Győri Vilmos (1838-1885): A régi karszék

Ne bántsuk ezt a régi zsöllye-széket,
Maradjon itt tovább is, angyalom.
Miért kivetni újabb társi végett?
Hát veszni kell-e mindennek, ha rom?
Mi sem vagyunk többé akik valánk,
A sor nem egy csapása sujta ránk:
S azért ugy-é oly édes még az élet;
Ne bántsuk ezt a régi zsöllye-széket.

 

Ez volt egyik legelső szerzeményem,
Első pehelyke kis fészkünk ölén.
Pompára nem telt, - ám csak úgy szegényen
Magamhoz illő bútort vettem én;
De büszke lettem mégis általa,
S tudod miért? Ez már enyim vala.
Oh hidd el, édes, sokat fáradoztam,
Amíg csak ezt is e szobába hoztam.

Oh hányszor ültem álmodozva ebben,
S pipám amíg veté a felleget:
- Mint a madár, mely szárnyra kelve lebben -
Bejárta lelkem mind a hét eget.
S ah hány, de hány légvárat alkotott,
Hír, név, dicsőség hogy ragyogtak ott!
A füst eloszla, - s mind a többi véle,
Csupán e régi szék maradt belőle.

S hogy meglőn amit én magam se hittem,
Midőn enyimmé lettél, hitvesem!
Oh hányszor ültél hív ölemben itten,
Szerelmedet susogva édesen.
Ölelt a kar s fejed lehajla rám,
Virágos ág te, vész ütötte fán;
Csevegve most, majd szívedhez szorítva,
Mindig szeretve, mindig boldogítva.

Sebes folyó a gyors időnek árja,
Ragadja gyorsan éltünk csónakát;
Ma még virágit a tavasz kitárja,
Megcsapja holnap őszi dér a fát;
S kivált ha boldogan tünik napunk,
Az élet illan, mint ha álmodunk:
Ma még erembe forr a kedv, az élet,
S holnap ha nézed, - ím a fürt fehér lett.

Majd itt ülök le, újra itt e székben,
Ha névnapomkor ajtót nyitva rám,
- Tavasz virágival szelid kezében -
Köszöntni jő nagyatyját unokám.
S ha kedvesim csoportja itt megáll:
Hozzám képest mi akkor a király?
Hány aggodalmat ád a trónus annak!
S lásd, ennek itt csak boldogsági vannak.

S mit tudom én mi érzet súgja nékem,
Hogy majdan egykor csöndes estelen,
Fáradt fejem lehajtva itt e széken
Halálos ágyammá is ez leszen,
S hol e szív annyi élveket talált,
Boldog, ha itt köszönti a halált;
Jövőnkre intést, mult felől emléket:
Ne bántsuk, édes, ezt a régi széket!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Tolnai Lajos (1837-1902): A szegény vándorló legényről

 

Kern Andor, Kenedi (1906-?): Vándor

(a kép forrása: http://www.inspiral.hu/node/971)

Rongy-é vagy mi látszik a falu árkában?
Én istenem, bizony rongy lehetne bátran!
De mikor feje van, hogy lenne rongy szegény,
Nem rongy az, nem rongy az: egy vándorló legény.

Vergődik, didereg, úgy süt a nap pedig;
Két szeme, ajaka de csak hidegedik.
Amott a kert végén a káposztás alján,
Egész megsajnálja egy szép fiatal lány.

Oda megy melléje, szépen megszólítja:
„Az a jó úristen majd csak meggyógyítja!
Sohase búsúljon, ne féljen, ne féljen -
Nekem is van ám egy katona testvérem.”

S fogja a kezénél, úgy viszi, vezeti,
S oda bent jó puha ágyat vetnek neki.

Éjfél után sebes eső kerekedik -
Fölveti a legény üveges szemeit.
Úgy kérne valamit, úgy mozog a szája:
„Levelet, levelet Stíria országba.
Stíria országnak egy kis falujába:
Ottan is, annak is egy kis utcájába.”

Szabados Zsuzsika fogja a levelet,
Sűrű könnyek között hogy írja ezeket:
„Beteg vagyok, mátkám, beteg vagyok nagyon,
Vagy látsz többet vagy sem, kedves szép angyalom!
Menj el az apámhoz, mondjad, azt izenem:
Fekete koporsót csináltasson nekem;
Mondjad az anyámnak, azt mondjad legalább:
Soh’se kérdje miért, csak sírja ki magát,
Sirasson valakit tiszta szíve szerént -
Valami elveszett szegény mesterlegényt.”

Szabados Zsuzsika nem hallgat, csak írja,
A levél végire ezen szókat írja:
„Mégis ne sírjatok, ne is búsuljatok,
Siratlan, temetlen, itten sem maradok.
Lesz nekem koporsóm sárga szeggel verve, -
Rajta lesz nevem is aranynyal kiverve -
Lesz tudom olyan is, aki rám borul még
S elsirat, mintha csak a testvére volnék.”

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)