Áprily Lajos (1887-1967): Vajda János szelleméhez

 

Testből a lélek válni készül,
Mint kard, kiröppen hüvelyéből.
Vajda János: Hosszú éjjel

Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,
Hogy Rád vetem ma borus szememet,
A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,
Futok feléd ma, én magános csolnak.

Költő voltál, de ah, hideg e szó
Takarni annyi kínt, tövist, sebet.
Elfedezni a megmérgezett forrást,
Ahonnan mégis áldott dal eredt
Magadnak pillanatnyi vigaszul,
Mint mikor egy parányi fénysugár
A feneketlen sötétségbe hull.

Költő voltál, de mily szelíd e szó,
Mint zengése halk Ave-Máriának, -
Ahol Te jártál, feketék a tájak
S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.
Költő voltál, de átkozott kezek
A mosolyodat is torzzá facsarták.

Költő voltál, és én is az vagyok,
A mi sorsunkon egy átok ragyog,
Te nagy hajó bár, én csak pici csolnak:
A habok az örvény felé sodornak.

A szót, mely másnak oly csengőn, simán jő,
Mi törtjük mint a búzát a malomkő.
Más kifelé csatáz, de jaj, nekünk
Magunkba szúr égő tekintetünk.

Mást megvigasztal pénz, asszony: talált kincs,
Nekünk az fáj, amire orvosság nincs.
Néz melegen más lepkére, virágra,
Mi ketten tudjuk, hogy minden hiába.
Nekünk az élet ketrec, fülledt, fojtó.
Benn hitek, csókok, nyugodt álmodások:
Mi tépjük véres ököllel a rácsot.

Mi érezzük: ez így mindvégig tart,
Míg „hüvelyéből kiröppen a kard”!

Én nagy rokonom, óh zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borus szememet,
Volt sok testvérnek szép szava is hozzám,
De a szívem fölé csak Te hajoltál.
A költészet nagy erdejébe jártam,
S a napsugaras széltől messze, benn,
Egy sötét úton én Hozzád találtam.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Áprily Lajos (1887-1967): Az utolsó mondat problémája

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Csak azt tudnám, hogy ezt a mondatot
- Keresztnek a toronytetőre –
Mester, a tolladba ki mondta?
Ádámot az örvénytől el ki vonta?
Mert nem te voltál összhangodnak őre.
Lelked sikoltó diszharmóniája
Más véget követelt.
Hadd legyen vége a komédiának
Valóban, s elmondhasd: a sors betelt.
A hűtlen asszony, a vesztett haza,
A nyűgös test, mely szellemlakosának
Börtöne inkább, semmint otthona,
A céltalan, őrült történelem,
Mely kerekével vaktában tipor
A tehetetlen, balga népeken,
A horizontra ráereszkedő
Vérpárás magyar alkonyat:
Csak azt diktálhatták, hogy letaszítsd
Évájával együtt Ádámodat.

„Ember küzd és bízva bízzál!”

Ez a mondat nem Tebenned fogamzott,
Az engesztelő ige csendülése
A Te lelkedben alighogy visszahangzott.
Ki volt mérve a Te tragédiád:
Valami világítéletnek képe
Vetődhetett lelked borús egére,
Hogy megfojtsa a legelső csírát.
Az elsőben az utolsó csírát.
A semmisülés égő víziója
Lett volna lángoló sebedre ír,
Hogy úgy állhass meg Ádámod felett,
Mint egy bosszuló pestis-lehelet,
Vagy mint egy öröknyugalmú fakír.
Költő voltál és kétségbeesett;
Kifosztott, koldus, - ámde szuverén,
Írhattad volna, ahogy jólesett,
Lehettél volna kegyetlen, kemény.
Az emberiség kis játékait
Folytatta volna, lépve rögről rögre.
De Benned meghalt volna mindörökre.

„Ember küzdj és bízva bízzál!”

Ki sugallta e mondatot Neked?
Csonkatornyod komor kolosszusát
Aranytetővel ki tetőzte be?
Talán egy aranylelkű bölcs barát,
Talán egy nő szelíd, fehér keze?
Vagy tán kötelességnek ismeréd
Hitet ébreszteni – hitetlenül?
Lásd, ha olykor a bú rám nehezül,
Jobb’ szeretném, ha tornyod úgy marad…
Félelmesen, csonkán, kegyetlenül.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Áprily Lajos (1887-1967): Csonkatornyok

Itt állok a csonkatorony tövén.
Rég tető alatt a csonka torony,
S tető alatt a költő élete,
Biztos, erős, égi tető alatt.
Befejezetten, készen, ragyogón,
Az idvezültek csendes mosolyával
És véghetetlen, örök szánalommal
Nézi mindazt, mi itt lenn csonkaság.

Itt állok a csonkatorony tövén,
Itt állok romló, csonka életemmel,
A képzeletem, mint veres kakas
Most felrepül a torony tetejére,
Lihegve, dúlva, zúgva, sisteregve
Égetem porrá a biztos tetőt.
Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Feketén, pusztán, kiszolgáltatottan.
Esőben, hóban, szélben morzsolódva,
Hordozva a villámok bélyegét,
Mit beleütöttek a századok.
Lássam, mint egy nagy imádkozó ujjat
Nyomorék, torz ujját e beteg földnek,
Ki ősi épségéről álmodik,
És eped, eped új épség után…

Hadd lássam, csonkán a tornyot megint,
Csonkán, mint magamat, mint titeket.
Vagy, melyikünk mondhatja: kész vagyok,
Van tetőm, nincs hiányom semmiben?
Kinek nem fáj a csonka szerelem,
A csonka vágy és a csonka remény,
És minden csonka földi vállalat,
S a tervek égretörő csonkasága?!
Ki lát a feje felett fedelet?
Vagy: meddig lát?
És kit nem aláz porig az ige:
Nincs itten maradandó városunk?

Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Csonkán, mint magamat, mint titeket,
Mint népemet, mint az emberiséget, -
Hadd lássam tágult, rémült szemeimmel
Csonkán városok, falvak tornyait,
Hadd lássam csonkatornyok végtelenjét
Szalontától az óperenciáig…
Csonkatornyok vagyunk mindannyian,
Csonkatorony a teremtett világ.

Hadd lássam csonkán a tornyot megint,
Ahogy Ő látta és megénekelte.
Ez az ének az igazi tető,
Erre nem száll fel a veres kakas.
Ilyen tető volt minden éneke,
Romló életke felett a fedél,
Csonkaságnak a kiegészülés,
Földi remények után égi álmok,
Toldi szerelme minden szerelemnek,
Toldi estéje minden alkonyatnak.
Tetőt emelt minden csonkatoronynak
Szalontától az óperenciáig,
Amíg a saját árva élete
Csonkatornyát egészítette ki.
Itt állok a csonkatorony tövén.
Rég tető alatt a csonkatorony.
S tető alatt a költő élete,
Biztos, erős, égi tető alatt.
Az idvezültek csendes mosolyával
És véghetetlen, örök szánalommal
Nézi mindazt, mi itt lenn csonkaság.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Áprily Lajos (1887-1967): Petrovics ítél

 

Az apja szerb, az anyja tót –
De örök vizek ringatták mienkké
A roppant óceánjáró hajót.
Jött a Vér ködös partjai felől,
S a Lélek végtelenjébe veszett.
Árbocán magyar zászló lebegett.

Mi az, hogy szerb?
Mi az, hogy tót?
Mi az, hogy faj?
Mi az, hogy vér?
S mi az a Tűz és mi az a Titok,
Mely mindenen keresztül
A szívig ér?
Mi vegyül el a fajban és a vérben,
Hogy megcsendüljön halhatatlanul
A legmagyarabb magyar költeményben?

Minket, akiknek minden porcikája
Az ő dalai mámorától reszket –
Minket ma név szerint és vér szerint
És ezerféleképpen elemeznek.
A dédapánknak neve mi is volt?
A dédanyánkba a vér honnan folyt?
Az őseinkben fel hetedíziglen
A fajtisztaság mekkora is volt?
És név szerint és faj szerint
És vér szerint
Járnak iskolába gyermekeink.
És bolygatják a Tüzet és a Titkot
És szétszórják a Tüzet és a Titkot
Új törvények szerint.
És megcsapolják most a székely vért
- Minden kis csöppje drága gyöngyöt ért –
És kimutatják csalhatatlanul
Nagy, rettenetes vegyi tudománnyal:
Más vér ez – nem rokon a magyarsággal.

Hát jól van, jól van – ezt is elviseljük.
Mert falra hányt borsó ez is.
Ál-tudósok kezén játék-kavics.
Fent, a legfőbb Semmítőszékben
Ül minden földi bíróság fölött
Ama más néven ismert Petrovics.
Mi legfőbb bíránk minden faji perben:
A vér: a semmi. A Lélek: a Minden.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Áprily Lajos (1887-1967): A fordító

 

Károli Gáspár emlékének

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét.
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát…
Az alkotás jaj, kísértésbe is visz.
A fordítás, a fordítás – alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva,
Félig őt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,
A Legnagyobbnak fordítója volt,
A Kijelentés ős-betűire
Alázatos nagy gonddal ráhajolt.
Látom: előtte türelem-szövétnek,
Körül a munka nehéz árnyai:
Az Igének keres magyar igéket.
Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv
Megcsendíti-e Isten szép szavát?
És látom: győz, érdes beszédinek
Szálló századok adnak patinát.
Ó be nagyon kötve van Jézusához,
Félig ő viszi, félig Jézus őt,
Mígnem Vizsolyban végül megpihennek
Együtt érve el egy honi tetőt.
Amíg mennek, a kemény fordítónak
Tán verejtéke, tán vére is hull,
De türelmén és alázatán által
Az örök Isten beszél – magyarul.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Áprily Lajos (1887-1967): Bessenyei

 

Tornácon állt s a pusztaságra nézett:
keletre szállt az elzengett vihar.
Szökött felhőit hívta már a fészek,
a sziklából rakott öreg Bihar.

Nyugat felé, piros látóhatáron
jelenés támadt, lenge délibáb
(nagyon távolról, túl a délibábon
marsot fújtak a testőr-trombiták):

Egy park a vágyak tündér-városából,
gáláns ünnep, bizalmas öblü páholy,
s egy gárda-bál, meleg hullámra ringó:

esték, amikor költő volt s király –
Künn megszólalt a mélabús tilinkó
s lassan beballagott az esti nyáj.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

Áprily Lajos (1887-1967): Régi poéta

 

„Írtam egy sombokorban…”
Ilosvai Selymes Péter

Füstös házból kiment a sombokorba
s tönk-asztalánál kispadjára ült.
Áradt a fényt. A lomha, a mogorva,
rabtartó tél havasra menekült.

Odahangzott a patak suhogója,
sok sárga méh cikázott szerteszét,
s ő folytatta, öreg papírra róva
Ptolomeus király történetét.

És nőtt strófákban verse s nőtt a kedve,
a bokra szellős, szép poéta-vár.
S ha néha deklamált, a versezetbe
belefüttyentett egy merész madár.

S ha olykor szellő libbent át a fáján,
tollára szirmot pergetett az ág.
S túl sárgafényű sombokor-tanyáján
sötét világ volt: zord török világ.

Szereztem ezt sombokros hegyre hágva,
míg régi verssel kísértett a múlt.
Kinéztem a viharborús világba
s egy-egy szirom a kalapomra hullt.

Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.

ÁPRILY LAJOS (1887-1967)

    Aki az erdőket járja, a magánynak azokban a gazdag perceiben, amikor a nap izzó korongja a gallyak sátorában elpihen, a madarak röpködő csapatja a fészek békéjében elvonul, - a fáknak és füveknek, hullott leveleknek és csöndes virágoknak halk suttogását, néma beszédjét hallja meg, csendesebbet önszíve verésénél, meghittebbet a saját gondolatainál. Ezek a percek, ezek a felejthetetlen élmények keltek életre bennem Áprily verseinek az olvastakor. Egészen sajátos, szokatlan, új az, amit e költészetben találtam. A magyar lírában csak egy poéta rokon vele, Tompa Mihály – azokban az őszintén lírai elégiákban, amelyeket magányos tornácán sóhajtott el. Rokon a borongása és rokon a természettel való meghitt közössége. A zenében Grieg melankóliája hozza elénk azt a hangulatot, amelyből ez a  költészet felépül.
    Az épületnek két nemes kőanyaga van: az emlék és az erdélyi természet.

„Szeszélyes rajzú szőnyeg:
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő hegy,
az Őrhegy mosolyog.

Az esztendők ívelnek,
a vén idő forog.
Redős Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.”

    A kisdiáknak ez az élménye jellemzi az egész élet élményvilágát. Ablakát kitárja a szürkületbe, kémleli a „párakendős eget,” -

„A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű házkísértetek.”

    A házkísértetek csendes ajtain régi ablakok lépnek elő, fejfára festett, árnytalan nevek:

„oly bibliás-szelídek mint a János,
és fátylosok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkű volt
Halk utitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlékfélhomályból.”

    A zengő patakvölgy egyszerű faházából édes apja jő: kiáll a ház elé, úgy várja „elszakadt fiát, mikor bocsátja már a láz s a város”. A falusi temető süppedt sírjai közül feléje tekint a testvér: harminc éve alszik ott, a föld immár fölitta testét, de keskeny ajkán ma is az a mosoly, amely gyerekugrándozásait kísérhette ott a halálország hepehupáján. A mariampoli sírból egy jó barát arca tűnik eléje; majd a komoly, vallomástevő professzort látja meg, a csend barátját… „a szent homlok ma már: homlokdarab”. A hideg, mogorva tél állandó szeme elé küldi halottra-vált írótársát, a csendes este felidézi csendesen szemérmes hívét…

„és közben hull a liszt; örök homok -
s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”

    Az emlékek világa állandó közösséget teremt a halállal. Áprily Lajosnak a halál nem az a félelmes hatalom, amilyennek a haláltáncképek festették; már gyermekkorában ott játszadozott a fejfás erdélyi temetőben:

„Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.”

    A hegylakó ember szeme és lelke más, mint a síklakóé. „Szemük: derült szem, szárnyas és merész. Ha lent elúnta, fellegekre néz.” A lelkükbe tehát több élmény ágyazódik, olyan élmény, amely a mulandóságot megmosolyogja.

„Ó, a halál itt
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az este szó.”

    De ez az este nemcsak a vigaszt adja meg, hanem a túlságos ágaskodást is kijózanítja. Ahogy az este után reggel jő, ugyanúgy bizonyos az este elpihentető perce is: az elsimít mindent, kettétöri a nekifeszített pályát, meghajlítja a nekibüszkült derekat, lelankasztja a nagyon hadonászó kezet is. „Fejünk felett egy félelmes vitorlás: horgonytalan mulandóság  halad.” Ezt a vitorlást a mának élők nem látják, de a költő fenn a hegyek süvegén megérzi a szelét és az éjszaka titkos perceiben az ébredező hegyóriásoktól józan életbölcseletet tanul.

"A völgyből felkúszott csörögve
egy régi hang: a csermelyé
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé – tenger felé…”

    A költő ebbe a távol tengerbe akarja vetni horgonyát és némely költeményének szelíd békéje azt sejteti, hogy ez a horgony szilárd talajba akadt. A nyugalomnak ez a békéje Áprily költészetének egyik legerősebb varázsa.

    Másik varázsa az a csendes szemérem, amellyel lelkét elénk tárja. „Sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt”-  írja önmagáról és sehol sem igyekszik azt harsogóvá fokozni lantján. A ma sok zaja és fénye közepette a hallgatás barlangja felé kívánkozik és ott a költészete

„tó lesz, virágos úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring…”

    Nem is örökké hangzó lant az ő szívének hangszere. Önmagát rajzolja elénk egy téli hangulatképének ez a versszaka:

„Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illuziót
s olyankor szól althangú fuvolája.”

    Amit a maga életének külső érzési élményeiből elénk vetít, az nem több egy-két ködlő emléknél. De ezek a kis foszlányok is az egész emberlelket revelálják előttünk. Van egy kis verse, amely akkor született, mikor kis fia a „bíboros ruhájú skárlát” karjai közt vergődött: csupa természetkép, amelyekből a szeretetbe vetett bizalom melege gyógyít. Másutt az első szerelmes éjszaka emléke ragyog át azon a vágyódáson, amely az alkonyat havas útjára csalogatja. Nem is lehet az másként, annyira összhangzik a költőnek és a természetnek a szíve. Itt a költő szívének minden hangulatrezdülése a természet rokon hangulathullámaiba olvad és a természet minden derűje-borúja egyszeribe visszhangot ébreszt a költőben is. Ez az összhang adja Áprily költészetének harmadik varászát.
    Egy helyt azt írja, hogy „a bükkös-erdő bús elégiája szép mint a halál és a szerelem”. Akik szeretik és értik az erdőt, azok átérzik e sor igazságát, de Áprily még azokat is meg tudja győzni, akik az erdőt nem ismerik. Hallgassuk meg, milyennek tudja ő ezt az októberi elégiát?

„Fától fához remegve száll a sóhaj,
Közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrobbant rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertyacsonkok, roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke szép fejét.”

    Innen van, hogy Áprilynek még a gondolatai is a természet egy-egy pillanatának sajátos nyelvén jutnak kifejezésre. Pompás példája ennek a Ferrero-illusztráció: az a kerten átlobbanó tavasztűz, amely fehérre gyújtja a cseresznyefát – amelyet a költő Spartacus történetének, kisfia pedig csoda szép tavaszi napnak appercipiál.
    Ez a természet azonban nem akármely természet! Egyik versében a svájci tömegsír magyar halottjával ezt mondatja: „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…” A halál és a jövő szempontjából igaza van, de az élet nem tud elidegenedni attól a kaputól, amely a természet és élet szépségeit a lélek elé tárta: a hazától. Áprily Lajos szeretheti a tengert, elábrándozhat a feldkirchi temető ciprusai alatt, de az erdélyi hegyek között van otthon, ott telik meg a lelke, ott feszül hangszerré lelkének húrja:

„És este kinyitom az ablakom
és a históriát hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.”

    Áprily elsősorban Erdélynek a poétája. Amikor az összeomlás egymás után lökte a kishitűségbe és kétségbeesésbe a lelkeket, ő a székely művészet kincsásójával, Kós Károllyal a hegyekre sietett, a mozdulatlan vén hegy tetejére:

„Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átölelem a hullám-horizontot,
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”

    Az öreg Herepei professzornak a lelke – azé a nyolcvanéves ember, aki mikor sejtette, hogy közeledik a végtelen, búcsúzni ment az Őrhegy alá, búcsúzni igézettől, erdőhomálytól, fa recsegésétől, kasza pengésétől – ez a lélek ma Áprily szívét dobogtatja –, bárhová vinné a sors, visszacsalnák az emlékek, mint annak idején a nagyváros kávéházából a juhok:

„Szelid hullámok göndörszőke tóban,
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten, s út porába lankadóban
hozták a lankák hűvös illatát.

Az egyik összecsukló lábbal épen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmú vád…”

    A lelke ezzel az erdélyi természettel van tele: ez az életeleme. Még az állatvilága is itt él az erdélyi lankákon, és éppen azért érzi oly híven az állatvilág érzését is a költő. A Halálmadár sorsának siratása azt a sajátos rokonérzést mutatja az állatvilággal, amelyet eddig a magyar költészetben csak Bárd Miklós versei éreztettek. De Áprily rokonérzésének a részvét az alapja. Az ő lantja csak a szomorúságnak ad ilyenkor hangot. A halálmadár szerelmese egy lázban vergődő erdőőrleány babonás félelmének esett áldozatul: a kedvest vesztő hím panaszát ez a fájdalom tölti meg. Az irisórai szarvasnak sorsa is szomorú: a rabságra való ráébredés szomorúsága szól a költő kis elbeszéléséből. De van  még egy jellemző különbség Bárd Miklós és Áprily Lajos ilyetén versei között: Áprilynál minden állatpanasznak keserűen szubjektív emberi árnyalata van: a meg-nem-értetés csalódása hangzik ki a halálmadár panaszából, az idegen környezetben vergődő költő szabadba-sóvárgása az irisórai szarvas keserves búgásából. Hogy az alaphang mennyire bánatos, azt egy különös motívum feldolgozása szemlélteti: Bárd Miklós a lesen, a mátkapár szerelmét látva, nem tudja fegyverét a gyilkos lövésre irányítani, - Áprily szalonka-lesén „forró szívükbe gyilkos puska robban”.
    Az erdélyi természet szépségét még egy vonás gazdagítja: a nép képzeletének mesefátylai. Áprily képzelete is érti ezt a mesefátyol-szövést, ezért festi a tanya estjét kisfiának mesehangokon:

„Búcsúzva már a dombra száll a nap,
A házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok 
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá aranyködöt szitál…

És hirtelen – csalódás? Látomány?
Halk reszketés fut át akis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, rezgő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncerem,
a kert aranygyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémántfény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek…

Palánk tövéből égre nő a hab
és Póli néni seprünyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián
Maros vízen, - az Operencián…

Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vígan lakik
holdfényes éjszakában hajnalig…”

    Így éli át, álmodja át Rapsonné templomjárását, az Őrhegy regéit, - s keresi „ott túl a rengeteg homályon”, az élet élményein, a mese országát és benne azt a kisgyerek-önmagát, aki a mesetenger partján habverte sziklaszálon botot cifrázgat. Önmagát keresi álom-meséiben, amelyek a székelymesék foszlányaiból a képzeletében meseköntössé állanak össze, mert költőgyerek marad, aki Peer Gynttel éli  a mesét, amelyet álmodik. De a meseéletet megtépte a való élet: „fölötte átcsapott a tenger, tajtékos évek tengere...” Fáj minden ébredése, szomorú minden reggele. A nagy harcok és nagy vesztések kora ezt az érzékeny szívet örökre a szomorúsághoz láncolta. A napos tisztás az ő erdejében hiányzik: az árnyék, a napot-elfogó, de meleg árnyék mindenhová elkíséri. A külső világ örömére benne csak sóhaj ébred:

„Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül…
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.

Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.

Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a – halál!”

    Íme, Erdélyországnak érző szívű magyarja ma ezzel a lélekkel köszönt át hozzánk: és hozza lantján az erdők és hegyek, madarak és állatok, múlt és jövő szeretetét; de csodáljuk-e, hogy a ma szomorúságba viszi énekét?

„De puszta kézzel mégsem jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”

    A szeretet és a szomorúság oly meleg szépséggel száll húrjairól, hogy örömmel és büszkeséggel mutatjuk be olvasóinknak, mint a mai erdélyi költészetnek Reményik mellett legnagyobb értékét.* (Költeményeit, melyeknek első gyűjteménye Falusi elégia címen 1921-ben, második pedig Esti párbeszéd címen 1923-ban jelent meg Erdélyben, az Athenaeum most Budapesten Versek címen bocsájtotta közre.)

Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.

Áprily Lajos (1887-1967): Kálvin, 1535

 
Ott ül a tornyos, vén Basileában,
fiatalon, a zord idők fokán.
Helvét magasság ég a messzeségben
s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zürzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,
igaz hit annyi hőse hogy zuhan.
S kitör a jajszó nyugtalan szivéből:
Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,
az őszt,ki hullva is világtudás.
De Pál apostol óriás alakja
fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik
a vérestestű embernek-fia.
Fény hull sebből és a fény zenéje:
egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,
hogy megkondul belé a végtelen:
eleveelrendeltetés az egyik
s megváltó arcú társa: kegyelem.

S fut-fut a tolla lázas éjszakákon,
és növekedve ír és írva nő.
Amit leír, a századokba csendül,
sors lesz belőle, lélek, új erő.

Acélos rend és győzelmes tanítás,
világformáló s mégis ősi szó.
S teremtve hull a szomjazó szivekbe:
Igaz tudomány. Institutio.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 6. sz. 1936. jún.

Áprily Lajos (1887-1967): Szilveszter

 
Ezt a napot nem várta senki még
úgy, mint anyám. Még támadott a tél,
a frissen hullt hó ablakunkig ért,
a borostyánkő-csőrű hímrigó
dermedve hullt a vadszőlő közé,
a temető-út hóleples jegén
- jaj, babonás jel – elesett a pap -
S ez a nap mégis bölcső volt neki,
mely a tavasz-csecsemőt rengeti,
és szólt: Hiába hull. Holnap, fiam,
egy kakaslépéssel megnő a nap.

Nőtt, nőtt. Pár nap s az olvadás kicsalt.
Jaj, a hóember milyen furcsa rom.
Eltemetem a meggyászolt rigót,
nézem a nagy kakast az udvaron,
parancsoló, piros királyfejét,
izmos lábát, az idő-mozdítót -
Egy kakaslépéssel – milyen csodás -
s este, mikor a fejem leteszem,
milyen félelmes, milyen óriás.

(Idő-kakas. Ó hány titokzatos
kakaslépés mért illanó időt,
amíg kilépte mind az éveket,
patak hány indul, pázsit hány újul,
amikre kék szemével nem nevet.)

Szilveszter volt. Éjfél. A levegőben
szivárványos rakéták tűzszaga.
A mámor és rakéták versenyében
süvöltött a berlini éjszaka.
S egy képet láttam, messze, keleten:
Fenn a hegyoldal fehér hóalap,
madár áll rajta, misztikus, magas.
Sírdomb felett az óriás kakas,
emeli lábát -
S egy kakaslépéssel megnő a nap.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 4. sz. 1936. ápr.

Áprily Lajos (1887-1967): Falusi elégia

 
1
Nagyalvók, itt az égerfák tövében,
reám ismertek, ugy-e: én vagyok.
Be régen is volt, úristen, be régen,
mikor mosolygó élők voltatok.

Vágytam, nem is tudom már, mennyi éve,
meghitten járni újra köztetek,
harangvirágos, omló föld ölébe
olyan nagyon miért siettetek?

Én messze jártam, szomjazó csavargó,
vérhullatásos arra most az út:
míg nagy mezőn embert kaszált a sarló,
magammal vívtam irtó háborút.

Mikor a völgy felett zúgott a gránát
s a régi föld rengett alattatok,
a borzalmas ötéves éjszakán át,
ti, ugy-e, akkor is aludtatok?

S míg szenvedő szemem rémségre döbben,
itt korhadt rács közt csöndes fű zizeg,
s idegtelen, odvas szemgödrötökben
letűnt világom képét őrzitek.

Marasztaló varázsbarlangotokban,
szemgödrötök védő mélységiben
- anyám emlőjén sem pihenne jobban -
kisgyermek-arcom is békén pihen.

S az esztendő hiába fordul újra,
a lombokkal hiába sápadok,
ott élek én pirostüzesre gyúlva,
ahogy régente annyit láttatok.

A megtartó és féltő aggodalmat
nem is felejtem el, ne féljetek:
viszonzásul, becézgető hatalmak,
húsz éve őrzöm kedves képetek.

Megőrizem rózsásnak, mintha élne,
magam teszek most bűbájos csodát,
s harangvirágos, omló föld ölébe
viszem hűséggel és védem tovább.

Jó bácsik, nénik s holtjaim szemében
szelíden alvó rózsás kisgyerek:
nagyalvók, itt az égerfák tövében,
viszontlátásra. Béke veletek.

2
Testvér, ki itt már harminc éve alszol
kábult, véget nem érő álmokat,
amíg körül rigó- s poszáta-dal szól
és altat holtat és virágokat,

Testvér, ki nem hagytál rám semmi képet,
egy korhadó rács emlékét csupán:
elindultam most - megkeresni Téged -
e pislogó jánosbogár után.

De halk emlékkel hasztalan kereslek,
a régi rácsos halmot nem lelem.
Ahol a föld lassan fölitta tested,
most vadbozót és vadvirág terem.

Éger tövén piros szamóca lángol,
a százszorszépnek lepke tetszeleg,
és vadméh gyűjt a liliom porából -
Eltűnt Testvérem, hol keresselek?

3
Testvér, ki tőlem bokrok és virágok
hűs, illatos titkába rejtezel,
Testvér, akit már fel sosem találok:
miért vagy hozzám mégis oly közel?

Mint kisfiúcska, jártam itt naponta,
valamikor sok boldog éven át,
kis társaimmal gondtalan csapongva
magamnak itt leltem játszó-tanyát.

Testvér, Tevéled semmit sem törődtem,
a szomszédságod csöppet sem zavart,
kis gallykunyhómra lombokat ha törtem
s halomba raktam a hullott avart.

Ha csábítottak a piros szamócák
vagy az aranyporzójú liliom,
vagy vakmerő kézzel téptem le rózsát
ápolt virágú szomszéd sírokon.

Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világitás.

Játékainktól nem volt semmi messzebb,
mint a koporsó és a furcsa holt:
lelkendező, meleg gyereksziveknek
Halálország az élet kertje volt...

Aztán: bolyongtunk messze, hánytvetetten
és hűtlenül elhagytunk Téged is.
Tudás fájának áldozatja lettem
s Halálország most már az élet is.

Azóta: Testvér, Téged is szeretlek,
járván halálos örvények felett,
azóta bútlanságomért vezeklek
s kábult fejem a mélytől szédeleg.

Testvér, ugy-e, Te is már elfeledted
álomriasztó kis játékaim,
ha pajkosan futottam át feletted
vagy néma szomszédok sírhalmain.

Talán, míg kis lábam dobbanva rajtad,
rigót-elejtő lázban átszaladt,
talán, ha megvolt még a keskeny ajkad,
Te mosolyogtál lent a föld alatt.

4
Testvér, Te itt már harminc éve alszol,
dédelget itt egy névtelen verem,
és harminc éve híred sincs a harcról,
amit mi vívunk szörnyű éberen.

Halálos úr pihentető kegyelme
e helyt örök hűbért adott neked.
Minket az élet portánkról kiverve
kálváriás utakra kergetett.

A semmisülés kéje ringat itten,
míg én, magamra lázadó Kain,
hányszor homályos rengetegbe vittem
emberkerülő háborgásaim.

Szító tavasz vagy nyári nap verése
itt nem hevít, a porló csont hideg,
de rettentő az élt szív büntetése,
a Dante-kínnal zendülő ideg.

Undor kinoz, vagy perzselő kivánság,
langyos szigetre nem jutunk soha -
Mért csak Neked jutott a nagy kiváltság,
az ifjan-elmulás felségjoga?

S mégis, ha szánva, sajgó életemnek
cserébe kérnéd megmaradt felét,
csöndes Testvérem, mert nagyon szeretlek,
el nem fogadnám a kinált cserét.

5
Apád, ki itt hagyott magadra, árván,
kit bús emléked most is látogat,
búcsúzva bízta rám: „A sírja táján
szedj majd a sírra friss virágokat."

Virág, virág a sírra volna bőven,
a kis kapun túl színtenger fogad.
Mégis mit ér, ha széles temetőben
meg nem találom régi sírodat?

De szálló rímek tán Reád találnak,
színes virág helyett komor virág:
Testvér, lelkében fűnek és virágnak,
fogadd el ezt a bús elégiát.

Áprily Lajos (1887-1967): A rím

Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kísér, kísér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring.

Áprily Lajos (1887-1967): Déli szél

Már langyosan fú dél szele,
az út tócsákkal van tele
s a cinke torka hangol.
Indul a kedvem messzire
s messzire elbarangol.
A kedvem újra gyermekes,
járnám a hófoltos mezőt,
hogy azt a fényes érkezőt
elsőnek üdvözöljem:
"Siess, tavasz, siess, siess,
nemcsak sok éber énekes:
öreg szív vár a völgyben."

Áprily Lajos (1887-1967): Órák

Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.

Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok.

Feleselő nővérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
időt és életet.

S midőn az óra tik-ja
nagynéha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.

S ha majd - nem is sokára -
a szív nem muzsikál,
az óra konstatálja:
A szív rugója áll.

Áprily Lajos (1887-1967): Kis fenyőfa

1
Én lankadó virágot
ma nem hozok neked,
még sorsgúnynak vehetné
tövises életed.

A szép tavaszt kivárom,
a langyos felleget,
s elcsöndesült fejedhez
fenyőfát ültetek.

Egyetlenegy fenyőfát
a névtelen sokért,
a fenyvesekbe rejtő
kirándulásokért.

Áldások erdejéért
szerény emlékezés,
egyetlenegy fenyőfa
kevés, nagyon kevés.

De gyantás rejtekéből
a mult sóhajt reám,
kagyló ölén tovább zúg
a tenger-óceán.

S ha majd távol havasról
vadízű szél suhog,
egyetlenegy fenyőfa
rokon zúgásba fog.

S az illatos viharban
tán én is ott leszek:
Apám, üzennek értünk
a zúgó fenyvesek.

Felhő suhogva hajlik,
ezernyi tű remeg -
s egyetlenegy fenyőben
felzúg az életed.

2
Kis tövét a földbe tettem,
zsenge szállal ágazót,
öntözgettem önfeledten
s így hullattam rá a szót:

Kis fenyőfa: könnyű lándzsa,
sok nyilacska - nőjetek,
gyenge sarjatok ne bántsa
lombriasztó förgeteg.


És ha nedvet ösztövéren
vén föld nem tud adni még,
szálljatok le mély gyökéren
megkeresni holt szivét.

Annyi élet, annyi álom,
annyi holt vágy szunnyad ott,
szívjatok fel szomju szálon
színt, erőt és illatot.

S elmulásnak barna szárnya
futni fog majd tőletek -
mulandóság ostromára
kis fenyőfa, büszke dárda,
sok nyilacska - nőjetek.

Áprily Lajos (1887-1967): Találkozás

Kökényvirágos Őrhegyen
úgy szállt le, mint az álom.
Ballagtam búsan, csöndesen
homályos esti tájon.

Az arcán nem volt alkonyat,
csak hívó, szent nemesség,
és szólt: „Kövess. A holtakat
a holtak hadd temessék."

„Mester - feleltem -, értelek,
te holtra nem haragszol,
de lobbanó tekinteted
most életet parancsol.

S az élet mély, mély és csodás,
ha azt te prédikálod,
és mégis, Mester, megbocsáss,
ha kúsza szívvel állok.

A hantoló Antigone
szomorú ősnővérem,
s a Labdakida-átoké
a vérem, sűrü vérem.

A völgyből, nézd, felintenek
a fejfák és keresztek,
jó Mesterem, megértelek,
csak engedd, hogy temessek.

De majd, ha hamvadó szemem
nem fátyolozza bánat,
Uram, akkor csak ints nekem:
akkor megyek utánad."