I.
Hólepel
van halmon, pusztán,
Vihar
zúg a téres utczán;
Bent
a jó meleg szobában
Boldog
gyermek-társaság van.
Várják
azt, ki egykor, régen
„Könyörült”
a „kicsiny népen”,
A
ki most is évről-évre
Eljő
egyszer
Telt
kezekkel,
Jó
gyermekek örömére.
„Már
ott jő az utcza-sarkon!”
’Már
zörget be a kis ajtón!’
„Ha!
már hallik zaja, lépte!”
„Most
a küszöböt átlépte!”
S
nyilik csöndben ajtó szárnya,
Átömlik
a fénynek árja;
Karácsonfa
csillog, villog,
Arany
dió,
S
mind a mi jó,
Rajta
fénylik, rajta csillog.
Elhal
a szó gyermek ajkán,
Szemök
csügg a karácsonfán.
Intenek
a kedves szülék:
„Nosza!
lépjetek közelébb!”
S
kiskezeik összetéve
Száll
imájuk fel az égbe!
A
szemekbe könyek gyülnek,
Örömkönyek,
Drága
gyöngyek
Szeretetben
idvezülnek.
Istené
az est hálája,
A
szüléké boldogsága,
Lányoké
a bölcsők,bábok,
Fiuké
a puskák, kardok.
Szeretet
és boldogság szól
Minden
szemből, minden arczról!
-
Aztán mintha angyal szólna
Édes
álmot,
Boldog
álmot,
Hintve
szét a szempillákra!
II.
A
ronda csapszék ajtajában
Korhely
csavargó tántorog –
Rőt
arczczal szennyes zubbonyában
Körülte
a világ forog.
Szitokkal
teljes durva ajka,
Istent,
világot káromol.
Egykor
volt háza, gazdasága,
Eltékozlá!
– Ő tudja hol?!
Botját
erősen fogja marka,
Vad
szándékkal tovább halad:
Hátha
e zordon éjszakában
Egy
„hatalmas fogás” akad?!
Itt
a templom komoly tornyával,
Ott
távolabb az iskola!
Oh,
még mikor a jó anyával
Tiszta
ruhában ment oda!
Midőn
még dal volt kis szivében,
S
mosoly ártatlan ajkain!
És
imádkozni tudott szépen
A
jó anyának karjain!
Midőn
még a Karácson este
Örömmel
tölté el szivét!
S
a „kis Jézus” örömmel lesve
Ölelé
a családi lét?!
…
Ha most e kedves, boldog gyermek
Szembe
találkoznék vele:
Mily
messze üzné ez embernek
Vad
és zordon tekintete?!
A
kakas szól, hajnalt kiáltva,
A
csavargó tovább halad!
Kijózanul
– és messzehagyja
Az
utczákat, a házakat.
Künt
a sik pusztán elcsigázva
Botját
elejti s összehull,
Keblét
a fájdalom megrázza;
Körül
szélvész süvölt vadul.
Végtusájához
a Megváltó
Nem
küld enyhet, nem küld vigaszt!
Dúlt
arczát elboritni szállj hó!
A
szent ünnep ne lássa azt!
III.
Boldogtalan
szegény árva
Sir
az elhagyott szobába’,
Nagy
fájdalom dúlja keblét,
Jó
szülőit eltemették.
Ráborul
a hideg ágyra,
Égbe
száll fel hő imája:
„Jézusom
hozd el halálom,
Csak
ezt kérem, csak ezt várom!”
Könyes
szeme most lezárul,
Sóhaj
lebben ajakáról,
S
mintha fényes felhő szállna
Az
elhagyott kis szobába!
Lassu
neszt hall, s ráhajolva
Egy
szelid lény átkarolja,
És
mosolygva és gyöngéden
Viszi
illatos vidéken.
Csillagok
ezüst sugára
Hull
mosolygó homlokára;
Szive
nem fáj, lelke éled,
Látja
már a jó szüléket.
Angyalok
boldog csoportja
Általfonja,
átkarolja,
Isten
trónja zsámolyánál
Idvezülve,
boldogan áll.
S
a ki hozta, a szelid lény
Igy
szól hozzá égi nyelvén:
„Ime
többé nem vagy árva,
Jó
szüléid feltalálva!”
„Szenvedés
közt míg lakoztál
A
halálért imádkoztál;
Én
életet adtam néked,
A
mely soha nem ér véget!”
Forrás: Vasárnap – III. évf. 13-14.
sz. Felső-Bánya, 1881. decz. 25., jan.1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése