Mindjárt bevallom: Gergely Sándornak nem vagyok elfogulatlan kritikusa. Elfogulttá, részrehajlóvá tett egy másik regényével; „Ächrem Fickó csudálatos élete” ez annak a másiknak címe. Izgatóbb, erősebb, emberibb, kerekebb regényt az új magyar irodalomban nem ismerek, az Achrem Fickónál jobban pedig az utolsó években egy regény se kötötte le figyelmemet. Zökkenő nélkül egy ültömben olvastam el ezt a véletlenül hozzám jutott könyvet és minden alakját, minden lapját máig is szeretem; ez tudtommal az első és egyetlen magyar regény, mely az ellenforradalom tigris-talpai alá jutott pesti munkások szenvedéseiről, életéről, álmairól szól. S a könyv első lapján már meglátszott, hogy írója ismeri, éli, tudja a pesti munkanélküliek életét, lelkét és gyönyörű, percre se hihetetlen, sőt egész természetesen hat, amikor a tolvajok, zsebmetszők, srenkelők és clownok züllött hada egyszerre szemünk előtt hősök táborává vedlik.
Gergely Sándornak tehát nem vagyok elfogulatlan kritikusa, hanem az Áchrem Fickó által lekenyerezett, hálára kötelezett olvasója. Gergely Sándornak – másik értelemben – bizonyára nem is kell az ú. n. elfogulatlan kritikus; az ő olvasója – ha szabad az ő nevében beszélnem – az ő jó olvasója – mondaná Gergely Sándor – csak a proletáriátussal szemben ízig-vérig elfogult, magát is a nagy kollektivitás tagjának tudó ember lehet. Elfogulatlannak lenni: langyosságot jelent vagy hazugságot.
Nincs nagyobb igazságtalanság íróval szemben, mintha egyik munkája nevében ítélik és mérik meg a másikat. Minden alkotás egy-egy új testté-válása az alkotó akaratnak s önmagában egész létére csak önmagában akar megméretni. Biztos, hogy ez igaz és mégis pszichológiailag nem igaz, az olvasó emlékszik az íróval való előző találkozására és az olvasó telhetetlen, mint a szerelmes: mint a szerelmes, mindig több csodálatot, mindig több köszönni valót, mindig nagyobb elragadtatást akar köszönni annak, aki egyre csodálatra, köszönetre kényszerítette és fáj még a gondolat is: rajongás helyett elfogulatlan figyelőként szembe állni. Ha ez utóbbi megtörténik, ez tán nem mindig az írón, hanem az olvasón is múlik. Az én esetemben azonban egész biztosan nem rajtam múlt, hogy a „Hidat vernek” olvasása közben mindinkább elvesztettem elfogultságom, jó olvasóból lehűlt figyelő és végül közönséges objektív kritikussá lettem.
Az elején még nem. Vígkedvű Mihály nagyszerűen jelenik meg s felejthetetlenül erős férfiként rögződik meg az emlékezetben a bal arcával, melyet „tán valahol Erdélyben medvetalp hasított végig.” Mindjárt az első oldalon monumentálisan konkrét ez az urasági erdőkerülő. Nemsokára azonban már az ötödik oldalon egy zökkenő, mert megzökkent az ilyen mondat: „Üres hátuk és terhes hasuk előbb fékezte pihenésbe járásukat, mint a nagy legényt igába vert igyekvése.” Igazságtalanság, de akaratlanul is az Áchrem Fickó egyszerű stílusára kellett gondolni. Az Áchrem Fickónál annyira egyszerű minden, hogy nem is érződik egy külön stílus, csak a gondolatoknak és szívnek teljessége s abból szól a száj. Nem így a „Hidat vernek”-nél. Az Áchrem Fickónál az író élményei és megismerései szerencsés egységben olvadtak össze a céllal, melynek szolgálatában íródott ez a regény. A „Hidat vernek” helyenkint himnikus szépségű részletei csak rosszul takarják el, hogy ez a regény elsősorban valamiért, valami célért született —S ez korántsem hiba, sőt az olyan regény, mely ma íródna s nem akarna regény voltán túl valamit, nem volna elolvasásra érdemes – a hiba az, hogy a cél látszik, de látszik külön az író is, látszik, hogy az író nem tudta elérni. Mert nyilván a Hidat vernek a gyári munkásság és földnélküli parasztság, városi és falusi szegénység nagy találkozását keresi a forradalomban. S amily éles kontúrokkal tudta Gergely Sándor a városi „züllötteket” emlékezetbe vésni, oly kevéssé tudja a dunántúli magyar parasztot s a tájszólási jellegzetességek sem nyújtanak ezért kárpótlást.
De igazán közönséges kritikussá akkor riad az olvasó, mikor beljebb hatolva a könyvbe egyszerre csak egy detektívregényben találja benne magát. Kiderül ugyanis, hogy Márton úr, akinek uradalmában Vígkedvű Mihály erdőkerülő, éppúgy a párt titkos megbízottja, mint Vígkedvű Mihály és Márton úr felesége Éva (aki megdöbbentően sablonos, élettelen regénybeli forradalmárnő) szintén titkos kiküldött. A kritikus tán jól érti Gergely Sándor intencióját. Tán Gergely Sándor azt akarta megmutatni, hogy a mai politikai harcok, forradalmak és ellenforradalmak vannak olyan romantikus téma, mint akármi más, sőt, mint semmi más... és ebben igaza is van, de az igazát ezzel a regénnyel nem bizonyította be.
És ezek után az Achrem Fickó olvasója kötelességszerűen és biztos meggyőződéssel megjegyzi, hogy ha a Hidat vernek nagyon jóhiszemű, de naiv tévedés is, mégis, ha valaki, akkor az Áchrem Fickó írója fogja majd megírni a magyar proletáriátus nagy regényét. A Hidat vernek tévedése után tán maga Gergely Sándor is érezni fogja, hogy önmagához kell szabnia és nem kizárólag elméleti vagy gyakorlati programokhoz azt, amit ír s akkor nem történhetik meg, hogy olyan jókaias papírmasé figurák kerüljenek ki erős keze alól, mint amilyen a gonosz gróf úrfi és az angyali Éva.
(* Regény. Szerző kiadása Budapest, 1927.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése