Veres Sándor: Bartók Béláról

1937-ben történt. Egy októbervégi estén, a Tudományos Akadémiáról – ahol akkor délutánonként a magyar népzenei összkiadás sajtó alá rendezésén dolgozott – hazajövet, elkísértem egy darabon. Abban az időben a finomabb idegzetű emberek már megérezték a politikai légkör feszültséggel telített vibrálását és mélységes aggodalommal nézték a magyar égbolt alján sötétedő viharfelhőket. Magyarország akkor még látszólag a jólét és boldogság földje volt. De akik nyitott szemmel járták útjait, azok tudták, hogy a csillogó felszín alatt súlyos, meg nem oldott társadalmi, politikai és gazdasági kérdések sokasága mállasztja az alapépítményt. És borzongva tekintettek a nyugati határszélen túlra, ahol a náci zsarnokság embervéren hizlalt szörnyetege mind vészjóslóbban emelgette karmait és hallatta barbár üvöltözését. Erről beszélgettünk gondterhelten a fényreklámok színes villódzásában boldog gondtalanságot mímelő belvárosi utcán, majd meg arról, hogy mit kellene tenni? Talán el kellene menni olyan országba, ahol az emberek tiszta gondolkodását, szabad látását nem rontotta meg, nem homályosította el az európai népek körében egyre terjedő agybaj. És amikor az egyik belvárosi kiadócég kapujában – ahol éppen egy új folklór-tanulmányával kapcsolatosan volt valami dolga – elváltunk, azzal búcsúzott, nem tudja elképzelni, hogy itt hagyja Magyarországot, hiszen – mint mondá – „mit csinálnék a népdalfelvételeim nélkül, amiket nem vihetnék magammal.” Ámde az idő múlásával és a helyzet rosszabbodásával a maradás vagy kivándorlás problémája még csak akutabbá vált. 1939 nyarán már mind gyakrabban kísértett a háború réme s magam is akkor Londonban kétségek között vergődve írtam neki, tanácsát, véleményét kérve a hazajövetel vagy kintmaradásra vonatkozóan. Íme, kortörténeti érdekességű levelének egy erre vonatkozó része: „Az az értesülése, hogy én Magyarországot elhagyom, téves. De ez a hír már egy idő óta el van terjedve – sokan szóltak nekem erről.

Más kérdés persze, hogy ki kellene-e vándorolni (amennyiben lehetséges), vagy sem. Többféle szempontból lehet ehhez hozzászólni. Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik, mondhatják. És ezt még meg sem lehet nyilvánosan cáfolni, mert akkor abból csak baj lesz és céltalannál válik az ittmaradás. Viszont azt is lehetne mondani, bármilyen kátyúba is kerül az ország szekere, mindenkinek otthon kell maradnia és segíteni a dolgokon tőle telhetőleg. Csak az a kérdés, van-e belátható időn belül remény arra, hogy eredményes segítőmunkát lehet elérni. Hindemith ezt próbálta Németországban 5 évig, de aztán, úgy látszik, elfogyott a bizalma.

Nekem – de hát ez teljesen egyéni dolog – nincs semmi bizalmam. Viszont bizonyos munkákat (még legalább egy esztendeig) csak itt végezhetek, mert múzeumi anyaghoz vannak kötve. Másrészt nem látok sehol olyan országot, ahová érdemes volna kimenni, ha egyszerű továbbtengődésnél többet akarnék.

Szóval egyelőre teljesen tanácstalanul vagyok, habár érzésem azt mondja, aki csak tud, menjen el. De másokat ilyen irányban befolyásolni nem akarok.”... „Itt bizony jócskán romlottak az állapotok. A választás eredménye sem olyan rózsás, ahogyan azt egyesek látják.” Majd lejjebb: „Aztán meg bármely nap arra ébredhet kormányunk feje, hogy„megbízható” többségének javarésze átpártolt a nácikhoz”. (Azóta láttuk, hogy ez be is következett.)

A LEVÉL csupa aggódás, tanácstalanság. Teljes bizalmatlanság a magyarországi politikai viszonyok fejlődésével szemben. És bármennyire kísérti is az elmenetel, minden érzelmi szál s az egyéni segíteni-tudás esetleges lehetősége idehúzza, valósággal kibúvókat keres, hogy ne kelljen a végső konzekvenciákat levonnia. Nem ő volt az egyetlen akkor itt, akiben jó magyarság és igaz demokratikus meggyőződés ilyen kényszerű belső harcot vívtak.

1940 őszén azután mégis elment. Eltávozott, mert úgy látta – s mily jól látta -, hogy megszűnt a lehetősége minden egyéni kiállásnak a vad indulatok feltartóztathatatlan rohanásával szemben. Indulását halogatva szinte az utolsó pillanatban szánta rá magát az útra, de még akkor is a félév utáni visszatérés gondolatával, hiszen még gyermeksorban levő fiát sem vitte magával. Elment olyan országba, ahol az emberi jogok és a szellem tisztaságának zászlaját magasan hordozták, ahol a szabadság eszménye nemcsak frázis, hanem komoly valóság és kitörölhetetlen élmény az emberek lelkében. Csodálatosan tisztavonalú arcán és mágikus tűzben égő szemeiben a magyarság igazi képének vonásait és az európai kultúra humanista tanításainak betűin kifinomult látását vitte magával Amerika népei közé. És most, amikor az emberiség történelmének egyik legvéresebb szakasza lezárult, amikor Európa valamikor egyik legműveltebb népének dühödt ordasokká vált, pusztító csordáit a világszabadságért, egyenlőségért és testvériességért harcba szállt népei szétverték, a lassan-lassan újra magára találó művelt emberiség megrendülten áll a távol hazájától örökre elköltözött, immár Amerika földjében álmát aluvó mester, korunk egyik legnagyobb egyénisége és leggrandiózusabb alkotógéniusza, Bartók Béla sírjánál.

BARTÓK, zenéjén keresztül nemcsak a muzsikusok szűkebb köréhez szólott. Mint minden valóban nagy alkotóművész, művészetén túl emberi nagyságával, erkölcsi magatartásának egyértelmű és megmásíthatatlan principiumaival hatott legáltalánosabban. Minden emberi és művészi megnyilatkozása valóságos hitvallás a művészi és emberi igazság mellett, amelynek egész életében olyan megszállottja volt, hogy érte még az emigráció keserűségeit is vállalta, amikor úgy látta, hogy itthon nincs már módjában ezért küzdeni. Több volt ő nekünk az Egyesült Államokban, mint más nemzetek szellemi elitjének képviselői. Ő annak a Magyarországnak volt szellemi követe, amelyet a külföld igen kevéssé ismert, vagy amelynek létezéséről egyáltalán nem is tudott. A nagy költők, nagy művészek és nagy szabadsághősök Magyarországának. Ezt a Magyarországot a két világháború közti időszak hivatalos külügyi kiküldöttei nemigen képviselték. Az akkori Magyarország külföldi követei és reprezentánsai igen kevés kivételtől eltekintve olyanokból rekrutálódtak, akiknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a magyarság legmélyebb létproblémáiba vágó politikai, gazdasági és kulturális kérdésekkel. Igaz Bartók nem volt aktív politikus. Ámde művészi és emberi megnyilatkozásai félreérthetetlenül eldöntötték politikai állásfoglalását. Demokrata volt a szónak legmélyebb és legkeményebb értelmében. Nem volt gazdasági szakember sem. Azonban népdalgyűjtései során bejárta az ország minden vidékét és közvetlen tapasztalatok útján ismerte meg Magyarország gazdasági vonatkozású kérdéseinek egyik legfontosabb területét, a nincstelen szegényparasztság bajait s ezzel kapcsolatban a földkérdést. Vajon az ő Egyesült Államokbeli kultúr-missziója nem volt-e több, s nem hozott-e a magyarságnak abban a nagy nemzetközi érdektelenségben, értetlenségben és idegenségben, amely minket a világban körülvesz, egymaga több megértést és elismerést, mint elégtelenre vizsgázott hivatalos követeink és kultúrattaséink tokajiboros propagandája? Annál is inkább, mert hiszen Bartók művészi munkássága mellett népzene-tudományi kutatásainak eredményeiben éppen az ellenkezőjét hirdette, mint amit az elmúlt rendszer soviniszta magyar politikája hangoztatott, azt tudniillik, hogy a Duna-völgyi népek, magyarok, románok, szlovákok, rutének, délszlávok, horvátok az évszázados együttélés folytán népzenéjükben is világosan kimutatható népi-kultúrhatások alapján sokkal több közösséget mutatnak egymással, mint ellentétet. Egyben pedig mindenekfölött megegyeznek: ösztönösen, mint tőlük teljesen idegen idiómát, kizárják magukból a német hatást.

Ezért éreztük mindig, hogy az elmúlt években ránk szakadt sötétségben, csüggedéseink nehéz óráiban sokszor az adott új erőt a kilátástalannak látszó harc folytatásához, hogy tudatunk mélyének tükrében ott világlott a bartóki fárosz visszfénye. Felmérhetetlen tragédiája a sorsnak, hogy most, amikor a magyarság, habár ezer sebből vérezve, szétzilálva, de mégis megtalálja önmagát, elvesztette azt, aki végre elfoglalhatta volna méltó helyét közöttünk. Mert amíg Bartók körünkben járt, barátok, tanítványok és rajongók aránylag kis csapatán kívül nem sokan vettek róla tudomást. Hivatalos elismerés – bár ilyesmit sohasem várt, de amely az élet anyagi küzdelmeiben sokszor megsegíthette volna – jóformán csak a főváros részéről érte. 1907-ben a pályája kezdetén álló muzsikust a Ferenc József zeneművészeti díjjal tüntették ki. Egyik legkitűnőbb művét, a Táncszvitet, a főváros megbízásából komponálta Buda, Pest és Óbuda egyesítésének 50. évfordulójának ünnepségeire, 1923. november 17-re. Első zongoraversenyét 1936. szeptember 2-án személyesen játszotta a Buda visszafoglalásának 250. évfordulója alkalmából rendezett hangversenyen s végül 60. születésnapját – az akkor már távollévő mester emlékezetére – csak a főváros ünnepelte meg hivatalosan. De a legnagyobb fesztivált, amelyre pedig már örömteljes szívvel készülődtünk, Bartók Béla hazatérésének ünnepségét immár meg nem rendezhettük. Szegényebbek lettünk a valóság egy darabjával és halhatatlan nagyjaink panteonjában az emlékezés örök lángjáról újabb mécsest gyújtottunk.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945. november