Száz
esztendővel ezelőtt jelent meg múlt századi irodalmunk egyik nagy szenzációja:
A falu jegyzője. Egymást követő füzetekben, folytatásokban látott napvilágot, s
a füzetek megjelenését az olvasóközönség lelkes ujjongása és ugyanakkor a
sajtó, valamint a kritika gáncsoskodó megjegyzései követték. A kritika
gáncsoskodását csak fokozta a regény füzetről-füzetre növekvő közönségsikere. A
40-es évek haladó szellemű fiatalsága megértette Eötvös szándékait. A falu
jegyzője példányai a városban és a vidéken kézről-kézre jártak. De megértette
Eötvös szándékait a reformkor eszméivel szembehelyezkedő maradi tábor is. Az
utóbbiak azzal az eszközzel igyekeztek a regény hatásának útjába állni, amelyet
– a társadalom erőit naivul félreismerve – leginkább eredményre vezetőnek
gondoltak: esztétikai gáncsoskodással. A sajtó és az irodalmi kritika
esztétikai síkon járó gáncsoskodásai a konzervatív, feudális rendszer
tiltakozását tolmácsolták egy regény ellen, amely minden vezércikknél és
országgyűlési szónoklatnál hatékonyabb fegyverrel, a művészet eszközeivel üzent
hadat a régi Magyarország intézményeinek. Az irányregény műfaja ellen
tiltakoztak, de voltaképpen a regény irányára gondoltak. A művészet
„lealacsonyodását” féltették Eötvös művétől, amely „politikai pártérdekeknek”
rendeli alá a költészetet, de alapjában véve a régi Magyarország intézményeinek
megingásától féltek.
A
régi Magyarország képviselőinek esztétikai lepelbe öltöztetett politikai
félelme jogos volt. Eötvös József nyíltan vallotta magát – mai terminussal
szólva – homo politicusnak, és semmi alacsonyrendűt nem látott abban, ha
politikai érdekek szolgálatába állítja képességeit az író. Sőt, büszkén
vallotta a támadások idején, hogy gazdagon megjutalmazva látja fáradozását, ha
„azon számos visszaéléseknek, amelyek honfitársai legnagyobb részét terhelik,
megszüntetéséhez járult, s nincsen művészi dicsőség, melyért az ez iránt nyert
meggyőződését becserélni”. – Majd ugyanebben az írásában ezt írja: „Honi
állapotainknak képét akartam adni, figyelmessé akartam tenni közönségünket azon
számos erkölcsi s anyagi szenvedésre, melyek alatt hazánk szegényebb osztályai
görnyednek, s költői formát választék, mert azt hívém, hogy célomat ily módon
könnyebben érhetem el.”
Politikai
szándékait gazdagon megjutalmazva láthatta Eötvös műve sikerében. A falu
jegyzője az irodalmi és politikai szenzációkban olyannyira gazdag korban is
különleges hatást ért el. Olyanszerű visszhangja volt, mint másfél évtizeddel
előbb Széchenyi István Hitel-ének. Eötvös egyik életrajzírója kedves történetet
jegyzett fel a regény egykori sikeréről: „Még fiatal koromban hallottam egy
idősebb hölgytől, aki éppen a regény megjelenése idején volt fölserdült
hajadon, hogy miként jártak a mű egyes füzetei kézről-kézre egy-egy faluban,
hol a középnemesi családok akkor sokkal sűrűbben laktak, mint ma és hogy egy
alkalommal, midőn egyik füzetét nővérével éjjel olvasták, elfogyott a
gyertyájok. Ekkor úgy segítettek magukon, hogy egyikök folyton rakta a
pozdorját a tűzre s a másik ennek lobogó fényénél fennhangon olvasta, míg elvégezték.”
Eötvös
József miként a francia romantika nagyjai, köztük is elsősorban Victor Hugo,
akit különben eszményképének tekintett, azt vallotta, hogy az irodalomnak ki
kell elégíteni az emberiség igazság utáni sóvárgását. Maga írta Victor Hugóról,
Angelo című drámájának fordítása elé írott bevezetésében: „Felette szent,
felette nagy vala neki a poézis, mintsem hogy játékként, célnak tartaná, neki
eszköz vala, melyet használt, hogy népét erősítse, s az erő erény. Igazság az,
mit keresett, mit feltalált és azért fog élni, legnagyobb tanúja korának.”
Ezeket a szavakat fiatal korában írta Eötvös, tíz esztendővel A falu jegyzője
megjelenése előtt Azonban ugyanez maradt a felfogása az irodalom céljáról
meglett férfikorában is: „sokan – írja az öregedő férfi – a költői műveket a
virágokhoz hasonlítják; én azt hiszem, hogy a virág nem veszít semmit
szépségéből, ha felőle tudjuk, hogy gyümölcsözővé válandik. A régiek Orpheusról
éppen azt említik legnagyobb dicsérettel, hogy lantja hangjaival városokat
épített. E példa intésül szolgál, miként a művészet, mint minden egyéb a
világon, csak annyiban érdemli dicséretünket, amennyiben valamely nagyszerű cél
elérésére vagy nemes eszme életbe léptetésére eszközül szolgál.”
„...
mint minden egyéb a világon...” Tehát nemcsak az irodalom! Szerinte és
általában a romantika felfogása szerint az igazi emberi feladat nem lehet más,
mint az, hogy minden tettünk és minden cselekedetünk valami nemes eszme
életbeléptetésére eszközül szolgáljon. Persze, hogy ez volt így nemcsak az írónak,
a művésznek, hanem a politikusnak és a tudósnak is az életcélja; minden emberi
cselekedetnek ez adott értelmet, létjogosultságot. Hogy ismét az ő szavaival
illusztráljuk felfogását: „A tudomány becse azon hatásban rejlik, melyet az
életre gyakorol; a tudósnak dicsősége, mint minden való dicsőség abban áll,
hogy tudományát szövétnekül használja, mellyel kortársainak homályos útjait
felvilágosítja, fegyvernek, mellyel legszentebb érdekeiért küzd, kincsnek,
melyet javunkra osztogat.”
A
falu jegyzője megjelenésekor közreadott támadásokat a cikkek egész sorában
kellett Eötvösnek kivédenie. Régebbi irodalmunk újításaival kapcsolatos
konzervatív tiltakozások többnyire feledésbe szoktak menni, az
irodalomtörténeti köztudat ritkán őrzi emléküket. Pedig az újítás minden
időkben kemény ellenállásba ütközött. A magyar romantika nagyjainak hasonlóan
erős maradi táborral kellett megvívnia harcát, mint például e században: ún.
modern irodalmunknak. Eötvös József cikkek mellett verssel is kiállt
felfogásának igazsága mellett. Ebben a versben szerepel szállóigévé vált két
sora:
„Kit nem hevít korának
érzeménye,
Szakítsa ketté lantja
húrjait.”
Idézeteinket
vég nélkül sorakoztathatnók egymás után anélkül, hogy módosulna az elv, Eötvös
József elve, melyet ne is nevezzünk most már irodalmi, művészeti, tudományos
vagy politikai elvnek, hanem egyszerűen életelvnek, vagy ha úgy tetszik:
világnézetnek. Amit életében alkotott, regényben, drámában, versben,
politikában, a gondolkozás területén vagy a gyakorlati kultúrpolitikában, mind
korának érzeményiből táplálkozott. Életének minden cselekedetével embertársai
jólétét és nemesítését igyekezett munkálni.
Eötvös
József nem volt forradalmár. Feltétlenül hitt abban, hogy az emberiséget szép
szóval, az igazság feltárásával és megismertetésével jó útra lehet téríteni. A
hibák és a fogyatékosságok feltárásával óhajtott hazája elmaradt közállapotain
javítani, a hibák feltárásával vezetni el a politikát is a reformok útjára
Miért írt volna értekezést a fogházjavítás ügyében, ha nem ezért? És miért írt
színpadi művet Éljen az egyenlőség címmel, hogyha nem hasonló gondolat vezette
volna tollát? És folytassuk tovább műveinek felsorolását? A nemzetiségek
egyenjogúsítása, Magyarország különállása Németország egységének szempontjából
stb., stb. És ha nem ezért, miért adta ki regényeit, a Magyarország 1514-bent,
mely sötét mementóként figyelmeztetett társadalmi állapotainkra és elsősorban s
mindenekelőtt A falu jegyzőjét? De ugyanekkor, midőn műveiben felsorakoztatta
és ábrázolta társadalmi szerkezetünk hibáit, intézményeink fogyatékosságait,
jól tudta, hogy maguk az irodalmi művek nem hajtják végre az átalakulást,
legfeljebb előkészítik. Ezért állt oda nyíltan maga is a gyakorlati politika
oldalára. Közismertek a kultuszminiszter Eötvösnek a hazai köznevelés ügében
teremtett nagyszerű reformjai De a 40-es években a gyakorlati politikának
csaknem minden kérdésével személy szerint foglalkozott.
1847-ben
Teendőink címen politikai cikke jelent meg a Pesti Hírlapban. Ez a cikk már
címében is jelképesen magyarázza Eötvös József személyiségét. Eötvös József
egész életében izgatott felelősségvállalással kereste az országos teendőket
(nem kellett keresni, bőven voltak!) és úgy állt oda az adott teendők
elvégzéséhez, mint aki jól tudta, hogyha nem végzi el ebben az országban minden
ember a tennivalóját, az egész nemzet sorsa dőlhet el általa!
Hogy
történelmünk nagyszerű, hősi teljesítménye 1848 bekövetkezhetett, ezeknek a
hatalmas munkabírású, minden teendőhöz teljes lélekkel odaálló hazafiaknak volt
köszönhető: Eötvös Józsefnek, valamint nagyszerű kortársainak és az utánuk
következő fiatalabb nemzedéknek.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése