Justh Zsigmond: Stróbl műtermében

Stróbl Alajos

Ott kinn, a Városliget szélén, az Epreskert utcában myrtusok, platánok, virágos akácok lombjai közül egy új atelier jóni oszlopsora fehérlik ki.

A kis berek alsó részén egypár cserfa áll, amely gótikus romokra borul, s a romokat százados, távoli őserdőkből ideplántált repkény futja be.

Az oszlopcsarnok előtt, sűrű olasznádból kikandikáló márványmedence vize locsog, a liget nyugati sarkán myrtusok, thuják között még néhány gót épületmaradvány... ott lejjebb pedig, eperfák és egy óriási pálmafa árnyában, egy Aquincumból ide származó római sarcophag fehérlik ki.

A görög templom (a műterem) két oldalán óriási pálmafák levelei törik meg a homlokzat vakító fehér színét.

A kormány által csak az idén épített remek szobrászműteremben: Stróbl Alajos birodalmában vagyunk.

A fehér kőoszlop alján megállva, fellélegzettem. Jólesett a nyugalom, amelyet e csarnok áraszt, jól a virág illata, jól a madarak halk éneke. Úgy éreztem, messze-messze vagyok a modern nagyváros ideges zajától.

Elpihentem.

Stróbl Alajos: Perseus

Összhangzatos, nyugodt itt minden. A classicus világ nyugalmára emlékeztet az atrium pompéji márványszökőkútja nemes vonalaival, arra az, akinek nagy szelleme tette lehetővé még e kis Elysium felállítását is: Deák; erre az, akinek készülő szobra a nagy műtermet majdnem egészen elfoglalja: nagy epikusunk, Arany; erre az, akinek építették a csarnokot: a művész. Nyugalmat áraszt az, amit farag, mert nyugodt, harmonikus az, amit érez. Nincs köze a modernhez: a görögöktől tanult s látja a természetet. Egész művészete ebből áll. Egyik leghíresebb művét, Perseus-t mindig a renaissance műveihez hasonlítják, igaz, hasonló abban hozzájuk, hogy szintén a görög művészet hívta életre a bronzot is. Sokat várunk Toldi-jától, amelybe beleteheti azt, amit megérzett: a nemes, egyszerű nyugalmat, azt a mély, objektív érzést, amely oly hasonlóvá teszi a magyar szellemet a göröghöz, s amely ha kifejezést fog nyerni művészetünkben, erős várunk lesz, csakúgy, mint ereje volt a helleneknek.

A mester most csillogó szemmel, a boldogságtól (Istenem, milyen ritka madár egy boldog művész manapság) megrezgő hangon magyaráz nekünk most mindent. Ez itt a prímás mellszobra, ez Liszt Operaház előtt álló szobrának mintája, emitt a szerb királyné képmása, mellette Hohenlohe herceg basrelifje, ez meg a Munkácsyné mellszobra. Fenn a kis műterem felső részén byzanci chorus, benne orgona, amelyen most a fiatal mester nővére játszik...

A hang emelkedik, betölti a két műterem boltozatát. Elandalít a régi dal, elpihen a mester s a minta. A Bach-áriába madárdal vegyül, a zizegő szellő a természet halk zenéjét hozza idáig. Életet lehel a dal, életet az, amiről a természet beszél, életet az, amit a művész e percben álmodik. Mert még akkor is, midőn az eset leszáll, még akkor is az élet dalát dalolja itt minden: megrezgő fűszál, mozgó nádas, illatozó virágok. Mintha csak minden megelevenedne: faunok fürödnek a márvány medence locsogó vizében, mintha múlt idők fehér árnyai suhannának át a peristyle-n, s végig csókolnák az oszlopcsarnok Venusának örök szép tagjait...

Szép az élet, erről beszél itt minden, erről a természet, erről a kis görög templom, erről a szobrász művészete, érzésvilága... ki a lét jogosultságát hirdeti azáltal, hogy teremt; s azáltal, amit teremt, megérdemli a - boldogságot.

Forrás: A Hét,1890., I. évf.