcső nélküli emeletről nem lehet a földszintre hurcolni. Talán ha
kidobálnám a könyveket az ablaknyíláson át az utcára, de nincs láda, amelyben
elhelyezzem s aztán hová tegyem? Nincs ép lakás a környéken, nincs errefelé
emberi segéderő, nincs semmi.
*
Innen
a pincébe, melyre egy légiakna rádobta a földszinti lakások törmelékét, de az
óvóhely sértetlen maradt. Ebben a nyirkos odúban – két héttel az ostrom után –
harmincketten élnek, házbeliek és idegenek, otthontalanok. Mikor belépünk,
éppen sepernek, tisztogatnak; harminc ágy áll egymás mellett az agyagos padlón;
világítás nélkül élnek itt, tízedik hete, itt főznek, mosnak, tisztálkodnak, várják,
hogy múljon a nap és az éjszaka, várnak valamire... maguk sem tudják,mire? Ez a
bénultság kóros. Az ostrom alatt volt olyan nap, mikor harminchat hullámban
támadták a repülők ezt a környéket; nincs egy odú, ahová elvándorolhatnának, a
Víziváros, Krisztinaváros, Tabán, Gellérthegy környéke éppen így elpusztult.
Itt feküsznek a szennyes ágyakon, rágcsálják azt, ami élelmükből megmaradt; itt
halódott a sebesült házmester, itt halt meg K.úr az ostrom alatt májrákban,
harmincegynéhány ember szeme láttára. Néha kitámolyog valamelyik az
Áldássy-házba, vizet hoz a kútról, vagy rakosgatják lakásukban a téglákat,
keresgélnek bútortörmeléket.
*
Az
utcák élénkek, tavasziasak. Néhol andalgó párok egy padon a Vérmező mentén;
tömegsírok és lódögök között flörtölnek. Egy román baka megszólít és malacot
ajánl, ha szerzek neki női fehérmenűt. A napsütésben dögszag, füst, pernye
keserű bűze. A házmesterné is megerősíti, amit a házbeliek mondottak:
lakásomból a nyilasrendőrök többe raboltak, mint a németek.
Mit
sajnálok Budán? Semmit. Ez az életforma megérett a pusztulásra; mindenben, ami
történt, egyfajta törvény telt be.
*
Cilinderem
természetesen töretlenül megmaradt; a légnyomás kidobta az utcára, valaki
felhozta s gondosan elhelyezte a kirabolt ruhásszekrény egyik polcán. Kissé
poros, de máskülönben sértetlen. Egy pillanatra elgondolkozom, mi lenne, ha
cilinderrel fejemen kezdenék sétálni most a budai utcákon? Azt hiszem, nem
keltenék különösebb feltűnést. Mintha elérkezett volna az idő, mikor „minden
szabad”, akár két kezemen is járhatok... De ez a káprázat múló.
*
Este
nyolckor hazaérek Leányfalura. Harminc kilométert gyalogoltunk hajnal óta,
poggyásszal, hátizsákkal. Az ember csakugyan többet bír el, mint hiszi, nem
ismerjük teherbíró képességünk felső határait. Ez volt életem leghosszabb
sétája.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése