Volnék bár hegyeken lebegő szél, messze röpűlnék,
Messze, hol
érzelmim kínja nem érne utól.
Volnék bérci patak, lerohannék sziklatetőkről,
S eltűnném a
nagy tengerek árja közé.
Lomb vagyok; a szerelem szép fáján hervadozó lomb,
Melyet
hűtlenség játszi fuvalma letört.
Míg lebeg a hegyi szél s lezuhog vigan a patak árja,
Száradok én; a
bú lassú halállal emészt.
Forrás: Aurora – Anthologia a magyar költészet fénykorából –
Összeállította Király György – Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel
1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése