Bohuslav Hasistejnsky z Lobkovic: A hazáról

Mondd, mi emészti a hont? Ha viszályt nemesúr akar egyként.

Mondd, mibe pusztul a jog? Renyhe ha lesz a szigor.

Országot mi veszejt? Helytállás hogyha nem áll helyt.

Tönkre mi tesz? Ha fukar elpazarolja javunk.

Szét mi zilál mindent? Eszehűlt nemesúri ravaszság:

abba bukott a görög nagy birodalma is el.

(Ford.: Majtényi Zoltán)

(Forrás: Cseh költők antológiája 37. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Josef Václav Sládek (1845-1912): Óra

„Hívattalak, és – nem is olcsón,

minden érverésért fizettem –

Akkor mit bámészkodtok folyton?

Mindent megadok, hogyha mondom!

Mért nem mondja meg egyiketek sem,

meddig kell még így haldokolnom?”

S az óraszámlapot nézi merően...

A mutató, csöppet sem sietősen,

öt percet tolódott előre.

„Álljon meg a gép, az a gőzmasina!

A kerékcsikorgás megsüketít!

Ha e vas-szörny szól: mint az öröklét maga...

Félre füst, gőz! Levegőt, levegőt!”

S az óraszámlapot nézi merően...

A mutató, csöppet sem sietősen,

öt percet tolódott előre.

„ gép – no, a gép, járjon tovább -,

csak egy kis nyugtom végre lehetne

attól az órától legalább!

Hát nincs, aki valamit tehetne,

hogy az megállna vagy – sietne?”

S az óraszámlapot nézi merően...

A mutató, csöppet sem sietősen

öt percet tolódott előre.

„Hol a fiam? Tegnap, ha láttam

utoljára; no persze, persze,

a haldoklás nem megy vidáman...

De most – kopognak! Rajta, bátran!

Nem nyitni kinek lenne mersze?

Eresszétek be a barátom!”

S a nyíló ajtót nézi erősen,

aztán megint az órát, merően:

„Sok száz ember volt – érkezőben...”

S a vén Brozek sápadtan, csendben

hajol a beteg fölébe:

- Uram, azt a napi öt percet,

mellyel az órát visszatekerted,

hogy később legyen „munka-vége”:

hogy megbocsátják, küldtek engem...

(Ford.: Tandori Dezső)

(Forrás: Cseh költők antológiája 116-117. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Karel Havlíček (1821-1856): Demonstario miraculorum

Jól belakott ezer ember hajdan

ama csodás öt kenyér s két hallal...

Ily csodák tömik degeszre máig

a mihaszna urak gyomrocskáit.

(Ford.: Bede Anna)

(Forrás: Cseh költők antológiája 96. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót, az életrajzokat és a tanulmányt írta Zádor András - Kozmosz Könyvek 1980.)

Ady Endre: Cé Betű néni

Látom Juhász Gáspárnét abból az időből, a mikor már nem tudott dolgozni és bottal járt. Mi, gyermekek, féltünk tőle, talán a Haláltól rettegtünk, ha az utcán találkoztunk vele. Cé Betű néninek csúfoltuk a görbesége miatt s ő csakugyan olyan volt mint egy C.

Meghajlította testét az idő s fejével, leszögött fejével mintha a sírját kereste volna. Szegény asszony volt, sokat dolgozott. Így történhetett, hogy elfelejtett meghalni s nagyon megdöbbent, a mikor megállott kezében a dolog s észrevette, hogy él.

Cé Betű néninek csak leányai voltak s az ura után csakhamar meghaltak a leányok is. Három vagy négy leánya volt Cé Betű néninek s ezek férjhezadottan, fiatalon haltak meg. De hagytak maguk után bőven gyermekeket s Juhász Gáspárné nem is tudta volna összeszámlálni az unokáit.

De azután az unokák is fölnőttek, házasodtak vagy férjhez mentek, sokasodtak és szaporodtak. Cé Betű néni ritkán látta egyik vagy másik lemenőjét. Azok szerteszét szórva más falukban, városokban iparkodtak, kínlódtak, éltek.

Juhász Gáspárné pedig egyszerre csak nem tudta magát eltartani s rászakadt az unokáira s dédunokáira. Nyolcvan esztendős elmúlt már s már a botot is elejtette a tizedik lépésnél. Ekkor egy szánakozó, jó ember a falunkból kocsiba ültette s elvitte az egyik unokájához Cé Betű nénit. Az unokák és a dédunokák haragosan döbbentek meg s adták egymásnak kézről-kézre Juhász Gáspárnét.

Már a neve is idegen volt nekik, volt közöttük mindenféle nevű, de ez a Juhász név elmúlt volt a Cé Betű néni leányaival. A Kovács, Szabó, Baja, Sándor, Bene és a többi nevek idegenül bámultak a Juhász névre. Juhász Gáspárnét egy évig utaztatták egymás között, mérgesen, keserűen a rokonok.

Mondják, hogy Cé Betű néni soha olyan vidám nem volt, mint ez év alatt. Nagyszerűen kihullatott lelkéből, fejéből minden emlékezést, tudatot az utaztatás. Tetszett neki, hogy mindig új arcokat lát, mert látni és beszélni még tudott. Mi, falusi gyermekek, pedig kíváncsian kérdezgettük, hol van Cé Betű néni?

Egyszer Cé Betű néni valamelyik dédunokájához vitetőben elaludt boldogan a kocsiban s elfelejtett fölébredni. Mivel a kocsi nem messze járt a mi falunktól, idehozták, de már koporsóban Cé Betű nénit. Az unokák és dédunokák közül senki se volt a temetésen s Cé Betű nénit az ura sírja mellé ásták el.

Ott voltunk, az egész falu, a temetésen s mi, iskolás fiuk, halotti zsoltárt énekeltünk a kántorral. Rejtelmes és egy kicsit tréfás volt nekünk a dolog, mert a koporsó egyenes volt. A temetés után a Bika-réten játék helyett suttogva, alkonyatig beszélgettünk a csodáról, hogy hogyan egyenesedett ki Cé Betű néni?

(Forrás: Huszadik Század  1909. jan.)

Nagy Endre: Gárdonyi Géza tragédiája

Akkor még az a tizenöt évnyi korkülönbség sokkal végzetesebb volt, semhogy igazán a közelébe kerülhettem volna; épen csakhogy ijedt tiszteletemmel elüldögélhettem indolenciájának árnyékában. A New-York kávéházban szokott volt üldögélni egy félreeső asztal mellett megbújva. Egy üveg bor állott előtte, kávé helyett abból hörpintgetett és hosszú szárú pipáját szívogatta. Véletlenül nyertem el a rokonszenvét, mint a lutrin. Valakiről megkérdezte tőlem, hogy nem ismerem-é. Én azt válaszoltam:

- Nem tudom, hogy hívják. Valami brassai szerkesztő.

Elmosolyodott és megveregette a vállamat.

- Jól van, öcsém! Látom, hogy tud magyarul! Mert itt Pesten kevesen tudják, hogy ha a Kállóból jött ember kállai, akkor a Brassóból jött ember brassai.

Így szereztem meg egy csapásra a kiváltságos jogot, hogy ott ülhessek az asztala mellett. Persze tudtam a dolgomat: hallgattam órák hosszat és áhítatosan nézegettem a füstöt, amit a csutoráján kieregetett. Kedvenc bora a Saint-Julien volt, amelynek nemes zamata exotikusan csengett össze a verpeléti szűz-dohány illatával. Arcképe is ilyen szélsőségekből tevődött össze.

Ádámcsutkás, vékony nyak hordozta kicsi, keskeny fejét, amelynek tetején se-szőke, se-barna haja pedánsan egyenesre nyírva és kegyetlenül fölfelé fésülve szálasan meredezett. Az arca olyan kicserzett, sárgás, ráncos volt, mint a földmíveseké, akiket télen-nyáron megvisel az időjárás viszontagsága. De apró szeme furfangos okossággal csillogott és bozontos bajusza alatt a finoman rajzolt száj szögletében mindig ott volt a fanyar mosoly: a kiábrándult emberek bölcsessége.

Halász Gábor: József Attila

Harminchárom éves lenne, mai fogalmak szerint egészen ifjú költő, akinek az indulását tartják számon és a fejlődését várják, ha idegbaja össze nem sűríti sorsát néhány lázasan robbanó esztendőbe, ha öngyilkossága, ez a rettenetes stilizálás, teljessé nem teszi hányt-vetett életét. Élt és ebbe más is belehalt már, de oly mohón, egész fiatal erejének megfeszítésével senki sem rohant a pusztulás felé, mint ő.

Mint másban a friss izmok, a nyíló képzelet, a szárnyaló gondolat ifjúi elragadtatása, sötét tűzzel lobogott benne a csalódás, az elkeseredés, a halálraszántság; soha ilyen fiatalos dacot a pusztulásban! Nem pesszimizmus volt ez a szó szokott értelmében, nem lemondás és fáradt szomorúság; erőszakos követelése a rossznak, türelmetlen dörömbözés az alvilág kapuján, lefelé vivő szenvedély.

Nem az élete volt elviselhetetlen, csak a róla magában kiformált, szégyenítő, kínzó gondolatok, ahogy koponyája szétroncsolódását is megelőzte az agy bomlása; teste végül engedelmesen nyúlt el a tehervonat előtt, amely képzeletben már annyiszor eldübörgött felette. Képzelete mérgezte meg ifjúságát, nem a valódi viszontagságok.

Hiszen a legküzdelmesebb években, a hányódás, éhezés időszakában áhítatos szonettek születtek a keze alatt, a Nyugat formaművészei ihlették, koldus volt, de hivalkodón a szépség koldusa; csak később a relatív nyugalom napjaiban szakadt fel és hatalmasodott el a megalázottság érzése, borult lelkére a külvárosi éj, a jelennél kínzóbb, mert legyűrhetetlen emlék.

Nyomorogni kissé pikareszk kaland, hetyke felelőtlenség, a test elfoglaltsága, hogy helyt álljon a küzdelemben és a lélek szabad kószálása az álmokban. A nyomorra emlékezni ólmos bénultság, kiszolgáltatottság bűntudatnak és kényszerképzeteknek. A karrierember, aki nevetve emlegeti "küzdelmes" ifjúságát, sohasem volt igazán szegény, az igazi szegénységet nem lehet kiheverni, nem gazdasági, hanem lélekállapot.

Ahogy Móricz Zsigmond önmagát látja

Móricz-család látható 1896-ban. Állósor: balról jobbra: Móricz Pallagi József, Móricz Zsigmond, Farkas Károly, Móricz Dezső. Középső sor: Pallagi Gyula, Móricz Bálintné Pallagi Erzsébet, Pallagi Józsefné Nyilas Katalin, ölében Móricz Ida, Móricz Bálint. Ülősor: Móricz Károly, Móricz Miklós, Móricz Sándor (Petőfi Irodalmi Múzeum)

(A kép forrása: http://www.emlekev.hu/anniversary/related_topic/article/D999_article_67938.html)

Apámról parasztivadék, kapás jobbágyok utódja, anyámról zászlós urak is vannak családomban. Rokonnak érzek minden magyart, és jogom van mindnek szemébe mondani az igazat. Ilyesformán írt Móricz Zsigmond egy levelében, kevéssel a Sárarany megjelenése után egy róla írt cikkembe kapcsolódva. Most önéletrajzi könyvében megírja ehhez a mondásához, amely pontosan kifejezi egész írói pályájának magatartását, a részletes indoklást. Hogy került, hogy éppen ő vállalta a feladatot: szemébe mondani minden magyarnak az igazat?

Először is úgy, hogy minden idegen hatástól érintetlen magyar vérből és környezetből származott, és csak a magyarsághoz tartozott, soha egy bizonyos társadalmi réteghez vagy családi érdekszövevényhez. A kiszakadást a környező levegőből már az apja kezdte, Móricz Bálint, a fiatal törpebirtokos, amikor elvette feleségül az özvegy papné leányát. Már ő is kivétel volt a falu szabálya alól, a származásával is, az egész alkatával is. Volt valami a lényében, ami lázadóvá tette az ellen a világ ellen, amelybe beleszületett.

 

Annak a Móricz Bálintnak, akinek az arcképét a fia részletesen és pontosan leírja könyvében, lehetetlen lett volna egy életen át megmaradni abban a szigorú kötöttségben, amelyet a falu életformái kényszerű törvényként szabtak az elé, aki meg akar maradni és élni benne. Nyugtalan, kalandos útra kellett jutnia, kanyargós életpályára, melyben örökös a bizonytalanság, az egész kalandnak látszik, felváltva nagy nyomorokon, váratlan fellendüléseken, siralmas lezuhanásokon vitt keresztül.

Stevenson: A kincses sziget

(Stevenson: A kincses sziget. Fordította Király György, Herman Lipót rajzaival. Athenaeum, 1920.)

"Egy csípős szeptemberi reggelen" - írja Robert Louis Stevenson, a Treasure Island szerzője - "vidáman duruzsoló tűz mellett - az eső verdeste ablakomat - fogtam hozzá A tengeri szakácshoz. (Ez volt eredeti címe)."

Legelsőbb is a sziget térképét rajzolja meg; a térképet, amely "mindenfajta könyvek között a legkevésbé fárasztó olvasmány és tartalomban a leggazdagabb."

És amikor "megmozdul a térkép tengere", megalkotja hozzá Stevenson a kalandos történetet, iskolába járó mostohafiára, Lloyd Osbourne-ra gondolva, aki kérte őt, írjon neki "valami érdekeset".

Szemere György: Zsúr a tanyán

I.

Söntés Gábor polgármester úr királyi tanácsos szeretett volna lenni, de nem volt meg a hozzá megkívántató érdeme. Váltig azon törte tejét, mivel tüntethetné ki magát, de elhájasodott, csimbókos agyvelejéből nem pattant ki semmiféle jóravaló eszme.

A főjegyző segítette ki.

- Hallod-e, Gábris, egy alapos statisztikát kellene a városról csináltatnunk.

- Statisztikát! – csudálkozott a nagyravágyó úr. – Hásze azt már megcsináltuk a tavalyi országos népszámlálással.

- Az sifli volt – állította Pető, a főnótárius. – Annak az anyagát nem mi dolgoztuk fel, aztán nemcsak az embereket kell egy gondos, okos városnak nyilvántartania, hanem egyéb értékeit is.

- A földet, a házakat? Azok benne vannak a kataszteri birtokívekben és a telekkönyvben.

- De a gyümölcsfák nincsenek benne, meg a lovak, ökrök, tehenek. Olyan inventáriumot kellene csináltatnunk, amibe benne vannak még a tyúkok. Együvé legyen írva az egész városi vagyon.

A polgármester úr meglóbálta kövér buksi fejét.

- Aztán mirevalónézvést lesz a jó?

- Hogy a miniszternek kétfelé álljon a füle. Ahá, pedzette már a tekintetes polgármester úr.

- Megpróbálhatjuk – mondta -, csináld meg a tervezetet, aztán majd mögszámláltatjuk a tyúkokat.

Kájel Endre: A baka-család költészete

A háború förgetegéből valami csodálatosan megkapó erővel lépett elibénk a magyar katona. Minket magyarokat éppen úgy meglepett a dolog, mint jómagamat a 44-es mivoltom. Mikor olvastam a somogyi-bicskások dolgait, önkéntelenül tört ki belőlem az érzés „Ejnye nem is tudtam, hogy mi ilyen derék gyerekek vagyunk”. Aztán elkezdtünk lelkesedni érettök, a mi fiainkért, a mi hőseinkért úgy a magunk módja szerint, azzal a kedves magyaros, hogy ne mondjam felületességgel, amely oly igen sokszor figyelmen kívül hagyja a lényeget és megelégszik a lelkes írásokkal. És amint nézem ezeket az írásokat és látom sokszor, hogy az írójuk milyen buzgósággal iparkodik mondani valamit a mi nőseinkről, mindig az az érzésem van, hogy ugyan mit erőlködik ez az író vagy tudósító a baka körül, mért nem kérdezi meg magát a bakát, jobban meg tudná az mondani. Mert a baka mindent tud, még irodalmat is tud előteremteni A béke idejében erősen dolgoztam a magam kicsiny körében azon, hogy mi magyar értelmi osztály becsüljük meg jobban a magyar népet és dolgozzunk abban az irányban, hogy kifejlesztve a magyar népben levő kibeszélhetetlen gazdagságú lelki kincseket, a magyar azzá tegyük, amivé kell neki lenni a maga magyarságából kifolyólag, a világ első nemzetévé. Azt a választ kaptam, hogy „öcsém! nem kell a magyarnak szarvat növelni, mert ha megteszed, legelőször téged öklel meg vele”. „Tudom, de kell egy rétegnek lenni az értelmi osztályban, amely vállalja ezt az öklelést, hogy az utánunk következő korosztály elvégezhesse azt a munkát, amit mi elkezdettünk.” Meglehetősen elszigetelten állottam a felfogásommal, míg végre a háború alatt tábori pappá lettem és odaállottam őszinte alázatossággal a baka elé. Mindig azzal az érzéssel forgolódtam közöttük, amely sohase tévesztette szem elől, hogy hősök előtt állok s nagyon sokszor volt az az érzésem, hogy fejedelmi kihallgatáson vagyok. A magyar baka olyan méltósággal fogadott.

A szívem valami hatalmas ujjongó örömével jelenthetem a magyarságnak, hogy fejedelmi nép vagyunk és abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy ezt az állításomat igazolni tudom a baka-családdal. 14 hónapig jegyeztem a sebesültek minden szavát. Találtam a bakák között gondolkozókat, elbeszélőket és költőket. Az a meglepő tény érett ki előttem, hogy minden 20-30 sebesült között van egy költő. S ha mi, akik a sebesültek között dolgozunk, nem tennénk egyebet, mint összeszednénk azokat a verseket, amiket a baka-család írt, sokszor ákombákom azokba a kis jegyzőkönyvekbe, amiket majd mindegyik hord magával, hát mérhetetlen kincsekkel gazdagítanánk a magyar irodalmat. Ezekben a versekben van itt-ott szerkezeti hiba, talán érezhető néha a szóbőség hiánya, de éppen ezek az itt-ott előforduló szépséghibák teszik világosabbá azt a hatalmas érzéshullámzást, amely ellenállhatatlan erővel tör elő az egyszerű földmíves ember lelkéből, a másik megkapó vonás ezekben a versekben a magyar nyelvnek minden lépten-nyomon kicsillanó dallamos volta.

Igen nagyszámú verset jegyeztem fel a baka-költészet termékeiből, e helyen és ez alkalommal csak néhányat közlök a javából.

Kosztolányi Dezső: Szénrajz

Most gondolok az őszi vándorokra,

Kik az országúton sóhajtva mennek,

Hátukon egy batyuval, tántorogva,

Vágyuk feszítve a vak végtelennek.

Eső szitál és hervad már a nyárfa,

Csak pár levele inog még fehéren

A holt gallyon, oly búsan, mint az árva

Halott mellén a vitézségi érem.

Minek is élni? Halni már a célja,

Elég, elég volt küzdeni idáig.

A tompa csöndből hallani alélva

Az elvonult nyár aranytrombitáit.

Ki tegnap állt, az fekszik most a földön

És sírni is erőtelen ezentúl.

Köröskörül a köd akár a börtön,

A hangtalan és ájult őszben elnyúl.

De jajgatnak sírjukban a halottak,

Kik élni vágytak volna, jajveszéklő

Szóval kiáltanak és felzokognak.

Ti értetek bor... álom... pálma... szép nő,

Itt járnak ők sötét, halálra sértett

Arccal közöttünk és rázzák az ajtót,

Bitangoló sok millió kísértet,

A sírból az élet felé sóhajtók.

A katona tanyák körül bolyong most,

Hol rózsaszín láng ég, az arca sápadt,

Csak nézi az égboltot, a borongóst,

Szíve üres, tarisznyájába bánat.

Hideglelős szemét feszíti tágra,

És óriás fantasztikus alakja,

Amint reá mered e bús világra

S lelkét, szegény lelkét a semmi lakja.

Az ablakon lesi, amint a polgár

Dunyhák között vetkőződik az ódon

Hálószobában, puffadt vánkosoknál

S libeg-lobog gyertyája furcsa módon.

Hol az ő ágya? Hollók, éji varjak

Kárognak útján, gyengelábú részeg

És átkozódva búsan tovaballag.

Mint a középkori lándzsás vitézek.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Vargha Gyula: Bús szél zokog

Paál László: Októberi szél

Bús szél zokog,

Elmúlt a nyár

Álmodni már

Én nem fogok.

Olyan rövid

A nyári éj,

De álma mély

Friss hajnalig.

Éj s csend ölén

A nyár szakán

Tündér leány

Hajolt fölém.

És hímezett,

Szép álmokat,

Nem fest olyat

Művész-ecset.

Most könny itat,

S gond súlya nyom,

Le sem hunyom

Pilláimat.

Bolygok vadon

Legközepén

Nem alszom én,

De álmodom.

S álmom sötét,

Mázsás teher,

Nem bírom el

Fojtó ködét.

S csak komorul,

Már jő telem,

S rám végtelen

Vak éj borul.

Hallgass szívem,

Mit háborogsz:

Aludni fogsz,

Álmodni nem.

(Forrás: Vasárnapi Újság 64. évf. 1917. 52. sz.)

Gyulai Pál: Marihoz elutazásakor

Aggód István: Elválás

(A kép forrása: http://www.kepafalon.hu/festmenyek_Aggod_Istvan_Elvalas_kid_25661.html)

Olyan puszta lett ez a ház,
Amióta elhagyál!
Látszik még rajt' kezed nyoma,
Néha szemem rá talál.
Innen-onnan ez az egy is
El kezd tűnni, ide hagy,
S minden bútor, minden szeglet
Így szól hozzám: árva vagy.

Árva vagyok, még sem vagyok,
Tudom, sokszor gondolsz rám,
Sokszor mondod: én Istenem,
Csak egy percig láthatnám!
S ha esténként gyermekünket
Karjaidon ringatod,
Megtelik a szemed könnyel,
Bár elnyomni akarod.

Oh ne nyomd el, csak törüld le
És alugyál, édesem!
Álmaidban, higy szavamnak
Újra együtt léssz velem.
Elmondjuk, mi tegnap történt,
Megosztjuk búnk', örömünk'
S mint hajnalban a virágok,
Mosolyogva ébredünk.

Guido Cavalcanti (1255-1300): Ön zsendülést, virágzást...

Ön zsendülést, virágzást hord magában,
oly fényes, oly szép, hogy ránézni kellem,
tündöklik egyre, napnál fényesebben -
amíg nem láttam Önt, senkit se láttam.

E földön sok-sok asszony és leány van,
de gyönyörűségesebb nincsen egy sem -
kit Ámor isten tart nagy félelemben:
nem fél tovább, ha Önt csodálja bátran.

S azért, mert Önt mindenhová kisérik:
kedvesek lettek nékem mind a hölgyek,
kiket meg is kérek ezennel én itt,

hogy adózzak tisztelettel Önnek,
aki fölöttük áll - hisz úgy itélik
ők is, hogy köztük Önnél nincs különb, szebb.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Krúdy Gyula: A százesztendős pesti lóverseny (1926)

Hát ez is lehet - már a lóverseny is százesztendős lett magyar életünkben? - kérdezzük elámulva. - Hiszen mintha csak tegnap kezdődött volna - a régi turf hősei: a Blaskovich Ernők, a Szapáry Ivánok, Esterházy Miklósok, Üchtritz Zsigák olyan közel élnek emlékezetünkben, hogy akármelyik tavaszi délután végigkocsikázhatnának a Kerepesi úton a lóversenyről jövet, senki sem csodálkozna rajtuk a városban. Sőt azon sem képednénk el, ha az álmot kidörzsölve szemünkből: a sportlapokban megint Kisbér, Kincsem, Tokió, Rascal nevével találkoznánk - hiszen, mintha csak tegnap lett volna, hogy győzedelmesen futamodni láttuk őket a városligeti gyepen! És betérve a régi sportsman-kávéházakba, az egykori Váci utcai Korona tubákszínű bolthajtásai alá vagy csak a Kerepesi úti Kincsem-kávéházba, ahol ugyan igen ordináré atmoszféra volt, de a legjobb tippeket lehetett kapni: azt vennénk észre, hogy a sarokasztalnál régi divatú szalonkabátokba, nanking nadrágba öltözött gavallérok Bruce Lowe vagy Robertson tenyésztési módszerén vitatkoznának. (Olyasféle dolog ez, mint a vigéc álma ama régi Dickens-regényben, aki a nyugalomba helyezett postakocsin együtt utazik a száz esztendő előtti utasokkal.)

De hát nézzük: valóban száz esztendő múlott volna el azóta, amióta Magyarországon angliai módszerben lovakat futtatnak?

Salamon László: Tabéry Géza: Tűzmadár

Tendenciájánál és egész beállítottságánál fogva ez a regény novumot jelent és kétségtelen, hogy szempontjai túlemelkednek a l´art pour l´art-irányzat írásművein: tragikus történelmi korszakot akar felvázolni, amely a békeévek korszakától lényegesen különbözik. Lényegesen különbözik abban, hogy a világháborút megelőző évtizedekben a kisebbségi élet és kultúra nem jelentkezett olyan elementáris igényekkel, mint a békekötések óta; a polyglott államokban élő kisebbségek valahogyan félöntudattal élték életüket, amit az a körülmény magyaráz meg leginkább, hogy elnyomatásuk nem volt olyan tudatos ős előre kitervelt, mint manapság. Ez kétségtelen rovására ment a békebeli államok kisebbségi öntudatának, de ezt az öntudatlanságot egy viszonylagosan békés kultúrfejlődési lehetőség ellensúlyozta. Tabéry Géza regénye annak az új atmoszférának irodalmi lecsapódása, mely a békekötések után jött létre és egy csomó felmérhetetlen szenvedést, hatalmi politikával járó elnyomatást zúdított az Európa négy táján elszórt kisebbségek nyakába. Ezt a szenvedés-folyamatot próbálja meg Tabéry Géza „Tűzmadár” című regényében becsületes irodalmi eszközökkel felvázolni.

Guido Cavalcanti (1255-1300): A pásztorlány

Markó András (1824-1895): Pásztorlány itáliai tengerparton

(A kép forrása: www.kieselbach.hu)

A pásztorlány szebb volt a csillagoknál,
láttam hogy ott jár   mélyén zöld ligetnek.

Meglebbent fürtje bodros szöghajának,
perzselt szeme és rózsás volt az arca,
mezítláb terelte a birkanyájat,
bokáját harmatos fű símogatta,
és énekelt, vágytól fakadva dalra -
nem látott arra   senki ékesebbet.

Köszöntöttem illőn, szerelmes szóval,
s faggattam: lelt-e már a szíve párra?
És azt felelte ő, édes mosollyal,
hogy az erdőt magára hagyva járja,
s még ezt is mondta: „Nálam még az árva
madár se vár ma   jobban hő szerelmet.”

Miután mindezt elbeszélte, boldog
csivitelés csendült minden faágon,
s én ezt gondoltam: „Itt az alkalom, hogy
e pásztorlányra kivessem a hálóm.”
Megöleltem, megcsókoltam parázslón:
szája a számon - engedett hevemnek.

Kezem akkor kezébe kapta vágyva,
éreztem, hogy a szíve már enyém lett,
s leheveredtünk, hol dús lombok árnya
takart, köröttünk virágzott az élet,
köszönöm a szerelem istenének,
hogy tenger kéjek   árjával lepett meg.

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Gyulai Pál: Barátnőmhöz

Sebezte volna bárki szívem',
Nem fájna úgy, megszokta rég,
Oh csak te ne, egyetlen hívem,
Kit vigaszúl küldött az ég.

Hű gondom őrzé gyermekséged,
Testvéred voltam és atyád,
Örűltem látva, nézve téged,
Szerettelek, mint jó barát.

Szelíd szemednek szende fénye,
És vidám, játszi szellemed,
Kit megtiport a sorsnak kénye,
Hányszor vigasztalt, enyhitett.

Most megsebzél, gúnnyal tetézve,
Oh rideg sziv, oh dőre agy!
S oly éles tőr ily gyöngéd kézbe'!
De megbocsátom, ifjú vagy.

Még nem csalódtál, ringat álom,
Nem érzél mélyebb bánatot,
S hű szivre lelni a világon
Hogy mily nehéz, nem tudhatod.

De megtanít rá majd az élet,
Hűtlen barátság, szerelem...
Csak úgy ne bánjék senki véled,
Amint te bántál én velem!

Guido Guinizzelli (1230-1240 között-1276): Szerelem és nemes szív...

Szerelem és nemes szív mindig egyek,
miként madár s az erdő sűrü zöldje,
szerelem nem előzi a szivet meg,
s az sem lehet, hogy a szív őt előzze.
Mihelyt nap lett az égen:
a ragyogás is tündökölt azonnal,
nem előbb - akkor éppen.
A szív, ha benne Ámor lel tanyára:
azonos a lakóval,
hisz egy a tűznek hője és világa.

Szerelmi tűz nemes szívben ha támad:
izzássá lesz a bűvös drágakőben,
igézetét a csillagragyogásnak
úgy éri el, hogy égeti erősen,
s miután kilobogta
a nyers kőből a nap, mi durva, érdes:
csillaggá aranyozza.
A szívet, mit keblében hord a férfi,
s mit oly nemesnek érez:
a nő csillag módján szeretni készti.

A szerelem úgy ég nemes szivekben,
ahogy kétágú tartón gyertyaláng ég:
saját kedvére - és mind fényesebben,
semmilyen módon nem tehetne másképp.
A gonoszság, az ősi,
aképp munkál, ahogy hat víz a tűzre:
gyorsan oltja a hőt ki.
Nemes szívben szerelem partot érhet,
miként felszínig sütve
mágneses ereje földmélyi ércnek.

Tüzelhet sárra napsugár egész nap:
az sár marad - s a nap heve se csökken.
Mondhatja dölyf: családfám lombja szép nagy -
nem nemesül a sár sugárözönben.
Ne hidd el, hogy nemesség
a tiszta szíven kívül is teremhet,
mint kész családfa-termék -
mit ér a szív, ha telve nincs erénnyel?
A fény vizen rezeghet,
ám a csillag, mely küldi, égi ékszer.

A magasságos égi értelemben
tündöklik Isten, napnál ragyogóbban,
s felfogván Őt az angyalok a mennyben:
szolgálják hódolón, odaadóan,
beteljesítve végleg
művét az ég igazságos urának.
A biztos útra térned
eképp segít a szép nő szemsugára,
mely nemes lángolást ad
a szívnek, mely előtte nincs bezárva.

Hölgyem, hozzám az Úr - mikor a lelkem
elébe áll - így szól: „Micsoda gőg ez?
Az égen áttörtél s most itt a mennyben
van maradásod, trónomnál időzhetsz,
pedig sosem az égi
királynőt, hanem hívságos szerelmed
voltál serény dicsérni!”
S én ennyit mondok akkor: „Ő is angyal,
kinél nincs nemesebb, szebb -
ha őt imádom, nem sújthatsz haraggal!”

(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költők versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)

Gyulai Pál: Egy fiatal leányhoz

Homlokod miért borúlt be,
Mért e könnycsepp kék szemedbe'?
Oh ne titkold, mondd nekem!
Titkolod, bár aggva kérdem,
Mind hiába, úgy is értem
Búdat, kedves gyermekem!

Vágytál, hittél és szerettél,
Egy hő érzés rabja lettél,
Édes álom ringatott:
Im most álmod szertefoszlott,
Hit, reménység ködbe oszlott,
S csak egy könny, mi fénylik ott.

Nem vagy első a világon,
Kit megejtett csalfa álom,
Kit megsebzett csalfa szív;
Régi törvény már felettünk,
Szenvednünk kell, ha szerettünk,
Ürömünk csak búra hív.

Eszményét szivünk ha véli,
Kincseit hányszor fecsérli,
Lángja szent, oltára nem.
Ám az oltár düljön össze,
De szent lángját megőrizze
Szeretet és szerelem.

Ne titkold hát búsdat, könnyed',
Öntsd ki, mit szived kiönthet
És enyhűlj meg általa!
Ifju korban a sziv oly dús,
Oly fogékony, bármilyen bús,
S földerűlhet hajnala.