Alkonyodik, szép városom,
Szép Budapest, alkonyul;
Sárga útra, méla romra
Sárga-aranylomb borul.
Ablaktalan vén házakra,
Hol port sírnak tört falak,
Hol tetőtlen durva csonkok,
Vert gerendák mállanak.
Hull a rőt lomb, óva fedné,
Aranyfedél, halk fedél;
Fáját hagyva eltemetné
Sok sebét a falevél.
Ablaktalan szem homályát,
Vérző oldal üregét,
Szánja a fa – lombját sírván –
Házak pőre szégyenét.
Szánja a fa, szánja az ősz,
Szánja tán az Isten is,
Vad kénytől tört Budapestem,
Megvert a rossz, a hamis.
Nem szikrázik éji fényben
Büszke házak vén sora,
Nem pompáztat ősi várat
Ősz Budának távola.
Hallgat az ősz, sír a lombja,
Hűl az árnyék, nő az est;
Dideregve, tépve, rongyban,
Néz a ködbe Budapest.
Néz belé, vakon mereszti
Házak fényholt ablakát,
Ködből, szélből sírva sejti
Szép emlékek illatát.
Vén emlékre, méla estre
A lehulló nap ragyog;
Ősz alkonyban, vén emlék közt
Bús Budapest mosolyog.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
november
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése