Egy
régi karácsonyfa alatt várt rám a sárgafedeles könyv, abban az időben, mikor
már kinőttem May Károly és Donászy Ferenc regényeiből Azóta sok karácsonyestén
elővettem, olykor egyedül forgattam lapjait, máskor felolvastam belőle egy
fejezetet – és mindig ugyanazt a fejezetet – azoknak, akik aranycirádás, fehér
kályhám körül üldögéltek, bolthajtásos szobámban, a Kapisztrán-templom éjféli
miséjére várva, a hópelyhek csendes táncával odakünn, a Vár éjszakájában. A
kályhában pattogott a tűz, s a csipkés vasrostély mögül játékos fénysáv tört
elő, az öreg karosszék, a szúette jezsuita-asztal és a háromlábú glóbus
csodálatos árnyait vetve a hótiszta, meszelt falakra. Tavaly karácsonykor
száműzve voltam szobámtól, a fehér kályhától és a sárgafedeles könyvtől. Úgy gondoltam
rájuk, mint távoli kedvesre az óceán túlsó partján, holott csak a Duna
választott el bennünket, de a Duna akkoriban egy egész világot jelentett, ami
nem az én világom volt. Egy padláson töltöttem a tavalyi karácsonyt, meglapulva
két korhadt gerenda és a tető felé törtető kémény zugában. A gerendák között
vetettem meg vackomat, a kémény jótékonyan melengetett, s mert a légnyomás
megritkította a tetőszerkezet cserepeit: szabad kilátásom volt a csillagos
égre, ami nemcsak fénylett, hanem vigasztalt is. Akkor, ott, a csendben és a
magányban gerenda-párnámmal a fejem alatt és fejem fölött a csillagokkal, a
sárgafedeles könyvre gondoltam. Eszembe jutott, hogy a karácsonyeste, melyről a
könyv lapjain Vachott Sándorné mesél, éppen százéves emlék. Vajon gondol erre
még valaki? Nem, nem gondolt rá senki. Jövő karácsonyra előszedem – mondogattam
magamban -, mint egy préselt virágot a pirosbársony-kötéses Souvenir-albumból,
mint egy megfakult arcképet a családi emlékkönyvből, továbbmesélem, hogy a
színét vesztett, préselt virág feléledjen és a fakó arckép új keretet kapjon,
mielőtt teljesen elhalványodik. A padlászugban, a halál örökös rémével
mindnyájunk háta mögött mindez talán ábránd volt és álomnak tetszett. Most
eljött az új karácsony és a sárgafedeles könyv lapjairól új életre kel a
meseszerű valóság: Petőfi Sándor, egy pesti karácsonyestjének édes-bús
története.
Így
írja le ezt Vachott Sándorné emlékezéseiben:
„A
szoba közepén nagy karácsonyfa áll, égő gyertyácskái nem apró gyermekarcokra,
hanem vidám társaságra hintik fényüket. A karácsonyfa alatt egy asztalon
különböző rajzolószerek hevernek szét, s mialatt Vachott Sándor ügyes kezekkel
díszes csillagot rajzol és színezget egy ív papírra, Petőfi kezéhez adogatja a
rajzszereket, s nagy érdekkel figyeli és kíséri a csillag készülését.
Egy
bájos, alig felserdült leányka nagy, kék szemei is a csillagon függenek s üde
arca kipirul, midőn a társaság egyik vagy másik tagja enyelegve megemlíti, hogy
számára lesz az, hogy az ő csillaga készül. Ez a szőke, üde arcú, ifjú leány,
ez a nyájasan mosolygó teremtés az én Etelke nővérem volt.
Családunkban
hagyományos szokás az, hogy minden leány a karácsonyesti kalács dagasztásával
kezdje meg, tizenöt éves korában a sütés-főzés tanulását és általában a
gazdasszonykodást –, s így Etelkén volt éppen
a sor a hagyományos családi szokáshoz képest, a karácsonyi kalács
dagasztását és fonását megtanulni. Etelke tehát jó anyánk útmutatása szerint
működék a kalács készítése körül, természetesen maga elé kötve a fehér
gazdasszony-köténykét s oly kedvesen és oly ügyesen sürgött-forgott a konyhán
szegényke, mintha egy hosszú jövendő állna előtte s ahhoz kellene gyakorlatot s
jártasságot gyűjtenie. Petőfi be-betekintett, de csak loppal a konyhába, hol
Etelke éppen a szép, négyfonatú kalácsokat kenegette tojássárgájával, - de
megszólítani őt első gazdasszonyi foglalkozásai közben, vagy csak beköszönni
is, meghaladta bátorságát.
Karácsonyi
vendégeink többnyire rokonokból állottak: Vörösmartyék, Bajzáék s Pali bátyám
és nején kívül: Petőfi, Erdélyi, Kuthy Lajos s ha jól emlékszem, Kazinczy Gábor
voltak a meghívottak. Ily társaságban az est, mint gondolhatni, elég kellemesen
folyt, amennyiben annyi szellemdús egyén ha együtt van, élvezni kényszerül az
ember, akár akarja, akár nem. Oly sok új költemény szavaltaték s olvastatott
fel, annyi szikrázó elméncség hangzott jobbról-balról, hogy valóban nehezemre
esett, midőn, mint háziasszony, kénytelen valék a társaságot egy időre
elhagyni, részint, mivel az esteli feladását kellett sürgetnem, - részint, hogy
szép ünnepélyesen bemutassam az est fénypontját, a karácsonyfát.
A
karácsonyfa bemutatása az estelizést megelőzve történt. Nagy éljenzéssel
fogadták a fát, melyen a gyertyácskáktól megvilágítva, minden jelenlevő számára
tündöklött egy-egy parányi ajándék, Kugler cukrász gyártmányai, - de a fehér
abrosszal letakart asztalon, a színezett csillag is ki volt terítve. Hogy
eleget tegyünk a karácsonyi babonának is – hiszen eladó leány volt a háznál -,
természetesen nem más, mint Etelke nővérem -, férjem, ki szerette az ilynemű
tréfákat, illőnek s méltányosnak tartotta, hogy midőn a gyermekpapucsokból
kinőttek lábacskái s a hajadonkor selyemcipőibe bujtatá be őket, - azonnal
tájékozza magát a jövendőre nézve, azon fontos körülményre, t. i. ki leend
sorsának ura, ki lesz idővel férje Etelkének... A babona szerint a
karácsonyestén készült csillag biztosan megjósolja azt.
Huszonnégy
ágra osztá fel férjem a csillagot s hogy megtudjuk, ki lesz egykor Etelke
férje, a csillagnak minden ágára más-más nevet jegyzünk fel s miután betelt,
Etelke fejpárnája alá tesszük, hogy hajnali ébredésekor a sötétben elővegye,
kibontsa s egyik ágát látatlanul beszakítva. A beszakított csillag-ágra írott
név leend a jövendőbeli férj neve.
Sok
enyelgés között s oly derülten tevénk meg mindent Etelke csillaga emelésére,
mit a karácsonyest babonái előnkbe írtak – ő maga mulatott legjobban közöttünk
-, hogy valóban nem volt vége-hossza a bohókás adomáknak, melyek, mint
karácsonyesti babonás mondák szőnyegre kerültek. Férjem igen szépen s ügyesen
rajzolt s így Etelke csillaga vidám beszélgetések s enyelgések között,
gyönyörűen készült el. Már csak a nevek hiányoztak, nőtlen ismerőseink
érdemesebb során kellett tehát végigfutnunk, hogy mielőbb beteljék a 24 ágú
csillag. Az egész társaság segített összehozni a férfi-koszorút s így már-már
betelt, két ága híjával az egész karácsonyi csillag.
Igen
– de miután egynek üresen kellett maradnia azon esetre, ha ismeretlen, vagy
éppen senki nem lenne a férj -, tulajdonképp csak egy név hiányzék még, a
csillag egy ága volt csak betöltetlennek tekinthető s így az lőn a kérdések
kérdése: kinek neve legyen ez az egyetlenegy név?
Én
írom oda a nevemet – szólalt meg váratlanul az ezen időben nők között még igen
tartózkodó Petőfi Sándor. Minden szem feléje fordult, férjem önkéntelenül
átengedé neki a tollat s Petőfi leült a karácsonyfa alá s a csillag üres
lapjára a következő sorokat jegyezte neve aláírásával.
Ha e sötét betűk, a
miket itt leírok,
Lennének a balsors,
amely tán téged ér,
Elvetném tollamat s nem
írnék, bár ha lenne
Minden vonásomért
egy-egy ország a bér.
Etelke
átfutva a sorokat, pirulva szorított kezet a költővel, ki zavartan hajlongott
előtte, de szó nem jött ajkaira.
A
meglepő s fájdalom, jelentőségessé fejlődött sorok fel lőnek olvasva s
pillanatra elkomolyodást szültek, de amellett nagy tetszésben részesültek.
Etelke pirulva vette át a csillagot s megígéré, hogy nem fogja eltitkolni,
bárkinek szakítja is be nevét. Ezután estelizni ült le a társaság s kedélyes
beszélgetés között elég gyorsan múlt el az idő, éjfél után egy óráig. Ekkor
szétoszlottak valamennyien s mi boldogünnepeket kívánva egymásnak aludni
mentünk.”
Vachott
Sándorné szavaival mondtuk el a karácsonyi mesét. Csapó Etelke nénje a
továbbiakban is ilyen elavult s mégis utánozhatatlanul bájos hangon emlékezik
meg arról, ami a karácsonyi papírcsillaggal a tizenöt éves, kékszemű, szőke
hajú kisleánnyal és „azon időben a nők között még igen tartózkodó” költővel
történt. Ma már mindez az irodalomtörténet lapjain van megírva, bárhiányosan és
szárazon, mert az irodalomtörténet nem szereti a muzsikát.
Holott
ez a karácsonyi történet muzsikál: halvány-fehér kéz vergődik a hárfa húrjain,
a spinét sárgult, elefántcsont fogai fölött ametisztköves gyűrűvel ékesített,
karcső ujjak futkároznak, az aranykeretes zenélőóra, melynek látképére Barabás
Galambpostáját másolta le Fáskerti úr, a festész, a Szűz imáját zengi, itt-ott
egy kis zökkenővel, amit a megkopott szerkezet okoz, de muzsika ez is, az is: a
szív muzsikája. Csapó Etelke első álma után csakugyan leszakította a karácsonyi
papírcsillag egyik ágát és a csillagot visszatette párnája alá. Reggel azután
hiába kereste: eltűnt, rejtélyesen, nyomtalanul. Felbontották az ágyát,
átkutatták a szoba minden zugát, de a csillag nem került elő...
„Petőfi
volt reggel első látogatónk – meséli tovább Vachott Sándorné -, ki Etelke
csillaga felől tudakozódni jött hozzánk. Őt is, mintha fájdalmasan érintette
volna a dolog, - nagyot fohászkodék s egy szót nem bírt ejteni.”
Két
héttel később, január hetedik napján a költő halovány arccal állított be Vachott
Sándorékhoz. „Egész éjjel nem tudtam aludni – mondotta -, fel és alá sétáltam
szobámban, pipára gyújtottam, azt hívém, talán elfüstöli valamiképp oktalan
szomorúságomat. Ugyan hová lehetett, hová tűnt el oly csodálatosan Etelke
csillaga és mit jelenthetett eltűnése?”
Vachott
Sándor, a jóbarát, a költőtárs szótlanul kézen fogva a vendéget és bevezette
Etelke szobájába. Vachottné könnyes szemmel követte őket és így emlékezik a
képre: „Petőfi, mint a villámtól sújtott, roskadt le egy székre. Szemei
elvadultan meredtek férjemre, arca szürke színű lett s tekintete hasonló volt
az őrültek tekintetéhez... De eszmélete lassanként mégis visszatért, - először
is égő homlokához s a szívéhez kapott, mintha azt jelezné, hogy csak most kezdi
érteni a szörnyű valóságot, azután, mint a gyermek édesanyja ravatalánál,
hangosan és hevesen zokogni kezdett.”
Az
ágyon kiterítve feküdt Etelke, a szőke fürtök kedves gyermeke, aki éjszaka
felsóhajtott: „Jaj mamám” és már nem volt többé.
Mi szép volt, mi szép
volt a halotti ágyon!
Mint hajnalban, ha
fényes hattyú száll,
Mint tiszta hó a téli
rózsaszálon:
Lengett fölötte a fehér
halál.
Itt
vége van a történetnek. Elhallgat a muzsika is: a hárfa, a spinét, a zenélőóra.
Jövő karácsonyra lesz meleg szobánk, fonott, fehér kalácsunk. Álmodj szépet,
álmatlan olvasó...
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése