GYARMATI és kékkői Balassa Bálint, a magyar Amphion, igazi gyermeke volt a korának. A XVI. század második felében születve és élve, pályája kicsinyben egészen és híven visszatükrözi e korszak minden feltűnőbb jellemvonását. Nyugtalan, szenvedélyes, elragadtatásában túlzásokra hajlandó és féktelen, de szóban, tettben egyaránt igaz hazafi, feláldozni kész a szent ügyért életét, mindenét.
Nemes tulajdonságait szülőitől örökli. Anyjától a család és vallás szeretetének szép példáit látja, míg a hazáért lángolni atyjától tanul, ki folyvást nagy fontosságú tisztségeket tölt be a törökkel vívott folytonos harcok e nehéz és viszontagság teljes korszakában.
A költő kora fiatalságáról keveset tudunk. Nagyon hihető, hogy házi nevelésben részesült s anyjától nyerte azt a vallásos irányt, mely költeményeinek legnagyobb részén éltető és tápláló ér gyanánt vonul át. Hatással lehetett reá udvari papjuk: Bornemisza Péter is,kinek közel ezernégyszáz nyomtatott ívre terjedő irodalmi munkássága, nemcsak nagy tevékenységről, de ama korban jelentékeny írói tehetségről is tanúskodik.
A fegyverviselésben, lovaglásban és táncban – ama kor divata szerint – szintén már gyermekkorában nyerte első kiképeztetését. Kitűnő táncos volt s mint Istvánffy följegyezte, el is nyerte a dicsőség pálmáját, midőn Rudolf koronázása alkalmával, 1752. szeptember 25-én, a vendégség végével az asztalok kihordatván, a főrangú ifjak táncra kerekedtek. Bálint, ki ekkor 21 éves volt, Istvánffy szerint, olyan juhász-táncot járt, melyet az elemvényről Maximilián s a jelenvolt fejedelmek gyönyörködve, szemléltek.
Ezzel a diadallal egyidejűleg, vagy talán pár évvel később, a vitézi élet gondtalan napja is fölvirradt számára. Mint maga mondja, Eger várában s környékén élte világát. Itt szerezte „jó lova mellett füven való létében” első énekeit s 1573-ban vagy 1574-ben itt virulhatott számára a szerelemnek is ama „szép pünkösdi rózsája”, melyről élte végeig egyenlő melegséggel énekelt, noha maga is bevallja, hogy olykor-olykor egy-egy „szegfü szép virág ajkairól is szedte az édes mézet”.
A fiatal költő első s talán egyetlen igazi szerelmének tárgya: Losonczi Anna, Losonczi István leánya volt, kit 1579-ben már Ungnád Kristóf neje gyanánt mutat be Bornemisza Péter egyik könyvének ajánlata. A temesvári hős özvegye leányaival: Fruzsinával és Annával, Nógrád-megyei birtokán élte özvegysége napjait s itt ismerhették meg egymást még ifjú korukban Bálint és Anna is. Biztos adat gyanánt Istvánffy jegyez föl annyit, hogy Somoskő várát, midőn Kékkővel és Dévénnyel együtt török kézre került, Losonczi özvegye bírta s ennek veje; Ungnád Kristóf bízta a vár védelmét a bátortalan Fodróczi Miklósra, ki mindjárt az ostrom kezdetén Egerig szaladt. Ez az Ungnád Kristóf 1575-ben, vagy talán már előbb is, egri főkapitány volt. Igen hihető tehát, hogy a költő Egervárában „véghetlen szerelmének” folyvást közelében lehetett.
Hogyan keletkezett viszonyuk s miként erősödött az Balassa keblében szilaj lángolássá, hiteles történeti adatok hiányában, nehéz megállapítani. Egykorú följegyzéseket nem találok róla s gyönge tájékoztatást is csak ama mélyen borongó szerelmi költemények nyújtanak, melyeket a Radvánszky-codex nyomán bocsátott közre pár év előtt Szilády Áron. Mennyi a valóság és mennyi a költött ezekben a versekben, nagyon bajos volna meghatározni; annyit azonban kiérezünk, hogy a költő első szerelme valamennyinél forróbb, igazabb s egész életére kiható volt. Ez volt a forrás,melyből költészete eredetét vette s melyhez még akkor is visszatér, midőn már erős fogadást tett, hogy első kedveséről nem fog több éneket szerzeni. Érzelmeinek őszinteségét és mélységét akkor ismerjük meg egész erejében, ha a Losonczi Annát zengő dalokat összehasonlítjuk a mások nevére írt énekeivel. Míg ez utóbbiak rendesen egy-egy külföldi példánykép erős hatását éreztetik, addig amaz énekei, „kiket bánatjában, szerelem lángjában szép Júliáról szerzett”, mindenkor szívének meghatottságáról s csaknem lázasnak mondható szenvedélyről tesznek tanúságot. Ezek közt is alig találunk egészen eredeti darabot; de a költő a készen kapott keretbe már saját kedélyvilágának pompásan talált rajzát illeszti s az a melegség, mely minden során elömlik, a költői egyéniség lebilincselő varázsát gyakorolja reánk. Így csak az a költő dalolhat, akinek igazi élményei vannak. Ezrét egyes versei ha nem is biztos, de legalább megbízható vonásokat szolgáltatnak első szerelmének szomorú történetéhez.
Énekeinek egyikében, a negyedik számúban, csordulásig telt szívének egész nyíltságával írja: „tulajdona vagyok, szabad ő én velem, rabja vagyok, megyek, ha megöl is engem”, de ugyancsak itt már „elűzetéséről és számkivetéséről” panaszkodik. „Olthatatlan lángja” azonban a búcsúvétel pillanataiban is előtör s a meghatottság hangján dalolja:
Nem úgy mégyek el, hogy lennék nálad nekül,
Mert mikint hogy test nem élhet lélek nekül,
Igy te szerelmedtül
Soha nem válhatom meg halálom nekül.
Nem kevésbé borongó érzelmeknek ad kifejezést a XXV. ének.
A költő ismét az elválás fájdalma miatt panaszkodik:
Oly nehéz lelkemnek attul elválása,
Ki szerelmét hozzám igazán mutatta,
Mint testnek halálba
Vagyon a lélektől nehéz távozása.
Ó én két szememnek szerelmes világa!
Keserves fejemnek te valál gyámola:
Mire hát bánatra
Hagyál el engemet ilyen árvaságra!
Nemde nem kedvedért hagyék el egyebet,
Vajjon s kinek ajánlottam szerelmemet?
Szerettem-e többet?
Tudod kedveltelek egyedül tégedet.
Szegény fejemet már mivel vigasztaljam,
Szivemnek keservét kinek panaszoljam?
Magam hova fogjam,
Ha siralmim miatt én ugyan elasztam.
A költő kénytelen bevallani, hogy a szakadás saját hibája miatt történt s ez a tudat elviselhetetlen teher gyanánt nehezedik szívére:
Igazán történt ez is méltán én rajtam,
Mert ok nekül magam bucsut neki adtam.
Szegényt háborgattam,
Hozzám nagy szerelmét semminek tartottam.
Hálátlanságának érzése s a keserves megbánás kölcsönzik énekeinek ama borongó hangot, mely a magyar költészetben igazi hatással Balassánál szólal meg először. A vezeklés mélyen tátongó sebet tár föl; sebet, melynek gyors beforradását még akkor sem hihetnők, ha a költő olykor-olykor vidámabb accordokat csalna is ki lantjából.
A XXV-dik ének sötét, fájdalmas hangja mellett életrajzi szempontból is szerfelett érdekes. A költő ebben árulja el, hogy régóta égett Annáért s aligha nem már előbb is, mint az Ungnád Kristóf nejévé lett. Az ide vonatkozó versszak így hangzik:
Az ki most ezeket öszveszedegette,
szeretője után kesereg szivébe’:
Kit már szűz kezére
- Mint tudatlan ember - ok nekül ereszte.
Ezt tudva, kétszeresen fáj neki a kedves elvesztése s még ellenállhatatlanabb szerelemmel eseng utána. Noha a más oldalán föl is találja Egerben s talán a régi bizalom is helyre áll közöttük, ha a változó körülmények Ballassát a „régi szerető” elhagyására nem kényszerítik. Részt vesz a Maximilián által pártolt Békes Gáspárnak Báthori István ellen intézett hadjáratában s 1575 június végén vagy július elején mint fogoly kerül Báthori udvarába. Elfogatásának körülményei ismeretlenek; de azt tudjuk, hogy Murád két ízben is kéri kiszolgáltatását, sőt másodízben már követelőleg írja Báthorinak: „Balassa János fiát, a többi rabszolgákkal egyetemben küldd azonnal magas portánkhoz, másképp nem cselekedvén és semmi mentséghez nem nyúlván, mint melynek különben is nem lészen helye előttünk. Mert tudjad, hogy magasságos portánknál azokra is különösen Balassa János fiára szükségünk van, nagy szükségünk.” Igen hihető, hogy Murád szultánnak a Balassa atyja kezei közt levő török foglyok kicserélése végett volt oly „nagy szüksége” Balassa Bálintra, Báthori azonban foglyok nélkül küldte vissza a sürgető levél átadásával megbízott Amhád csauszt s még kevésbé volt hajlandó teljesíteni a szultán óhajtását, midőn nemsokára lengyel királlyal is megválasztották. Bálint 1576 végén vagy a következő évnek elején szabadulhatott meg fogságából, melyet Báthori – nem tudom, az atyáért-e vagy a fiú kiváló tehetségeiért, - eléggé tűrhetővé igyekezett tenni. A Bebek Judit és Csáki Borbála nevével szerzett versek legalább azt sejtetik, hogy ha szenvedett is Balassa elfogatásakor némi sérüléseket, később csak afféle szabad rab volt, kit becsületszava kötött a fejedelem udvarához s ha viselt bilincseket, azok a szerelem bilincsei valának. A Bebek Judit nevére szerzett éneket azzal kezdi, hogy lelke beteges az „új szerelemtől” s a költemény vége felé így ír:
Vigh lészen kedvem, ha ő magához kötelez,
Ha néha-néha gyötreni fog is tudom megkegyelmez,
Mer hiv szerelmem nálad énnékem nagy jókedvet szerez.
A nagy jókedv nem maradt tartós Balassánál. Alig érkezik haza fogságából, elveszti (1577-ben) édesatyját, családi viszonyai egyik zavarból a másikba sodorják s heves természete nem egy alkalommal zúdítja fejére a hatóságok zaklatását.
Az örökös alperes már-már alig talál időt arra, hogy régi szép szenvedélyének: a költészetnek élhessen. Lantját azonban 1578 végén újra megszólaltatja s az Anna nevére szerzett ének ismét csak arról tanúskodik, hogy a régi szerelem még mindig a régi erejével él szívében.
„Nincs kívüled nekem, ki sok bánatomban vigasztaljon engem is!”mondja a költeményben a szeretőjének ok nélkül való haragjára és gyanúságára azzal felel, hogy ő folyvást csak a régi marad:
Hogy hagynálak téged
Ha elmémben forog szüntelen szerelmed?!
E verseket már csak a távolból sóhajthatta Annája felé, mert Ungnád Kristóf 1578-tól 1583-ig horvátországi bán volt s a költőnek csakis a repülő madarak hozhattak híradást a kedves felől.
Az Anna szívében támadt „ok nélkül való harag és gyanuság” folyvást tarthatott, mert Balassa csak ritkán és bizonytalan híreket kapott. A megindító fájdalom hangján írja magáról:
Régtől fogva égvén lassan-lassan elfogyok,
Szinte mint magátul gyuladott fa oly vagyok,
Titkos szerelemtül,
Mint tüz hévségétől
Fa, én is úgy száradok.
De ámbár romlanék, csak egyedül ne élnék,
Ki úgy lehetne meg, ha én attul szót vennék,
Az ki én szivemnek
Királyné asszonya:
Ha annál kedvesb volnék.
A költő egy ideg még ingadoz a szerelem és bosszúság között, de végre is belátja epekedésének hasztalan voltát s az „özvegy gerlicze” rászánja magát a házasulásra.
Választottja Várdai Mihály kir. főpohárnok özvegye: Dobó Krisztina volt.
Balassa a gyászév eltelése után nem sokat várva, még az 1584-dik év vége előtt egybekelt Krisztinával. Ez a frigy azonban nem szerezte meg számára a családi élet csöndes boldogságát, sőt int maga mondja, a „rövid gyönyörüség, nagy hosszu bánatot rekeszte ő szivébe”. Dobó Krisztina unokatestvére volt Balassának s bár „házassága – mint végrendeletében írja – öccsének Ferencnek és András urabátyjának akaratjával is esett”, a vérrokonnal kötött frigy csakhamar a zaklatások hosszú sorát vonta a költőre. Balassa Bálint és neje ellen csaknem mindjárt egybekelésök után megindult a főbenjáró per, melynek szerzője a kapzsi Dobó Ferenc, ki kevéssel előbb saját anyját fosztotta meg úgyszólván betevő talajától, most pedig e per útján igyekezett birtokába ejteni saját testvérének s kétszeres vérrokonának vagyonát. A „testében beteges” Balassa tisztában volt az ellene indított pernek természetével. Ismerte a törvény rendelkezését, hogy „magzatjuk, kik együtt lakásukban születtettenek, szülejeknek javaiból és jószágokban örökösök és részesek nem lehetnek” s ez okból úgy magáról, mint vele üldözőbe vett nejéről hatalmas pártfogók és gyámok megnyerése által kívánt „gondot viselni”. Kérte barátait, hogy „mostani szükségében legyenek mellette az igazság szerint” s ezzel egyidejűleg, perének jobb fordulatot akarván adni, azt is elhatározta, hogy katolizál. Ellenségei alig értesültek szándékáról, mindent elkövettek, hogy út újabb bajok és zavarok közé sodorják. Bevádolták V. Sixtus pápánál, hogy Mohammed vallását követi s nemrég született fiának e vallás szertartásai szerint Musztafa nevet adott. A költő, e vádon fölháborodva, jelent meg 1586. augusztus 24-én az esztergomi káptalan előtt. Tagadta, hogy Mohammed követője volna s másodízben tett ünnepélyes vallást arról, hogy ő „bár eretnekségben született és neveltetett, most már mindazáltal erős hittel a róm. kath. egyház hívének vallja magát.”
Áttérése, melytől könnyebbülést várt, csak terhesebbé tette helyzetét. Anyagi viszonyai az örökös perlekedés, a megbízottak költekezései miatt mind zavarosabbakká váltak s a költő végre is csak Hont-megyei birtokának eladása által segíthetett magán. Három egész esztendeig tartott ez a zaklatás s az örökös hányódások közben Balassa lelke csak akkor nyert némi könnyebbülést, ha emelkedett hangú istenes énekekben fejezhette ki érzelmeit. Szilády Áron aligha téved, midőn azt hiszi, hogy Balassa legszebb vallásos költeményeit ebben az időben szerezte. A költő, ha elcsüggedett is egy-egy pillanatra, újra összeszedte s a küzdelemre vallásos hévvel bátorította magát:
Te azért én lelkem meg ne botránkozzál,
Semmi dolgaidban azért hátra ne állj;
Nincsen jóakaród? – ne gondolj te azzal,
Te jó istenedben annál jobban bizzál.
A bizodalom végre el is nyerte a maga jutalmát. 1588. február 15-én megérkezett a pozsonyi kamarához Ernő főherceg leirata, melyben tudtul adja, „hogy a király Balassa Bálintnak saját, valamint a magyar tanácsosok esedezésére megkegyelmezett s egyszersmind elrendeli, hogy a kiadott idéző parancsot vonják vissza s vérfertőző házassága miatt ellene a fiscus nevében semmiféle pert ne indítsanak”. A királyi kegyelem azonban nem volt képes kiengesztelni a költő ellenségeit s nemsokára megérkezett az esztergomi szent szék ítélete is, mely Balassa Bálint fiát, Jánost, mint törvénytelen gyermeket, az ősi birtokban való örökösödés jogától végképp megfosztotta. Ez sem volt elég. Mintha csak minden összeesküdt volna ellene, alig kapta meg a szentszék ítéletét, neje megvált tőle, hogy újabb okot szolgáltasson a gyanúsítgatásoknak s az ellenségek kárörvendő ujjongásának.
A költő keblében ekkor újult erővel ébredtek föl a múlt emlékei. „Amint nejének hamisságát eszébe kezdte venni”, kétszeresen fájt elválása ama másik nőtől, akit „ok nélkül bolondul elhagyott volt feleségeért”. A világi élet „pokolnak tetszett előtte” s mennél inkább érezte háládatlanságát, annál erősebben kezdett föllobogni „régi szerelmének nagy tüze”.
És mint mérges nyillal őtt vad,
Kibül nyü-vas ki nem szakad,
Fetreng, sem élhet sem halhat,
Ugy türi szive fájdalmát.
Reméleni sem meri, hogy az, akinek egykor „bucsut adott”, őt újra szerethesse; de azért lantja folyást csak a régi kedves magasztalására szólal meg s egymás után születnek az újabb és újabb dalok, melyekből, mint maga mondja, „megtetszik mivolta igazán életének”.
Szerelmesét „Julia” névre keresztelte; de hogy folyvást Losonczi Anna lebeg előtte, nem csak abból tetszik ki, hogy egy helyen Julia-Annáról tesz említést, hanem a költemények tartalmából és vonatkozásaiból is. A költő, midőn Juliától sem „izenetben sem levélben semmi választ nem vesz”, azon könyörög, hogy legalább ne feledkezzék el róla s egy helyen bűnbánólag említi: miért nem fogadott szót Cupidónak, midőn az inté: „jobban becsüljed ez után, ne bántsd keserűséggel”. De most már későn volt. A költő életének házassága előtti és utáni része között mélység tátongott és ami e két részt a mélység felett összekötötte, az Szilády Áron szép szavaival élve, „koránt sem híd, hanem csupán költői lelke gyönyörű színekben ragyogó szivárványának magasan felverődő íve volt”. Balassa belátta epekedésének hasztalan voltát, fogadást tett, hogy régi kedvesének nevét versül többé nem említi s a reménytelen lemondás hangján dalolja:
Mi haszon énnekem hegyeken, völgyeken bujdosva nyavalyognom,
Szörnyü havasokon, fene-párducz-módon kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban, holtig csak nyomorognom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet, mind búm, kínom csak károm!
Nyugtalan lelke egy helyről a másikra űzi őt. Bejárja Erdély földét, megfordul Bécsben is, a mulatság mámorába akarván fojtani kínzó fájdalmát, de „bús szívének” sebét sem a kóbor élet izgalmai, sem a lopott gyönyörök nem orvosolhatják. Először Zsuzsánna, egy bécsi nő neve bukkan föl énekeiben, majd Zsófiáról, az ismeretlen „szép szűzről” énekel, később ismét „remete módjára, havasok aljában élvén”, egy Margit nevű növendékleányhoz zengi dalait. E közben a kibujdosásról kezd gondolkozni s 1589. szeptember havának első felében csakugyan kezébe veszi vándorbotját. Egyik énekében elpanaszolja, hogy nagy hamisság és hálátlanság kergették a föld szélére. Könnyű kitalálnunk, hogy a hamisság vádja hűtelen nejét terheli s a „nagy bú és szemérem”, mely miatt bujdosni kénytelen, szintén neje hűtelenségének következménye. Dobó Krisztina, mint tudjuk, legnagyobb bajai között hagyta el őt s nemsokára azután egymás férj: gersei Pető Gáspár karjai között keresett kárpótlást. A költő, bármennyire érezte is nejének hálátlanságát, nem gondolkodott „rút bosszúllásról”. Eleinte, úgy látszik, meg is bocsátott neki („Mert nem illik hozzád, hogy róla gonoszat szólj”); később azonban a kíméletes hang helyét keserű szemrehányások foglalják el s a „virágénekek” egyikében már túláradt szívének méltó fölháborodásával zengi:
Szivednek nem hittem – tudod – sok ideig,
De utána jártál tovább esztendeig:
Hittel még istent is
Csalhatsz, mért nem embert is:
Meg is vér holtodig.
Szenvedj te is értem, hogyha én szenvedtem
Verjen meg az isten méltán is érettem,
Ne csalhass több szivet,
Itten érjen véget
Álnokságod értem.
Azt gondoltam: előbb a nap sötét lészen,
Mezei füveknek egy szinte sem lészen;
Mintsem azt érhessem
Tőled megvettessem
Isten bosszút tészen!
A sűrű csapások és lelki rázkódások hatása alatt még az öngyilkosság eszméje is megfordul agyában. Erős vallásos érzülete azonban tiltakozik az ilyen elhatározás ellen, s ahelyett, hogy kezét önmaga ellen emelné, üldözött vadként, bujdosásnak indul, idegen földön keresni gyógyírt vérző sebeire.
Minden hihetőség szerint Krakkóban telepedett meg, s innen látogatott el 1591-ben a tengerpartra, melyről egyik régóta ismeretes éneke végén tesz említést:
Ezeket irám
A tenger partján
Oceánum mellett
Kilenczvenegyet
Mikor jegyzettek
Másfélezer felett.
A háborgó tenger látványa, ismét csak régi kedvesére s az érette kiállt szenvedésekre emlékeztette Balassát. Újra eszébe jutott Júliája s fogadása dacára sem állhatta meg, hogy még egyszer, utoljára dalba ne szője drága nevét:
Sebes tenger habja
Julia haragja,
Kinek vagyok ő rabja;
Lelkemet kivánja
Olthatatlan lángja
Mint párducznak prédája.
E vallomást az utána következő töredékes sorokkal egy 1582-ben Danzigban megjelent régi könyv első lapján találta Deák Farkas. A múltakból visszacsengő hang nemcsak érdekes, de egyúttal megható bizonysága is annak: milyen mély és őszinte lehetett az a szerelem, mely Balassát első kedveséhez fűzte.
A megsebzett költői szív idegen földön sem talált nyugodalmat. Önkéntes számkivetésében is az elhagyott otthon képei lebegnek Balassa előtt s a honvágy csaknem minden egyes újabb költeményében megszólal. Már-már tűrhetetlenné válik előtte az „idegen emberek” közt tartózkodás; midőn az ötödik tél után végre megérkezik a víg tavasz és a költő „megláthatja füstit régi lakóhelyének”.
Amint 1594 tavaszán hazaérkezik, egyenesen a háború küzdelmei közé veti magát. „Jó ruhás legényeivel” megjelen a bajcsi táborban, hogy pár napra rá Esztergom falai alá vigye fájdalmát. Az ostrom május első napjaiban veszi kezdetét, s Thurzó György 19-dikén már arról küld tudósítást nejének, hogy a víz-vár megtámadásánál Balassa Bálint is sebeket kapott.
A jezsuiták évkönyve írja, hogy mindkét lábán keresztül ment a golyó, s orvosi műtét alá kellett vetnie magát.
A pap és orvos egyszerre jelentek meg ágyánál. Balassa, a pap intésére, istenbe vetett bizalommal tűrte a műtétet, s kínos fájdalmai közt csak ennyit mondott: „Hiszen atyám! Úgy akartam, hogy így legyen!”
Ki ne látná e vallomásban a költőt, ki múltját siratva s a jövőtől már mit sem várva, önként keresi fel a golyók záporát, hogy eldobja magától a jobb napokat nem ígérő, megunt életet.
Balassának nem sokáig kellett várakoznia a szabadító halál után. Május huszonhatodikán zárta le örök álomra szemeit s így az által sokszor megénekelt tavasznak, „az áldott szép pünkösd gyönyörű havának” egyik napján jött el végórája.
Az elgyötört, zaklatott test névtelen hősök poraival vegyült össze Esztergom falai alatt; de a költő lelke még most is él dalaiban, ama mélyérzésű szép dalokban, melyek tárgy, nyelv és alak dolgában egyaránt nagy gazdagodását mutatják költői irodalmunknak.
Balassát túlszárnyalták a szerelem későbbi dalnokai, kik már műveltebb nyelvre, fejlettebb irodalomra találtak. Egyest azonban be kell vallanunk: egyes dalai úgy érzést, mint kifejezés tekintetében még ma, századok múlva is, a legszebb szerelmes verseink közé tartoznak.
S ilyen tulajdonsággal kevés magyar költő dicsekedhetik!
Forrás: Szana Tamás: Magyar költők szerelmei. Budapest, 1887. Kiadja Hornyánszky Viktor könyvnyomdája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése