A SZERELEM eleitől fogva sóvár epekedés, ki nem elégített vágyak és keserű csalódás forrása volt Csokonainak. A szerencse istenasszonya minden külső benyomás iránt fogékony kedéllyel, mélyen érező szívvel ajándékozta meg; de másrészről végzetéül rendelte, hogy kedélye az élet örökös hányódásai között megnyugovásra ne találjon és szíve csak kínjait s ne egyúttal kéjét is érezze a szerelemnek.
Csokonai igen korán, már az ifjúság első tavaszában, áldozott ennek az érzelemnek. Szeretett a fiatal szív egész lángolásával és hevével, de a szerelem igazi édességét soha nem élvezhette. Átka volt, hogy az örökös lángolásban úgy emésztődjék el, mint a bibliai csipkebokor. Első szerelmét Laurához írt ömlengő dalai jelezik. .A kollégium sivár falai között titkon írta e költeményeket a titkos kedveshez, kinek csakis nevét őrizte meg – a lant. Nagyon hihető, hogy Laura csakis költői eszmény, mint Chloeja és Dorisa, kiket szintén megénekelt.
A régibb költők nem egyszer hódoltak ily eszményeknek. Az udvarlás nem került áldozatba s a költ még arról is biztosítva volt, hogy hódolatának tárgya nem lesz hűtelen.
A Laura név azonban nem sokáig szerepel verseiben. Számos dalában előbb Rózává, majd 1797 után Lillává változik át. Róza képét mégis jobban megőrizte a Lauráénál. Ez lett eszményképévé a „Csókok” című szentimentális idillnek és hősévé a kor ferdeségeit sok helyütt élesen ostorozó szatírának: „Tempefői”-nek.
Okom van hinni, hogy Róza nem csupán puszta név. A költő több helyen némi bensőséggel emlékezik meg róla; majd keble csöndességét kéri vissza nyugalmának megrablójától, majd ismét kedvesének bizalmatlanságát csitítgatja naiv sorok kíséretében. Midőn távoznia kell Debrecenből, e méla sejtést adja a betegeskedő lányka ajkára: „Ah, bár mindenek zöldellenek, de e hív, beteg szív zord telet vár… Nem lellek föl többé angyalom már.” A szende gyermek sejtelme megvalósult. Csokonai barangolásai közben kapta a leverő hírt, hogy védőszelleme, „sorvadó ügyének még ez egy ébresztője” is elszállt a földről, hogy ő annál keserűbben érezze a mindennapi élet terheit, csalódásait s annál ábrándosabban sóhajtozhasson elhervadt virágszála után. Visszavonul az emberektől, barátainak kérő,feddő szavai eredmény nélkül hangzanak el s gondolatai örökké csak az imént behantolt sír körül repdesnek:
Forró sohajtások, lelkemnek
Elszaggatott darabjai,
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyugosznak áldott hamvai!…
Az elhunyt kedves neve után „rózsát választ címerévé”, de bármennyire átengedje is magát a képzelődés által folyvást táplált fájdalomnak, szíve, melynek úgy látszik rendeltetése, hogy újra és örökké szeressen, ismét föllángol, midőn Rév-Komáromban, a Bédi-ház egy estélyén, Lillájával megismerkedik.
Új viszonya nem a képzelődés dolga többé, hanem gyorsan támadó, erős érzelem, mely kezdettől fogva feszült izgatottságban tartja idegeit. A költő újra szeret, hogy rövid idő múlva annál jobban csalódjék. Róza nevét már csak ritkán emlegeti; az új kedves egy-két pillantása elég arra, hogy képzelt sebeiből kigyógyuljon.
A viszony gyorsan fejlődött. Lillát látni, szerelemre gyúlni, s őt megdalolni – egy volt a költőnek. Mint mondám, a Bédi-házban ismerkedett meg imádatának újabb tárgyával. Fábián Juliánna, a ház asszonya, maga is költőnő, egyike volt ama kor szép szellemeinek. Levelezésben állt a kor kiváló íróival s a város értelmiségének színét, javát örömest látta maga körül. Estélyeit azonban főleg ifjú lányok és fiatal emberek látogatták, kik fesztelen társalgásba s vidám tréfákba ölték a napnak unalmát. Csokonai, bár örömest rejtőzött az emberek elől, olykor szintén fölkereste e kedvest kört. Egy ilyen alkalommal – nyári este volt – új alakot pillantott meg beléptekor. Egy karcsú, „derék termetű, kinyílt homlokú s szívű, kellemetes, interesszáló ábrázatú szőke, gyönge rózsaszájú, tűzszemű lánykát” s szívének minden húrja megrezzent a tüneményszerű lény látására.
A leány egy helybeni kereskedőnek: Vajda Péternek (vagy Sándornak?) a gyermeke: Juliánna volt. Ez a „tűzszemű leányka”, ki Lilla név alatt vált halhatatlanná Csokonai költeményeiben, volt hivatva arra, hogy a költőt keresett fájdalmából fölrázza, de egyúttal újabb töprengések s lassan emésztő fájdalmak okozójává is legyen. Csokonai feszes, bátortalan volt a bemutatásnál, mint valami iskolás gyermek; de társalgás közben csakhamar visszanyerte elméjének rugékonyságát s ami már régóta nem történt nála: megeresztette vidámságának madárdalát.
A világtól eddig csaknem egészen elzárt ifjúnak most volt először lehetséges is, szabad is szeretnie. A debreceni kálvinista deák Csokonai idejében még nemigen áldozhatott a gyöngédebb érzelmeknek. Az iskola szigorú törvényei gátolták abban. A kollégium lakszobái és egy szeminárium cellái közt nagyon kevés volt a különbség akkortájban. De Csokonai különben sem volt olyan ifjú, hogy már egyszerű megjelenésével hódított volna. A kortárak leírása szerint éppenséggel nem felelt meg a férfi ideáljának: himlőhelyes arcán csakis tüzes, villogó szemei keltettek érdeklődést s árulták el a szellemet. Bizonyára Lillát sem igénytelen külseje nyerte meg. A fiatal leány megkedvelte elmés társalgását s mindenek felett hízelgett büszkeségének, hogy oly férfiú teszi lábai elé hódolatát, kit a ház úrnője nem bír eléggé magasztalni; ki egy év előtt Pozsonyban a „Diaeta Magyar Musá”-t szerkesztette s kinek nevét rövid idő múlva az egész haza büszkén emlegeti. Fiatal szíve csakhamar szikrát kapott, fölbátorította félénk udvarlóját s elégülten, sőt büszkélkedve olvasá a hozzá intézett hízelgő dalocskákat.
A költő nem mert vallomást tenni élőszóval. Érzelmének tolmácsai a majd epekedő, majd áradozó szerelmi dalok voltak. Midőn azonban nemsokára Pestre utazik, hogy műveinek kiadót szerezzen, talán éppen az „elválás reggelén”, már leplezetlen vallomásokat tesz az emléksorokban:
Távollétembe’
Képedet szivembe
Szent bélyegül viselem.
Ne légy, szép érzékeny,
Te is feledékeny,
Legalább álmodj velem!
E költői ömlengést prózai vallomás követi. Első levelében, minden előbbi szenvedését feledve boldogságtól duzzadó kebellel írja: „Íme kiöntöttem elődbe szívemet és minden vágyódásomat, még egyszer mondom, hogy szeretlek s hidd el, hogy szeretlek. Vizsgáld meg levelemnek minden cikkelyit, sorait, sőt betűit is fontold, rázd és ítéld meg, közöld velem azt a végső elhatározásodat, mely után vagy főboldogságommal megtetézel, vagy holtig tartó magánosságra kárhoztatsz… Én most eltávozom, hogy tágulást adjak gondolkodásidnak s jelenlétemmel ne gáncsoskodjam egyenesítéletednek…”
Epekedő soraira hiába várt választ. Leverten tér vissza Pestről s mikor Komáromba érkezik, az a hír fogadja, hogy Vajdáék elutaztak. Már-már kétkedni kezd Lillájának szerelmében, midőn a közbenjáró, közös barátnő: Bédiné átnyújtja neki a rövid levélkét, melyben a gyöngéd pajzánsággal volt megírva a várva-várt kedvező válasz. Lilla viszonozta a költő vallomását és Csokonainak nagy örömöket szerzett az „imádandó papiros”. Keblébe rejtette, majd újra elővette a levelet s megszámlálta annak betűit: „Háromezer betű van abba a kevés írásba, én pedig minden betűt ezer csókkal terítettem be – gondolod-e mennyi volt az a csók? Pedig még a tisztáját is sorra csókoltam, mert ott is járt az a gratiai kéz, amelyet én bálványozok!” Úgy nézte Lilla „két sorocskáját, mint paradicsomi boldogsága felől való kontraktust.”
A fiatal költőt most már a jövő képei foglalkoztatják. Ha nem is fényes, de legalább gondoktól ment, nyugalmas életet akar biztosítani szíve választottjának. Ahelyett, hogy ifjú szerelmesek szokásakint kedvesének karjai közé repülne, útját ismét Pest felé veszi, hogy állás után nézzen a műveinek kiadásával vonja magára a közfigyelmet. Szívében a rettegés helyét ezúttal már a boldogság foglalja el, de csakhamar újra csüggedni kezd, midőn azt veszi észre, hogy Lilla levelén a szülőktől való félelem hangja reszket át. „És te sóhajtozol? Írja válaszában. Én azt tartottam, hogy a sóhajtás nem férhet a mennyeiekhez, vagy azokhoz, akik olyanok, mint a mennyeiek. De áldom azt a sóhajtást, amely olyan ölelésre termett kebelből származott fel! Vajha a szelek szárnyain az a szép sóhajtás hozzám repülhetne és eggyé forrhatna az én lelkemmel, amely csupa sóhajtás… Már én levelemet ezután csak a mi barátnénkhoz utasítom. Te pedig, ha oly kegyes vagy, amily szép, ne tagadd meg tőlem az én békességemet; írj ezután is, de írj hosszabban forróbban és úgy, hogy én annak olvasásában elájuljak.” A költőt csaknem követelővé teszi egész erejében előtörő érzelme; arra kéri kedvesét hogy válaszát mindjárt levelének évtelekor kezdje el s másra nem gondolva, írja hosszan, sokáig. „Ma kezdd el, ma mikor veszed ezen levelemet; tégy félre minden dolgot; feledkezzél meg mindenről, még magadról is. A feljövő nap már a papiros mellett találjon s mikor lemegy, utolsó sugára is a te csókra méltó betűdre pillantson s csak akkor vedd észre, hogy a szerelembe elmerültél, mikor az én nevemnek emlegetését a hajnali kakasszó rezzenti félbe.” Köttesse be azután olyan csomóba, hogy ő a Hármas históriának gondolhassa: küldje utána Pestre, majd ő kiváltja. Hisz, írja, „kész volnék magamat is annak kiváltásáért árendába adni, de már én nem vagyok magamé. Magamról rendelést nem tehetek, mert a te rabod vagyok.”
Ömledező soraira Lillától november végére kérte a választ; de a szerető szív nem sokáig tűri a távollétet s így november elején már Csokonai is a kedves közelében volt, hogy újabb fogadásokkal, a viszonzott vonzalom újabb zálogával erőrítse meg a titokban tartott szerelmet. A viszontlátás édes örömei közt még Lilla egykori balsejtelmeiről is megfeledkezett. Hogy is ne, hiszen a leány szülői mindenkor előzékenyen fogadják a jó nevű poétát, ki ötleteivel fölvidítja a társaságot, de arra, ami a fejükbe szeget üthetne: hogy a leány sorsát bizonytalan jövőjéhez kösse még csak célozni sem merészkedik. Pedig Csokonai nem félénkségből, hanem a viszonzott szerelem biztos tudatában halogatja érzelmeinek bevallását. – Bűnnek tartaná még csak gondolni is e szerelem mulandóságára, mikor minden szó, minden jel annak örökkévalósága mellett tanúskodik. Gond nélkül futkos majd ide, majd oda, hogy jövőjét megalapíthassa a leveleivel a főuraknál sem feledkezik meg bekopogtatni. Koháry és Orczy egy időben kapják meg leveleit, melyekben mélyreható szemmel ecseteli az irodalom állapotát, majd gróf Festetich Györgynél is szerencsét próbál, mert híre jár, hogy a csurgói református gimnáziumot egy osztállyal megnagyobbítják. Örökös kóborlásai közben azonban feledi, hogy az ilyen futkosó élet éppenséggel nem alakalmas arra, hogy újabb lángolásra szítsa a folyvást táplálékra váró szerelmet.
A következő év (1798) kezdete ismét útban találja. Még kedvesének nevenapjára is csak úgy fut haza s hogy mi lesz a viszony vége, arról komolyabban sem ő maga, sem Lilla nem gondolkozik. A leányt már-már bosszantani kezdi Csokonai gyakori távozgatása; hihetőleg szemrehányásokat is tesz a költőnek, mert ez szükségesnek találja, hogy útjának céljáról még egyik költeményében is megemlékezzék s a maga megnyugtatására versekben ismételje kölcsönös vallomásukat. A "Búcsúvétel”-ből kiolvashatjuk, hogy annak megírására egyéni éleményei szolgáltattak anyagot.
VITÉZ
Err’ az útra is csak értted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek,
Mert egy nyomban jár
A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves
Értte, kedves!
LILLA.
Megnyugszom; mert tiszta szived látom.
Hordjon a szerencse, hű barátom!
És e csók maga
Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
Általadtam.
De bármennyire hangsúlyozza is a költemény Lilla megnyugvását, Csokonai szívébe koronkint mégis belopózott a kétkedés, a nyugtalanság árnya. Az a borongós hangolatú, szép levél, melyet Mocsáról (1798. márc. 18.) intéz kedveséhez, nyíltan elárulja, hogy most már nélkülözi azt az édes nyugalmát, melyet Lilla szerelmének első bevallásakor érezett.
A költő akkori kedélyállapotát szerfelett jellemző sorok így hangzanak:
„Óhajtott szép kincsecském!
Íme midőn te éretted kiindulok az én balatoni utamra, sírni láttatik az ég és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah kincsem, ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borul az én lelkem; komorabb lesz ennél a mai időnél az én életem, ha az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla azon nem fog ragyogni.
De hát annyi szerelmes esdekléseim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom, s a te kedves ígéreted lehetnének-e valaha hiábavalókká? Elhagyhatna-e engemet az a Lilla, aki éntőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? Az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak őbenne mindvégig…? Meglehetne-é, hogy én elszakadjak te tőled, akiért élek, akiért fáradok, s kivel sírni vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet paradicsommá teheted; csak te lehetsz az a kegyetlen, aki engemet a bánat és a keserűség mélyére visszabuktatsz. Rajtad áll a választás. Nékem egyebet választanom sohasem lehet, hanem hogy téged szeresselek. Első megpillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát: elloptad, elragadtad az észívemet azon az egy estvén, amelyen először megláttalak.
Igaz, hogy én voltam hibás, kedves angyalom, hogy ily soká késtem dolgaimmal. De csak a te szívecskéd légyen irántam állandó: helyre hozom ezt a hibámat. Én reménylem, hogy mi néhány nap múlva egymásban megörvendeztetünk és az eddig való aggódásunk fűszerszáma fog lenni jövendő gyönyörűségeinknek. A keserű után édesebb az édes is. Mely örömmel fogjuk elmúlt bajainkat emlegetni egymás kebelében: mely édesden fogunk csüggeni egymás karjairól, amelyeket a balsors el akart vala választani.
Éppen most érkezik be az én követném. – Nincs kocsi! – Ah, mostoha szerencse, meddig késleltetsz, meddig tartóztatsz engemet az én sóhajtott tárgyamtól? Mely nagy baj ez nékem! – De van levelem az én Lillámtól, van az én Lillámtól levelem… Áldalak óh jóltevő szerencse, s kezdem érezni, hogy te vélem nem ellenségeskedel. Csókolom ezerszer azokat a betűcskéket, amelyek kedvesemnek ujjaitól származtak. Megvan legfőbb örömöm: ki érzi azt most, amit én? Melyik halandónak szíve repes úgy, mint az enyém?
Köszönöm, édes Juliannám, ezt a vigasztaló levélkédet, köszönöm szívednek igaz hűségét – százszor köszönöm. Óh mennyire meg vagyok elégedve, hogy te érzékeny vagy erántam! Hála a kedvező egeknek! Én sietni fogok az én szerencsémnek egész végrehajtására. Én azon az első napon, amelyen telhet tőlem, azon az első napon indulok fel a te szép kebelednek megölelésére. Most se lett volna ennyi baj, ha a télen jobban siettem volna. A késedelemtől mindenkor félhetni. A remény és kétség között egy órát tölteni is unalmas a szerető lelkeknek. Nekem addig vígan élni nem lehet; ha kívülről mutatom is más előtt, de szívem belülről csak az én Juliskámnak szívével vidulhat meg. Légy, kincsecském, mindvégig állhatatos: én szavamnak ura leszek. Köszönt téged ezer csókkal a te hív Vitézed.”
Csokonai jól sejtette, hogy „a késedelemtől mindenkor félhetni.” Lilla élénk szellemű, csinos leány s amellett nem megvetendő parti volt. Akadtak is csakhamar, kik keze után vágyakoztak. A kérők közt volt egy Lévai István nevű fakereskedő is, aki úgy látszik, legjobban megnyerte a realisztikus gondolkozású atya tetszését. A számító kereskedő többre becsülte az üzlet emberét, mint a kóbor, nyugtalan vérű poétát, kinek jóhangzású nevén s egy rakás kéziratán kívül egyebe alig volt. Hogy leánya szívét a költőtől elidegenítse, regényes eszközhöz nyúlt: elfogdosta Csokonai leveleit. Majd ezzel sem elégedett meg s rágalmazni kezdte azt, ki vádjai ellen nem védhette magát. A leány: elidegeníteni nem sok fáradságába került; hiszen Csokonai a szülők előtt határozottan nem nyilatkozott s maga a leány is hogy bízzék olyan kedvesben, ki örökösen csak állás után futkos, s az országnak majd egyik, majd másik részéből küldözgeti hozzá leveleit?
Csokonai Keszthelyről visszatérve csakugyan egészen meghidegülve találja kedvesét. Mikor hozzá felvilágosításért esedezik, vagy talán szemrehányásokat tesz, a leány minden válasza csak ennyi: „Nem is bánom, nem is tehetek róla...”
Maga Lilla azonban csak az utolsó percben értesül környezetének cselszövényéről. A bánat egészen lesújtja s megtörve, betegen hurcolják az oltár elé. Mindezt Gaal László jegyzi fel, ki szemtanúktól értesült a komáromi események felől.
Csokonai, bánatában tehetetlen szemlélője volt az atyai akarat végrehajtásának. A „paradicsomi boldogsága felől szóló contractus” beváltatlan maradt, s véget ért kilenc hónapig tartott boldogsága, melyet saját szavai szerint „az angyalok is megirigyelhetek volna”. Újabb keserű csalódását néma megadással viselte s egy mélyen megható, elégikus levélben keresett könnyítést fájdalmaira. A levél szenvedélyes vallomással kezdődik, de ez a fellobbanás csakhamar újra a kétkedésnek ad helyet. „De talán nem bírtam én – írja – soha is a te szívedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak, hogy te engem szeretsz, te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly teljes szívemből szeresselek, mert különben sohasem tettél volna oly szerencsétlenné egy leghívebb szeretőt.” Később megbánja gyanúsítását: „Ha pedig te is úgy szerettél engemet – írja – mint én téged, úgy boldogtalan vagy te is, és jövendőben is a te keserűséged duplázni fogja az én magános keservemet… Ah Juliska! Ha ez így van: szánlak tégedet!” – Levelét csaknem áradozva rekeszti be: „Én holnap délután indulok, elhagyom ezt a Komáromot végképpen, amelytől majd te is meg fogsz válni. – És mi… mi kedvesem!… nem együtt fogunk menni!… Még holnap reggel elbúcsúzom kedves szülőidtől, akiket szívességekért mindenkor tiszteltem, akiket óh! Mely forrón szerettem azért, hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást az életben… s ah Lillám többször sohasem!… örökös határfal lesz fölvonva közöttem és közötted – végképpen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomorúságra!… Eddig volt, hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet – a szerető név baráttá változott, de oly baráttá, aki csak a Balaton partjairól sóhajthat te utánad!”
Csokonai ez utolsó levele inkább az ábrándos érzés, az elégiai reflexió hangján van írva, mint a fájdalomén, mely rendesen szaggatott, szilaj kitörésekben nyilatkozik. És csakugyan, az elválás nem is idézett elő kedélyében erősebb rázkódásokat. Mintha csak megszokta volna, hogy az égiek az örökös csalatkozást rendelték osztályrészeül, némán, elvonulva tári a lemondás csöndes vértanúságát. Egykori szerelme nem változik gyűlöleté a hűtelen kedves iránt, még azután is sokáig zengi Lilláját s szívében egész haláláig megőrzi emlékezetét. Maga írja neki utolsó levelében: „légy oly boldog, hogy én soha eszedbe ne jussak; egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat.”
És Lilla, Ejtett egy-két könnyet a híres poétáért, de csakhamar kibékült sorsával; jól érezte magát a tehetős kereskedő oldalán, sőt ennek halál azután egy második férj karjai közt keresett vigasztalódást. Hűtlensége miatt nem sokáig érezhette az önvád fájdalmát, mert kedvesének egyik legérdekesebb levelét már a költő halála után három évvel (1808) Szigeti Jánosnak ajándékozza, s ha társalgás közben Csokonai Vitéz Mihályra fordul a szó, elégnek tartja azt, hogy annak visszataszító külsejével mentegetőzzék. Csak amint sírjához közeledik, elevenülnek föl keblében leánykori emlékei. Most már ragaszkodni kezd a múltak régi emlékeihez s a költő egyik tisztelőjének, ki hozzá adatokért fordul, csak hosszas vonakodás után adja át a szívén hordozott búcsúlevelet, hűtlenségének bizonyítékát.
Lilla, késő vénségét érve, a hatvanas évek elején hunyt el Duna-Almáson, hová, mint régi kedves lakhelyére, Hetényből betegen költözött át.
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
