Csengey Gusztáv (1842-1925): Mit csinálnak…

 
Mit csinálnak a tündérek
Ott a tenger fenekén?
Oda megyek szép szivedhez,
Elmerülök benne én;
Előcsalom csókjaimmal
Szived hableányait,
Hadd sugjak el remegően
Legédesebb álmaid’.

Mit csinálnak az angyalok
A csillagok kék egén?
Elmegyek én szép szivedhez
Föl az égbe szállok én,
Előcsalom csókjaimmal
Szived legszebb angyalát,
Hadd sugja el remegően
Az üdvösség lágy dalát.

Elmegyek én szép szivedhez,
Oda, oda megyek én;
A mi szép van, a mi jó van,
Ott van szived rejtekén;
Ott nyerem én a ragyogást,
Az illatot, meleget -
Csak te vagy szép dalaimban,
Miket zengek te neked.

Forrás: Családi Kör- Hetilap a müvelt magyar hölgyek számára. XIX. évf. 9. sz. 1878. márc. 3.

Csengey Gusztáv (1842-1925): Lenkémnek

 

Szeretnék szivből még egy verset irni,

Te rólad zengne édes angyalom!

Hogy lássam arcod rózsapirját nyilni,

Tavaszt fuvallna rája hő dalom.

Hiszen mi annyit szenvedtünk bolyongva

A hontalanság hosszú idején!

Hadd jönne végre édes nyugalomra

Jutalmadul egy boldog költemény.

 

De haj, a fényes multnak éke hol van!

Szétdarabolták büszke ős honunk’,

S ahol szeretve, ünnepelve voltam,

Oda van édes boldog otthonunk;

Mi adna vonzó tárgyat most dalomnak,

Ha már e kettős boldogsága rom?

E menedékhely képe bús síromnak,

Hol véget ér a csendes fájdalom…

 

De még se… Zúgjon csak gúnnyal körültünk

A rabló érdek zordon vig kara,

Mit őseinktől régen örököltünk,

Meghozza majd szent igazunk nyara.

Addig mi hittel hőn szeretve várunk

Itt e kis szükös menedékhelyen,

Enyhült reménnyel a jövőbe szállunk,

S véd a viharban a hű szerelem.

 

Megöregedtünk, ám de hű szerelmünk

Oly ifjú még, mint egykoron vala;

E helyen bár, hol menedéket leltünk,

Borongós immár régi hő dala.

De mély az érzés benne mostan is még;

Az, amit fájlal: otthon és haza,

A vesztett éden ránk virul-e ismét?

Hitem sugalja. Ez most vigasza.

 

Hitünk te légy az élet büszke lelke!

Vigasztalást a szívnek most az ád:

Ha tetterőnk a gátakat leverte,

Megnyerjük majd a régi ős hazát.

S akkor – hisz akkor újra visszavárhat

S üdvözöl édes boldog otthonom! –

S egy kis lakás ott majd kaput ha tárhat,

Ott zeng neked majd boldog víg dalom!

 

Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.

Csengey Gusztáv (1842-1925): A három héber ifju

Dániel III. rész

Messze földön, szomorún, hazátlan

Árva nemzet sorvad rabigában.

Diadalmak búgó harsogása

Siralmas gyászhanggá olvada; -

Bús nyögéssel kél, borong az ajkon:

„Egy az Isten és az Jehova!”

Zúg parancsa Nebukadnecárnak:

„Kész az Isten közepén a várnak;-

Le a térdre, vagy föl a máglyára!”

Megzendül az imádás szava; -

De fölriad három ifju ajkán:

„Egy az Isten és az Jehova!”

„Térden a nép, Babilon királya!

Három ifju maradott csak állva;

Sadrach, Méjsach és Abéd-Negónak

Nem parancs a nagy király szava;

Azt kiáltják lázadón riadva:

„Egy az Isten és az Jehova!”

„Hah! a szolga mer dacolni vélem? –

Majd meglágyul égő kemencében.

Térdre, férgek, vagy a tűzhalálba!”

„Nem imádunk bálványt – nem, soha!” –

S lángok között megzendül az ének:

„Egy az Isten és az Jehova!”

„Hát belőlem a láng csúfot űzne? –

Hitvány ebek, még több fát a tűzre!…

Hah, mi ez? … ég, vagy pokol játéka?...

Hárman voltak… Ember – nézz oda:

Négynek ajkán hangzik a dicsének:

„Egy az Isten és az Jehova!”

Összeborzad Babilon királya,

Néz merően a kigyózó lángba…

A negyedik fényesebb a tűznél,

Arcán leng az Isten mosolya,

És az égbolt mintha visszadörgné:

„Egy az Isten és az Jehova!”

A kevély úr úgy remeg a széken!

Titkos érzés ébredez szivében,

S im’ kigyúl a sápadt arc szeliden…

Áhitattal messze cseng szava:

„Dicsőség Izráel istenének!

Egy az Isten és az Jehova!”

Forrás: Házi Kincstár 6. évf. 2-ik szám. Január 8. 1865.

Csengey Gusztáv (1842-1925): Találkozás

Tán hulló csillag volt, mely lefutott s kiholt?

Talán a délibáb tündérjátéka volt?

Talán a hajnalnak örömmosolygása?

Talán a szívemnek égi dobbanása?

Hulló csillag is volt: szeme villanatja,

Délibábjáték is: lenge ködalakja.

Hajnalmosoly is volt: a rózsaorczákon,

Szívdobbanás is volt: megtestesült álmom!

Te vagy, ifju lányka, megtestesült álmom!

Hittem, hogy ez álmot egykor föltalálom;

A földről az égbe űzött e hit engem,

S én bujdosó lelkem rajongásit zengtem.

Föltaláltam… eltünt… sirva zeng a lélek…

Panaszlom a napnak, panaszlom a szélnek; -

Nap nem ragyogja rá, szél nem viszi hozzá,

Hogy a lenge lánykát dalom visszahozná.

Mit akart az Isten, vele összehozván,

Hogy lelkem melege nem bűvölte hozzám?

Mért adott vágyat, mely ragadja a lelket,

Ha fényes egébe csak benézni enged?...

Oh titkos istenség! bármire rendelted,

Bármi iszonyura e bujdosó lelket,

Bár az öröklétbe csaljon át a lányka,

S legyen örök kínom. én megyek utána!

Repülök utánad, bűbájos tünemény!

Bűbájos szépséged’ zokogva zengem én…

Csak egy eszmét zengek, a merre követlek,

Földön és földön túl: szeretlek, szeretlek!

Forrás: Családi kör 1. szám - 1867.