Szeretnék szivből még egy verset irni,
Te rólad zengne édes angyalom!
Hogy lássam arcod rózsapirját nyilni,
Tavaszt fuvallna rája hő dalom.
Hiszen mi annyit szenvedtünk bolyongva
A hontalanság hosszú idején!
Hadd jönne végre édes nyugalomra
Jutalmadul egy boldog költemény.
De haj, a fényes multnak éke hol van!
Szétdarabolták büszke ős honunk’,
S ahol szeretve, ünnepelve voltam,
Oda van édes boldog otthonunk;
Mi adna vonzó tárgyat most dalomnak,
Ha már e kettős boldogsága rom?
E menedékhely képe bús síromnak,
Hol véget ér a csendes fájdalom…
De még se… Zúgjon csak gúnnyal körültünk
A rabló érdek zordon vig kara,
Mit őseinktől régen örököltünk,
Meghozza majd szent igazunk nyara.
Addig mi hittel hőn szeretve várunk
Itt e kis szükös menedékhelyen,
Enyhült reménnyel a jövőbe szállunk,
S véd a viharban a hű szerelem.
Megöregedtünk, ám de hű szerelmünk
Oly ifjú még, mint egykoron vala;
E helyen bár, hol menedéket leltünk,
Borongós immár régi hő dala.
De mély az érzés benne mostan is még;
Az, amit fájlal: otthon és haza,
A vesztett éden ránk virul-e ismét?
Hitem sugalja. Ez most vigasza.
Hitünk te légy az élet büszke lelke!
Vigasztalást a szívnek most az ád:
Ha tetterőnk a gátakat leverte,
Megnyerjük majd a régi ős hazát.
S akkor – hisz akkor újra visszavárhat
S üdvözöl édes boldog otthonom! –
S egy kis lakás ott majd kaput ha tárhat,
Ott zeng neked majd boldog víg dalom!
Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése