Déry Tibor: Vers

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
színtelen birtokain, melyek ferdén eldűlnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betűit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólítottak.

S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy múlik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szelíden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorútok
csörögve széthull mint az őszi lomb.

A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.

Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékítsük - szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.

(Forrás: Nyugat 1934. 1. sz.)