A
Király-kávéházban, a Király utca meg a Körút sarkán, ott játszott 36. Rácz
Laci, „a cigányok királya”. (A prímások versenyén nyerte ezt a felséges
rangot.) Nagydarab ember volt, szép ember volt, uras pakompartot hordott,
főispánnak nézhettem volna, ha nem tudom kicsoda. Király volt Rácz Laci,
uralkodott is, a vendégek fölött csakúgy, mint a banda fölött. Dugig tele volt
egypár esztendőn átal az ő tiszteletére minden este az a kávéház. Jó világ volt
(legalábbis sokaknak), hétköznap is habzott éjfél felé az asztalokon a pezsgő;
ha valahol hangosan kezdtek beszélni, vagy kacarásztak, Rácz Laci rávert
egypárat a vonóval a hegedű hátára, odakiabált:
-
Csend legyen, csak Rácz Laci beszélhet.
Sose
mertek billiárdozni, míg muzsikált, isten ments, széjjeltépte volna a
szentségtörőket.
Jól
hátrahajtotta a fejét, úgy fektette a hegedűre, úgy játszott szemlehúnyva,
mosolygott, vonaglott, ragyogott a villany alatt a képe szerelmetes transzban.
A cigarettája, kit el nem eresztett a szájából, percekig szívatlan repkedtette
a megtört füstöt felfele. S játszás közben morgott, nyögött, kéjesen,
megjajdult, fájdalmasan, haragosan, és diktálta magamagának zenétlenül itt-ott
nóta versét, ahogy szokták a mulató gavallérok.
Eredeti
ember volt Rácz Laci, vadember volt, de komédiás is volt, bolond is volt egy
kicsit, azt mondják ma az ilyenre pincérek meg cigányok, hogy hangyás.
Közel
volt a Király Színház, Beöthy Laci némelyik este odajött előadás után egypár
színészével vacsorázni.
Ácsi
banda, Rácz Laci elébök kajabált lelkesen:
-
Itt jön az én barátom, Beöthy Laci, isten hozott édes druszám, büszke vagyok
rád, te is büszke vagy rám.
Így
aposztrofált képviselőket, írókat, festőket, olyanokat, akiket ismert mindenki,
ha bejöttek Rácz Lacit hallgatni.
Gyengéje
volt Rácz Lacinak az a ma már elhervadt, kedves nóta, az, amelyik avval
kezdődik: Kati gyere ki... Ezt úgy csinálta, meghirdette szigorúan, hogy a
legnagyobb csendbe kell most lenni, pincér odaragadj, ahun állasz, mer lelülek,
szép nagyságáim, aki egy szót fecseg, megsértem, na most elkezdem, figyelem
Budapest, a muzsika kimondja a szöveget!
Akkor
osztán halkan megkopogtatta a hegedű fáját, mintha Katihoz kopogtatna be. S
először szóval, fejét billentve, kacsintva, azt mondta diszkrét hangon:
-
Kati gyere ki...
S
utána a vonóval a négy húron hadarja finoman, hogy Kati gyere ki. Kétszer
egymás után.
Erre
osztán széjjelnéz és búsan jelenti – Kati nem jött ki.
Akkor
pedig újrakezdi, szóval előbb, azután a hegedűn ötször, hatszor, hétszer
ismételve, hogy Kati gyere ki, Kati gyere ki...
Megbűvölve,
megbabonázva hallgatott mind az asztal, egy gyufaszálat nem rántottak. Csakugyan,
úgy hallottuk, úgy hallucináltuk, kimondta a muzsika a szöveget.
No,
a végin eldördült Rácz Laci s prímás, kontrás, cimbalmos, bőgős mind
rázúdította, hogy:
-
Megállj Kati, megbánja ezt valaki!
Rászakadt
a taps a Katira, de olyan, hogy a csillárok is majd leszakadtak.
Elhallgattak,
elhaltak a régi divatos prímások. Az öreg Banda Marci, meg Kóczé Antal, Berkes
Béla, mindnek a vonója itt duruzsol még a fülemben, emlékemben. Vörös Eleké is,
lám, majd elfelejtettem. Éjfél utántól reggelig ő uralkodott az
Orfeum-kávéházban, annak a helyén játszik ma az Operettszínház. Jaj, hány
fiatal éjszakám pocsékoltam el az Orfeum-kávéházban, azokat az éjszakákat
szerelemmel vagy becses könyvek olvasásával, sőt alvással is lehetett volna
tölteni. Ady hurcolt magával éjszakánkint abba a pezsgős, leányos kávéházba.
Néki nem bírtam ellenállani. Igen tisztelték Adyt Vörös Elek meg az egész
banda, az is majd mind Vörös volt. A másodprímásnak, Vörös Jancsinak kislánya
született, Ady Bandit kérte föl keresztapának. Magam is vendég voltam azon a
keresztelőn; olyan Pazar evés-ivás volt estig Vörös Jancsiék, az összes Vörösök
zenekíséretével, részegen vándliztunk föl a szerkesztőségbe. (Együtt dolgoztam
ott esztendeig Adyval, az akkor már haldokló Budapesti Naplónál.)
Érdekes,
az egész Vörös-hadnak olyan fehér képe volt, aki nem tudta, nem álmodhatta,
hogy ezek cigányok. De mind a prímás fehér volt és nem füstös, - egy becsületes
barna Banda Marci kivételével.
Berkesnek,
aki a Pannóniában meg a nyári Gerbeaud-ban muzsikált, néki oly habitusa volt,
mint egy miniszteri tanácsosnak. Az öreg Kóczénak ugyancsak szép fehérképű fia,
az meg a bécsi Konzervatóriumba járt, úgy lett azután prímás Pesten. A kis
Pertis Jenő is olyan fehér, és olyan figura, követségi attasé lehetett volna
legalább.
Azt
sem tudom, játszik-é ma valahol. Meg a többi prímás, meg a többi banda, hol
zörömbölnek valjon? Nem hallok csak csendet, csendet, bánatos csendet.
Igaz,
az Andrássy úton, a Párisi Áruház előtt áll az aszfalton egész nap egy szál
öreg cigány, ott a hidegben húzza szakadatlan szegény a Tosca levéláriáját.
Még
a tavaszon volt, találkoztam a járdán másik vén hangásszal, megismertem, mikor
rám köszönt. Keseregte keservesen, hogy nem kell máma a cigány.
-
Nem szép dolog – azt mondja -, hogy a magyar nemzet így elhagyja kérem a
cigányt, pedig az méltatja az emberi
érzést.
Nem
hagyunk el öregem Titeket: olyan világ nem lesz, hogy elfelejtsük, úgy illik a
cigány a magyar mellé. Higgyünk, reméljünk, mentül szebben virágzik majd megint
a mi letört kis hazánk, antúl több cigány fogja a virágzást muzsikálni.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése