Zsolt Béla (1895-1949): Az ember

Igy látlak én ma: flastrom, álca, festék,
Kevés befedi életed sebét,
Mit izzó vassal égetett beléd
Éhség, gyülölség, szolgaság, betegség.

Tudom, hogy kámzsáját felöltenéd
Vezeklő jobbulásnak: jönnek esték,
Midőn nemed megsejti szörnyü vesztét,
De nincs megállás, nincsen menedék.

Igy látlak én: sorsod, hogy füstbe vessz el,
Hamvad se lelje meg fiad fia,
Kit Krisztus ujra megvált, s megkeresztel!

Tested utszéli, vad haramia,
Kit gyilkos lesbe állit minden alkony,
A lelked némber lett az utcasarkon.

Forrás: A Reggel VI. évf. 11. szám. Budapest, 1927. március 14.

Zsolt Béla (1895-1949): Fiam fia…

 

Fiam fia, ki jönni fogsz, hogy ismerd
Az atom életét, az ismeretlent,
S a csillagot, mely végzeted felett leng
És szemtől-szembe látod majd az istent,

Ki uj ruhába rejted a mezitlent
És zengő ég és rengő föld se rettent,
Lebirod a halált, a győzhetetlent
S örök tudásból versz szivedre pikkelyt;

Szivedbe vésd, ha ésszel fel nem éred:
Volt kor, midőn nem voltak emberek,
Volt kor, midőn az élet nem volt élet!

E hieroglifát, mely rádmered,
Nem ember irta, ki jövőbe néz:
Nagy ősöd hagyta rád: a Szenvedés!

Forrás: A Reggel VI. évf. 7. szám. Budapest, 1927.február 14.