Nyíresi-Tichy Kálmán (1888-1968): Egyszer én is siettem…

 
Nagyvárosi forgatagban, a rohanó ember-árban
Hadirokkant csetlik-botlik, kínnal vonszolt bénaságban.
Valakinek útjában van. Az sietne, ő nem látja, -
Türelmetlen városlakó a rokkantra rákiáltja:

- „Mondja, lelkem hej de ráér! Hogy lehet így ténferegni?
Nem látja, hogy utam állja? Nem tudna kissé sietni?
Hadirokkant sápadt arcán fájdalom vonaglik végig,
Néma jajszó, fájóbb, mintha földtől felsikoltna égig!

Csendes szóval mondja aztán: - „Bocsánat, hogy útját álltam…
Voltam én is épkézlábbal, akkor én is gyorsan jártam…
Sőt, uram, egy őszi reggel én is rettentően siettem,
Izmos ifjú testemen egyenruhát, fegyvert viseltem…

Rohamra szólt a parancsunk, géppuskák kaszáltak köztünk,
Gránát vijjogott az égen, aknák robbantak előttünk.
És rohantunk tűzben, vasban, észvesztetten, vért lihegve,
Akkor, uram, meg lett volna a tempónkkal elégedve!…

Azután – egy kézigránát megszaggatta ifjú testem,
Elvágódtam… Vérbe-fagyba úgy szedtek fel, késő esten
Tán ha ott maradtam volna s hősi emlék márványába
Vésték volna nevemet, most nem állnék önnek útjába!

Nem kell ezért az ilyen ittmaradottakat nem kivetni,
Jó uram. Én az életben nem tudok többé sietni…
Síromat így is elérem. Nem lesz nevem márványtáblán,
Nem zavarok több fogalmat, így döcögve aszfalt-járdán…”

Hangos szavú városlakó szégyenültem állott félre,
Megrendülve döbbent rá a rokkant harcos külsejére.
Bocsánatért rebegve megbánta már százszor tettét -
És a hős – szelíd mosollyal –, tovább hordja bús keresztét.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 12. sz. 1941.

Nyíresi-Tichy Kálmán (1888-1968): Egyszerű imádság

Istenem, de szép volt. De kár, hogy elmúlott.

itt fenn a hegyek közt nyírfák arany-pénze

Már mind földre hullott.

Im eljött ideje lassú hervadásnak,

Eljött az ideje kincses forró nyárért

Szép hálamondásnak.

Én édes Istenem, köszönet a nyárért,

Kék csillagvirágos, fürtös enciánért,

Gyöngyöket pergető patakcsobogásért,

Barna szárnyú, büszke héja-vijjogásért.

Köszönöm vad szirtek violaszín mélyét,

Zúgó fenyveseknek illatos sötétjét,

Messzi völgyek drága, szétterített selymét,

Sziklán ringatózó harangvirág kelyhét,

Csodálatos tükrét zord, sötét tavaknak,

Fehér szikrázását szirti szűz havaknak.

Köszönet a nyárért, arany napsugárért,

Ezüst holdsugárért, harmat gyémántjáért,

Hátam mögé dobált ezer sötét gondom

Elnémulásáért.

Köszönöm mennykövek érces dördülését,

Köszönöm a tücskök csendes cirpelését,

Villámok mértföldes szörnyű lobogását,

Pásztortüzek méla, messzi csillogását.

Hála legyen hajlott, sokszemű kalászért,

Hála legyen Néked édes szabadságért,

Vidám kabócáknak fürge ugrásáért,

Fűbe hemperedő csikó-boldogságért.

Fogadd hál’dásnak elszállt kurjantásom,

Fogadd imádságnak most elbúsulásom,

Szent kezeddel tarts meg új nyár nyílásáig,

Most segíts, - oly nehéz, - lombok hullásáig.

Búcsúzó szemekkel simogatok végig

Szirtet, hegyet, völgyet,

Köszönöm, Istenem, köszönöm az első

Fájó őszi könnyet.

(Tátra, szeptember)

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.