(KARINTHY)
Városok
és írók viszonya titokzatos, nehezen felfejthető szálakból szövődik. Nem függ a
származástól, de bensőséges kialakulásához nem elég az sem, ha az író témáit és
alakjait kizáróan a város rezervoirjából meríti. Komoly, mély, „sírig tartó”
viszony író és város között csak akkor szövődhet, ha – mint nagy szerelmesek
között – kettejük s t í l u s a válik azonossá. Hogy aztán miben áll egy
város sajátos életstílusa, azt éppoly nehéz felületesség és nagyképűség nélkül
meghatározni, amint egy író stílusának meghatározása is nyaktörő vállalkozás a
komoly kutató számára. De hogy valóban van minden épkézláb városnak
kizárólagos, egyéni stílusa, azt minden valamirevaló utasnak éreznie kellett,
aki idegen városok idegen légkörével valaha is érintkezésbe került. Sajátos
szagok, ízek, hangok, képek, képzetek, hangulatok és mindenekfölött valamely
sajátos élettempó bonyolult szövedékéből adódik mindez, a lelki vonzás és
taszítás kifürkészhetetlen törvényszerűsége szerint. Nem ismerjük e
törvényeket, de tudjuk, hogy érvényük áthághatatlan. Mert vajon leírhatta
volna-e Ady, hogy „Berlinbe beszökött az ősz...”
Ha
a sok Pesten élő író között megkeressük azokat, akiket Budapesthez
eltéphetetlen stiláris szálak fűznek, úgy találjuk, hogy a Város három írói
típus törekvéseit fogadta kegyesen s tekintette a magáénak. Budapestnek az
irodalomban három arculata vált hitelessé: a regényes, a lírai és a bölcselkedő
Budapesté. Krúdy, Kosztolányi és Karinthy... Mindebből persze már a városra
nézve is következik valami. Mert vannak unalmas városok, vannak izgatott
városok, vannak érdekesek és vannak szomorúak; és vannak értelmetlen és buta
városok, akadnak muzeális városok és – megfordítva – embrionális városok is. És
így tovább. Budapest regényes, lírai és bölcs város.
A
kávéház lélektana mindezideig még megíratlan. Nemcsak azért kár ez, mert ennek
híján könnyen terjednek el (mint napjainkban is) olyan téves nézetek, hogy a
kávéház egyetlen célja, hogy a léhűtőknek gyanús üzelmeikhez hajlékot nyújtson
stb. De azért is, mert így nem tudjuk egykönnyen magyarázatát adni annak a
jelenségnek, hogy Európa-szerte miért éppen Párizs és Budapest (s szerényebb
mértékben Bécs) azok a városok, ahol a kávéházaknak döntő kultúrhistóriai
jelentőségük van a szellemi életben. Pesten már 1821-ben 26 kávéház működött,
ami a város akkori nagyságához mérve igen jelentős szám, s ami elárulja, hogy
itt valóban komoly, jellegzetes pesti vonás mutatkozik meg. Nem klub és nem
kocsma, nem egyesület és nem étterem, nem kaszinó és nem espresso, hanem
mindezeknél demokratikusabb, emelkedettebb, individuálisabb, szellemibb,
szabadabb és komolyabb valami: kávéház.
Karinthy
filozófus volt, a legjavából. Aki filozófiáját fel akarja térképezni, az egyben
a város sajátos életbölcsességét is meg fogja ismerni. Háromszögelési pontokul
három kávéház kínálkozik: a Hadik, a Centrál és a New-York. Mosolyogni lehet
ezen, mert ez bölcs dolog, de nevetni már korlátoltság jele volna. Mert a
Hadik-kávéház „srég-vizavi” van az otthonnal s az ablakából nem kisebb dologra
nyílik kilátás, mint aminők. nő, család, társadalom. A Centrál pedig – jól
tudjuk - a Központi Egyetem és az
Egyetemi Könyvtár között terül el: ablakai a könyvtárra néznek s ha valaki elég
Karinthy hozzá, nem kisebb távlatokat kínál, mint tudomány, végtelenség, Isten
Ami pedig a New-York-ot illeti, annak ablakai alatt lüktet a Nagykörút élete,
itt ver legélénkebben a városnak életstílust meghatározó pulzusa (szemben a
Fehérvári út kispolgári és az Egyetem utca belvárosi légkörével), ide helyezi
Karinthy is az „Új görbe tükör” londoni vásárát. Nem kétséges, hogy az itt
nyíló témák: hétköznap, politika, irodalom, kritika. A jövő irodalomtörténésze
akkor fogja legjobban eltalálni Karinthy oeuvre-jének belső tagozódását, ha így
csoportosít: „...szerzőnk életművének első, vagy Hadik-csoportjába tartozik pl.
a Capillária, Tanár úr kérem stb.; a második, vagy Centrál-csoportba sorolandók
pl. a Minden másképpen van, a Krisztus és Barabás és – utoljára, de nem utolsó
sorban – az utazás a koponyám körül; végül a harmadik, vagy New-York-csoport
jellegzetes művei az Így írtok ti, a Görbe tükör, a Budapesti Emlék, az együgyű
ábécé és az ezekhez hasonlóak.”
Ám
mindez csupán tárgyi, tematikus összefüggés az író és a város között. Az igazi,
a szükségképi rokonságot kettejük filozófiájában és stílusában kell
megkeresnünk. Mindkettő igen kényes kérdés; feszegetve őket igen csínján kell
bánni a szavakkal, mert kevés írót értettek annyira félre, mint Karinthyt és
kevés várost rágalmaztak meg annyira igaztalanul, mint Budapestet. A „cinikus
Karinthy” és a „felületes Budapest” e balítéletek állandó alaphangja. És e
balítéletek igazak is a maguk módján, csak éppen e „maguk módja” hamis
gyökeréig. Mert a m i t látnak, az tény; csak a h o g y
látják, az a hazugság. Tény, valóban tény, hogy Karinthyt is és a
budapesti embert is bizonyos f ö l é n
y jellemzi életfilozófiájában: az író
valóban bölcs és a város valóban nagyvonalú. Ám ha valaki – bármely oknál fogva
– nélkülözi e fölényt, aki nem jutott el odáig, hogy a dolgok túl komolyan vevése
roppantul kamaszos, komolytalan dolog, az szükségképpen cinizmusnak fogja
érezni a bölcsességet és felületességnek bélyegzi a nagyvonalúságot. Si
tacuisset, philosophus mansisset...
Filozófus
minden tehetséges gondolkozó lehet, de a bölcsesség csak arra mosolyog, aki
maga is tud mosolyogni: akinek humora van. Persze e humort megint csak a
szerencsétlen humortalanok látják léha viccelődésnek, s képesek azt hinni, hogy
az író akkor is csak „viccel”, mikor saját koponyájában saját agyvelejét és
saját agydaganatát trancsírozzák, sőt merő viccből is hal meg, hogy megírhassa
a „Mennyei riportot”.
Roppant
humoros, amint ezek a humortalan emberek Karinthyt humoristának s a várost a
„mindenáron való viccelődők” városának bélyegzik. Pedig Karinthy éppúgy nem
volt humorista, mint ahogy Platon sem volt platonista, vagy Machiavelli sem
volt machiavellista Akiben a humor a dolgoknak eleve adott szemléleti formája,
az előtt a dolgok önként mutatják meg humoros oldalukat, szöges ellentétben a
hivatásos humoristával, aki agyafúrt fogásokkal „viszi bele” a humort a
dolgokba.
Bölcsesség
és humor két egymást feltételező adomány s szenvedés, önkritika, fölényes
intelligencia, mélységes komolyság mindkettőnek az ára. Krúdy romantikáján s
Kosztolányi líráján ugyanaz a humor vibrál át s ugyanaz a bölcsesség ölt
testet, amit Karinthy tételesen is megfogalmaz: Boldogult úrfi koromban, A
szegény kisgyermek panaszai és a.. Lógok a szeren. A város múltja, a város
hangulata és a város életbölcsessége: valahogy egy ez a három és belőlük adódik
az, amit a város életstílusának kell neveznünk.
Egy
elavult bölcs úgy határozta meg a humort, hogy ez „mosoly a könnyek között”. Ha
ez igaz, lehet-e egy siralmasan tönkretett városnak szebb reménysége annál,
hogy éppen Karinthyt, a Karinthy stílusát tekinti a magáénak. Azét a
Karinthyét, aki halálos hűséggel, emberfeletti fölénnyel maradt a kés alatt is
író, s akiről Babits Mihály joggal hitte, hogy meg fogja írni a mennyei
riportot. S a vitalitásnak ez a foka az egyetlen, ami elől a halál és pusztulás
kénytelen néha meghátrálni.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése