Jaj-szó
repül, ah! hétszeres jaj,
A
felhőkbe vont égre fel;
Az
érzelem itt egy tenger-zaj,
Egy
tört hajó itt a kebel.
A
szeretet sötét utjára
Le
nem lövell egy szikra fény,
Fátyolt
borit könnyü szárnyára
S
aléltan csügged a remény.
Rendült
a föld, mikor nem vártuk,
Leomlott
a ház oszlopa;
Még
alig hogy szivünkre zártuk,
S
im’ többé nem látjuk soha!
Épsége,
léte, törve, halva,
A
semmiségben elmerült,
S
egy népes család nyugodalma,
Boldogsága
utána dült.
Övéitől
vidám búcsút vett:
Hiszen
rövid nap’ visszatér!
Kisérője
öröm s remény lett:
Hisz
oly közel a pálya-tér!
De
könyörtelen állt utjába
A
gyors enyészet angyala
S
halottul jött meg bús lakába,
Ki
tegnap még élő vala!
A
tiszta jóság hunyt ki benne,
Az
áldozó hiv szeretet,
Mely
kedvesin csüggött epedve,
S
érettök fáradt, szenvedett.
A
hű barátság lángolása,
A
közjóért munkás erő
Kilobbant
mint egy villanásra,
S
elfedte e gyász szemfedő.
Oh!
hadd folyjon a könyek árja,
Hadd
folyjon érte, nélküle,
Enyhüljön
cseppjein az árva,
A
bús nő, testvér s agg szüle.
Hisz’
a szeretet köteléki
Nem
szakadnak e földön el,
A
minek származása égi,
Kisér
innen a mennybe fel.
De
balzsamot ily fájdalomra
A
Gileád-hegy nem terem,
És
őt, a ki megtért a porba,
Nem
látja többé földi szem:
Az
az érzés, hogy méltó érte
E
mély keserv s könyhullatás:
Lehet
a vérző sziv sebére,
Ha
nem gyógy-ir, de biztatás.
S
Mindenható! kinek fuvalmad
Az
erőset igy dönti le,
A
gyöngéken láttasd hatalmad,
Tekints
szivök keservire.
Ha
az izmos tölgyet kitépted,
Reá
sujtván villámodat,
Kiméld
a vékony csemetéket,
A
gyászoló bús bokrokat.
Szárazd
fel a sirók könyüit,
Szüntesd
fájdalmaik hevét,
Az
elvesztett kedves helyén itt,
Őket
te vigasztald, te védd
S
míg őt az anyaföld keblében
Pihenteti
áldó kezed,
Hadd
éljen az élők szivében
Balzsamként
az emlékezet!
(* Hirtelen halállal kimult erőteljes
férfi koporsója mellett, aki népes családot hagyott maga után.)
Forrás: Vasárnap – III. évf. 27-28.
sz. Felső-Bánya, 1882. ápril 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése