A városligeti Gerbeaud épülete az ostrom után
Halott
barátokat búcsúztatunk hónapok óta irodalmi folyóiratokban és újságokban:
ár-már azt hisszük, kimerült a szomorú névsor, de hol a rádiónak, hol a
hetilapnak jut még eszébe egy-egy újabb név, s a halottak műve hovatovább
kiszorítja az életét! Annyi barát közt, kiknek testét hol az ostromolt főváros
sáros közterei nyelték el, hol dunántúli munkatáborok temetkezőhelyei,
megfeledkezünk a nem kevésbé kedvesekről és hívekről: utcáinkról s a házakról,
melyeknek beomlott küszöbét többé nem léphetjük át. Dermedt, eltorzult arcukba
immár úgy tekintünk, hogy mögöttük, az egykorira, a megejtőre és szépre
emlékezni sem merünk; minap idegenkedőn, hitetlenül néztem egy híradómoziban a
hidat, valószerűtlenül sugárzó, nyári délelőtt fényeiben; építménye egy verssor
könnyed szilárdságával és biztos szerkezetű erejével ívelt a partok közt és
sima hüllőkként csúsztak hátán Buda felé az „áramvonalas” villamoskocsik. Igen,
a régi hídra már nem is emlékezünk, egykori képét inkább csak „elhitetjük”
romokba fáradt szemünkkel. S eszembe jut az alkonyati óra, húsvét után, mikor
először mentem át Pestre, ama másik
hídon, elámulva idegen, barbár és mégis megkapó színességén: a kis zászlókon, a
feliratokon és képes táblákon, a vígan vágtató orosz szekereken – mintha
Muszorgszkij szvitjének valamelyik
tétele elevenedett volna meg, a „Kiállítás Képei”-nek egyike, álomszerűen, s
telepedett volna, fantasztikus látomás, a Vámház körút torkolatába.
Ó,
régi kerületek, hát már sohasem gyúlnak lámpáitok, a tavaszi fák lombjai közé
bújtatottak, a Horváth-kert, a Vérmező, vagy a Dunapalota környékén? Érzékeink
miféle legmélyére száműzetett az emlékezés, mely az Auguszt-cukrászda hosszú
termét idézné, december ködei közt, rózsaszín selymű csilláraival, s a falakon
a bécsi rokokó csipkéinek, rizsporának hódoló olajfestményekkel,melyek csak ide
illettek, e cukrászdai habok és illatok közé? Izmaim még soká emlékeznek ama
lépcső enyhe, méltóságos emelkedésére, mely a Vigadó hangversenytermének
küszöbére vezetett, a nagy, fehérre lakkozott ajtók elé, melyekhez mindig oly
későn érkeztünk, hogy a büfé márványkorlátjára támaszkodva kellett
végighallgatnunk a Scarlatti-szonáta első tételét!
A miniszterelnökség épülete (Sándor-palota) az ostrom előtt
A miniszterelnökség épülete (Sándor-palota) az ostrom után
A Dunapalota bejárata az ostrom után
Egykori,
megsemmisült kerületeink: szépségteket éppúgy siratom, int csúnyaságtokat. Buda
valamikor még nem is annyira a „reakciós”, mint inkább Rezeda Kázmér boldog
birtoka volt s ismertem fiatal költőket, kik a várlépcsőknél azoknak a
palástos, mellvértes, nem egyszer fejetlen árnyaknak jelenését várták, kiket
állítólag Krúdy Gyula lesett meg itt, holdfényes éjfeleken. De miért akarnám
eltagadni, hogy fáj a szívem a Mária Valéria utca aszfaltjának
autógumi-csiszolta fekete tükréért is, mely mondén folyosóként, nem is annyira
a Ferenc József tér, mint inkább a Place Vendome közelségét látszott ígérni!
Hisz volt a városnak egy bizonyos képe, melyet csak a Ritz Duna-parti terméből
élvezhettünk igazán, a nagy tükörablakból, lámpagyújtás előtt, a Sándor-palota
korán felgyulladó csillárai s a Halászbástya operai regényessége felé tekintve.
Sznob elérzékenyülés talán a Vadászkürt kiszítt pipa színére emlékeztető
faburkolatát sajnálni, vagy a városligeti Gerbeaud-t, mely szinte csak azért
omlott rommá, hogy ezentúl már mindörökre az operettszínpadokon épüljön újjá, a
nagy keringőjelenet díszleteként?
S
magát a Sándor-palotát is nagy nehezen tudnám csak úgy idézni magam elé,
ahogyan a sikló századvégi üvegkalitkájából kilépve láttam, előtte a miniszteri
kocsik csillogó-fekete testével, s a bolthajtásos, földszinti szoba falán a
későreneszánsz Madonnával! Beomlott padlását látom már mindig, miként az ostrom
után, a mestergerendáról alácsüngő kék, vörös, zöld selyemszalagokkal, melyeket
mintha egy gondos szertartásmester tárolt volna, hogy érdemkereszteket,
kitüntetéseket fűzzön rájuk. Mikor akadt volna ez országban annyi érdemes
ember, hogy elfogyhatott legyen köztük rendjel-szalagok ily hatalmas készlete?
A márványistállóban rothadt krumpli hever, a pincében félmeztelen női hulla, s
vigyázz-ba merevedett SS-katonák: a kijáratok elé felállított gépfegyverekből
még ki sem szerelték a tölténytárakat! Empire-kerevet mályvaszín selyme az
egyik terem sarkában: a földön szerteszórt levelek – gratuláló sorok Lakatos
miniszterelnök kineveztetéséhez. Vékony, zöld selyempapíron töltőtollal írt
bizalmas jelentés magához a „nemzetvezetőhöz”: a bécsi magyar kolónia
„hungarista szempontból való megbízhatatlanságáról” számol be valaki.
A
városrész, a Vérmező mögötti hegyeken ez a szelíd és barátságot negyed
kocsmáival, öröklakásaival és villáival az ostrom után úgy festett, mint valami
vad hegyvidék, eső- és szélmorzsolta sziklákkal, szeszélyes ormokkal és
gerincekkel – a háború képzelete messze túlszárnyalta az életét s mintha valami
„formabontó”, irracionális festészeti irány szolgálatába állt volna. Ezen a
gyepen, amikor még zöld volt, a Vérmező gyepén reggelente vidám lovakat
láthattunk az elrobogó villamosról egy idejétmúlt huszárhetykeség szilaj vágtázásait.
A városrész siratása itt immár az ifjúságévá is válik, mely itt tűnt el, ennek
a negyednek múlékony élvetegségével, csalóka pezsgésével együtt. Ki ül le immár
a Regent asztalaihoz a park fái alatt, a Rózsadomb kertjeinek nedves, növényi
jó illatot küldő leheletében? Mindörökre száműzetett az ifjúságunk a Hubertus,
a Márványmenyasszony, vagy a Rana Rossa cégérei alól: élet és halál mily távoli
tájaira tévedtek barátaink? Habár ebben a városrészben a halottak mintegy
igényt tartanak arra, hogy az élők közt maradhassanak: egykönnyen bukkanhatsz
ismerős névre a terek növendékfái alatt, fakereskedők telkein, villák
kertjeiben domborodó sírokon; Kékgolyó utca, Alkotás utca: végképp
sirathatunk-é benneteket, s a Ráth György utca ágyúkerék-szántotta, vörös-salakos
teniszpályáit?
December
utolsó, holdfényes éjszakái, az ostrom első napjaiban, a helyőrségi kórház
legfelső emeletének ablakából, honnét a fehér hegyoldal oly békésnek,
szelídnek, városiasnak tetszik, mintha tévedésből került volna képe mellé a
hangosfilmen géppisztoly és aknarobbanás hangja. A kedves, öreg épület zegzugos
folyosóival, pavilonjaival, tágas, üveges galériáival, mint a ferencjózsefi
katonakórház-eszmény példája: ma leszakadt kórtermeit mutatja, beomlott műtőjét
– de mindig ínyemen fogom érezni az édes fekete ízét, mellyel szeretet és
könyörület kínálta a rejtezkedőt a
kórházparancsnok szobájában egy havas reggelen, mikor épp tűzszünet volt. A
kerítés hasadékán át a kedves, jó Ajkay százados sírját láthatni, ki
munkatársaival hadosztálynyi „betegnek” és „gyengélkedőnek” tette lehetővé a
Pesten maradást.
Megsebzett
Gellérthegy és térdre omlott Margit-körút: a székesfőváros legyilkolt
kerületei, amint ott hevertek, a legnagyobb ravatal: a Vár körül! Szegének
utcái, a gázgyár mögött és a Vízivárosban az élet micsoda fölöslege tűnt el még
veletek is, micsoda séták és álmok díszlete – utcák és terek költészete,
ecetfás, orgonabokros udvaroké! És Krisztinaváros, te, a rangod vesztett és
legtöbbet szenvedett, s a legszebb nevű! Mesélik, hogy egy régi budai árvíz, az
Ördögárok árvize összeölelkezett szerelmespárt, fehér menyasszonyt és sápadt
vőlegényt sodort holtan a templom küszöbére; esküvőjükre jövet pusztultak el a
hirtelen áradásban. Mintha ez a két halott most is ott feküdnék, panaszra és
siratásra ihletően a városnegyed jelképes megszemélyesítőiként!
Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és
társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése