Tiltsa bár az ész szava,
Tiltsa végzetem,
Érted lángol, érted él
Minden érzetem.
Lassanként megölnek a
Hosszas bánatok,
S mint a hévütött virág
Földre hervadok.
Állj meg, majd ha nem leszek,
Csendes alkonyon,
Melybe gyötrelem temet,
Néma síromon,
S halld, midőn a domb alól
Felsohajt neved,
Mint az ősznek bús szele
Tar mezők felett.
És ha kétled, hogy talán
Túl siron is él,
Lángol, s olthatatlan e
Földi szenvedély,
Szólj és hívj! - Tanújelűl
Lelkem megjelen
Hold tünő csillámaként
Puszta éjjelen.
Forrás: Aurora – Anthologia a magyar költészet fénykorából –
Összeállította Király György – Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel
1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése