Édes magyar hazám! visszakerül hozzád,
Idegenbül megtér tékozló fiad;
Csak szavad zendüljön, csak láthassa orcád,
Szemed villámátul már meg nem riad.
Állt nagyobb viharral szemközt összeroncsolt
Álmok csónakában sorsa tengerén:
Ott is téged látott, akkor is rád gondolt,
Lelkének az éjben te voltál a fény.
Elvitte magával hegyeid, rónáid:
Délibábod, erdőd volt az ereje;
Bársonyon altatták furulyás nótáid,
Míg útszéli kőre lankadt a feje.
Ha kegyetlen küzdés szélvésze leverte,
Már a kudarc csaknem megülte torát:
Hogy szégyent ne hozzon a te szent nevedre,
Győzelemig harcát folytatta tovább.
Nagy cél lobogóját lengette kezében;
Hogy összeterelje a vándorokat,
Fújt tárogatóján zord idegen szélben
Hűségre toborzó szilaj dalokat,
S hogy a szétszórt nyájbul talpra nem állt senki,
Látván, hogy a hívó dalt hiába zengi,
Csüggedten is érted sajgott a szíve.
Már nem tud a lelke oly lázasan égni,
Elmult a csapongás bimbós tavasza;
De a tékozlónak hűsége a régi,
Szeplőtlen egészben jut véle haza.
Rendben a rovása. Ha tapadt is rája
Némi fanyar új szín túl a nagy vizen,
Le is csiszolódott pár foltja hibája:
Nincs mit dicsekedni, de röstelni sem!
Te csak vele voltál, bármerre bolyongott:
Míg nézte a zúgó Niagarát,
Csendes honi völgynek halk csermelye zsongott
Bölcsődal ütemre emlékein át.
Felhőkbe oromló acélpalotárul
Szalmatetőt látott, kis házbogarat
És ott, hol a város hajnali kéjt árul,
Azt látta: a dülőn a nép hogy’ arat.
Porold ki, ha megjön, hajrá! ahol éred;
Csak féle ne fordulj, csak meg ne tagadd!
Hisz’ bármily esendő: tisztán a te véred;
Fajtád, ki soh’sem hajt igába nyakat.
Vándor eső verte időtlen időkön,
Ha nem is volt éppen fehér liliom:
Mint üstököskéve sötét égmezőkön,
Kifénylett belőle a nemzeti nyom.
Feledd a hibáit! add meg, amit áhít:
Faluvégi fészek… árnyékos zugoly!
Hallotta elégszer orkán orgonáit,
Most vágya harangszó fohászába foly,
Hogy alkonyi béke harmatos homálya
Ringassa a lelkét boldog álmokon;
Szelíd nyugalommal olvadjon a pálya
Oly méla magányba, mely véle rokon!
Ha jó szívek ajtót nem tárnak eléje,
Szeretet, barátság nem várja sehol,
Rászakad szemére vakság örök éje,
Kihull a határon kezébül a toll;
Ki meg nem érhette, hogy a diadal mi;
Ki sikert nem látott soha semmiben:
A hazátlan vándor hazatér meghalni;
Tán az anyaföldben végre megpihen.
Forrás: A Nemzet 2. évf. 29-30. sz. 1925.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése