(Stefan Zweig korra nézve ahhoz a német írónemzedékhez tartozik, amelyik valamivel túlment az impresszionizmus német irodalmi grádusán, sőt az a sokféle alakváltozás, melyen az impresszionizmus a szépség német irodalmi világában keresztül ment, Stefan Zweiggel egy új és egyéni alakváltozást jelent. Zweig új romantikus impresszionista: egyéni és szilárd szellemi pillérekkel; tudatos és klasszicizáló, költő- és író-művész az Untergang-epochából, ki mestere az összes formáknak, – a versnek, drámának ugyanúgy, mint a prózának, illetve, novellának, a pillanatnak ugyanúgy, mint a kompozíciónak, sőt mindezeken túl kivételes essay író, ahogy a kor egy szóval a legközelebbről jellemezheti: esztéta. S mert esztéta, egyetlen és igazán nagy élet- és művészi-élménye a formák belső törvényszerűségének ismerete s a forma és tartalom közti párhuzamosság teremtői tudatossága. Lelki világának és teremtői légkörének belső és külső jegyei ezért idézik egy alapjában véve mindig romantikus világ káprázatát, azzal a mindenütt fájdalmasan csillogó morbid hangsúllyal, hogy e világban minden egyében kívül kérdésessé lettek magának a romantikának az értékei is, mint pl. a nagyság, a szépség, a hősiesség, vagy a sors, – sőt e kérdésessé lett értékek zavara és tolongása valójában a legeredetibb és legkimeríthetetlenebb problematikája. Stílusának lüktető szépségmámora, álorcás és fátyolos szenvedélyei, penge élessége s futamos lágyságai mind külön ragyogó jelei még esztéta voltának. Ezekben a vonásaiban német szelleme latin rugalmasságokat szerzett, – szépségideáljában azonban valahol, valamiben, a gyökerek kapaszkodása mentén a „bécsi írókkal”, Schnitzlerrel és Hoffmannsthal-lal rokon, azzal a különbséggel, hogy Schnitzleren túli, de jóval Hoffmannsthal-on inneni impassibilitével dolgozik. Természetének melegsége s így lírizmusa is e kettő között van. Abban azonban, hogy a pszichózisba való menekvés nélkül elképzelhetetlen mind a kettővel vérről rokon. Versei és drámái, regényei és novellái, essayi és jegyzetei mind egy belülről, emeletről-emeletre épített ciklikus terv élesen metszett formákba való öntései, melyek mögött új romantikus lelkének lírai mítosza s a kor nagy pszichológiai története lobog. Teremtői tudatosságai miatt írásai és könyvei mindig a szikrázó és bűvölő esztéta-szépség ormain járó lélektani stúdiumok. Lélektanában ugyanúgy, mint romantikus életérzésében természetes hévvel tör a romantika leküzdése felé, amit itt-ott, talán leginkább még a drámáiban, el is ér. A „Tersites” és a „Jeremiás” a kísérletek leginkább ez életérzésbeli eleve-elrendeltség drámai tematikában való legyőzésére. Elbeszélései is, (mint az „Első Élmény”, az „Ámok” vagy az „Érzelmek Zavara,” hogy csak a legismertebbeket említsük) mind szorosan ebben az irányban vonulnak. Gondos és pontos simulással közelíti meg ezekben a központi romantikus tárgy-világon, az erosz-problémán keresztül a sorskérdések magán- és történeti infernóit. Lélektani elérésein kívül páratlan értéke ezekben nyelve, illetve stílusa, mely kiszámíthatatlan finomsággal igazodik pillanathoz, sorshoz, tempóhoz és imponderábiliákhoz. Végül is azonban a leguralkodóbb benne az esztéta, akinek érzékenységét elsősorban a legjobb értelemben vett európaiság s a literárhumanizmus mágiája ragyogtatja ki. S bár műveiben alig érezni azt a távolságot, melyet az elmélkedő esztéta a spontán teremtővel szemben rendszerint fennhagy, soraiban mégis érezhető a dionizikus hevű megcsinálás. Ezért olyan kitűnő műfordító. A formák és szépségek virtuóza ebben a világban kalandozik igazán odahaza. Verlaine, Baudelaire, Verhaeren és mások rajta keresztül lettek a német irodalom elementumaivá. A fordítás terén látható talentumának legtelevényebb humusza: az esztétikai értelmezés készsége. Eredeti művei is ily értelmezések: értelmezései, fordításai mitikus és profetikus önmagának, ki végleg nem tudja kimeríteni önmagát. Értelmező készsége miatt oly nagyszerűek essayi, mint például a „Három Mester” vagy a „Harc a Démonnal” címü kötetei, melyek egyelőre kitörölhetetlenek a német és európai irodalomból.)
(G. G.)
A fáradt európai
Ezernyolcszázharmincnégy. Le Havreből egy gőzhajó tart Amerika felé. A száz és száz desperado között van a Basel melletti Rynenbergbe illetékes, 31 éves Johann August Sater, akinek felettébb sürgős, hogy az Óceán közte és az európai bíróságok között legyen. Suter váltóhamisító, tolvaj és tönkrement ember. Feleségét és három gyermekét egyszerűen a faképnél hagyta, Párisban valami csalárd igazolvánnyal némi pénzt szerzett és most útban van valamiféle új exisztencia felé. Július 7-én száll partra New-Yorkban s két évig ott próbálkozik mindenféle lehetséges és lehetetlen foglalkozással, mint rakodó munkás, fűszeres,fogorvos, gyógyszerárus és kantin bérlő. Végül, némileg nyeregbe kerülve, valami fogadófélét alapít, majd pedig túlad ezen is s az idő mágikus huzamát követve a Missouri vidékére megy. Földmívelő lesz, rövid idő alatt egy kis birtokot szerez s már-már nyugodtan élhetne. Háza előtt azonban egyre vonulnak az emberek, szőrmekereskedők, vadászok, kalandorok és katonák, jönnek nyugatról és mennek nyugatra s az a szó, hogy „nyugat” lassankint mágikus csengést kap előtte. Úgy beszélik, hogy először jönnek a puszták végtelen bivaly hordákkal, napokon, heteken keresztüli messzi, embernélküli, magányos puszták a barangoló rézbőrűekkel, azután jönnek a hegységek magasan és járhatatlanul s végül egy ország, mesebeli gazdagságával, a még ki nem fürkészett Kalifornia, amiről senki sem tud semmi pontosat. Ez a tejjel és mézzel folyó ország mindenki számára szabad préda, aki csak venni akar belőle, – csak ép messzi van, végtelen messzi és életveszélyes az elérése.
Johann August Suter azonban kalandor vér, aki nem tud nyugodtan ülni és birtokával bíbelődni. 1837 egyik napján eladja összes cók-mókját, birtokát s egy expedíciót szervez. Szekerekkel, lovakkal s egy bivalyhordával – és Fort Independence-ből elindul az ismeretlenbe.
Az út Kaliforniába
1838. Két tiszt, öt misszionárius és három asszony megy bivalyoktól vontatott szekereken a végtelen ürességben. Pusztákon és pusztákon keresztül, végül pedig át a hegyeken, a nyugati Óceán felé. Három hónapon keresztül utaznak míg október körül elérik Fort Van Couvert. A két tiszt még útközben elhagyta, a misszionáriusok viszont nem mennek tovább, a három asszony meg nemrégiben halt meg a nélkülözésektől.
Suter egyedül van s mégis hiába próbálják visszatartani Van Couver-ben, hiába kínálnak fel neki állást, – visszautasít mindent, a mágikus név csábitása vérében ég. Egy nyomorúságos vitorláson először bebolyongja az Óceánt egész a Sandwich szigetekig s végtelen nehézségek után az alaszkai partokon túl egy elhagyott helyen, név szerint San Franciscóban száll partra. San Francisco persze nem a mai, földrengés utáni, kétszeresen megnövekedett, milliós gazdagságú város, hanem csak egy szánalmas halászfalu, elnevezve a franciskánus szerzetesekről, akik ide vetődtek s még csak nem is székhelye Kaliforniának, amaz ismeretlen mexicói tartománynak, mely elhagyatva, minden művelés és gondozás nélkül, fekszik ugaron az új Kontinens legpompázóbb zónájában.
Mindenütt spanyol rendetlenség, amit még fokoz a minden autoritást nélkülöző közigazgatás, a lázadások, az emberi és állati munkaerő s a szívós energiák hiánya, Suter bérel egy lovat és kihajtja a Sacramento termékeny völgyébe; s egy nap elegendő neki annak a megállapítására, hogy ez a hely nemcsak egy farm vagy nagyobb birtok számára alkalmas, de egy egész királyságnak. A következő napon már Monte Rey-be, a nyomorúságos fővárosba lovagol, jelentkezik Alverado kormányzónál és ajánlkozik arra, hogy művelhetővé teszi e vidéket. A szigetekről hozott magával kanakokat s szándékában van a szigetek e szorgalmas és munkás színesbőrűit rendszeresen szállíttatni; kötelezi magát arra, hogy telepeket épít s egy uj kolóniát, egy kis birodalmat alapít, Új-Helvéciát.
— Miért új Helvéciát? – kérdi a kormányzó.
— Schweizi vagyok és republikánus, – feleli Suter.
— Jól van, – tegye azt, amit akar, adok Önnek egy tíz évre szóló koncessziót.
Amint látjuk, az üzleteket ott nagyon hamar kötötték. Ezer mérföldre minden emberi civilizációtól egész más az ára egy egyetlen ember energiájának, mint odahaza.
Uj-Helvécia
1839, A Sacramento-folyó hosszában egy karaván vonul lassan felfele. Elől megy lovon Suter, hátán keresztbe csatolt fegyverrel, mögötte két-három európai, azután 150 kanak rövid ingben, majd 30 bivalyos szekér élelmiszerekkel, vetőmagvakkal, munícióval s 50 ló, 75 öszvér, tehén és birka, végül egy kis utóvéd – ez az a hadsereg, amelyik megakarja hódítani magának Uj-Helvéciát.
Előttük egy gigantikus tűzhullám gördül. Az erdőket ugyanis felgyújtják, mert ez kényelmesebb módszer, mint az irtása. S még alig apadtak el a táj felett az óriási lángcsóvák, szinte a füstölgő fatönkökön megkezdik a munkát. Magazinokat építenek, kutakat ásnak, a talajt, amelynek semmiféle szántásra sincs szüksége, bevetik, a végtelen nyájak számára pedig karámokat építenek; a szomszédos elhagyott misszionárius kolóniákból lassan árad a növedék az új telepre.
A siker gigászi. Az elvetett magvak 500 százalékos termést hoznak. A csűrök duzzadnak, a nyájak csakhamar ezreket és ezreket számlálnak s dacára az expedíció állandó nehézségeinek a benszülöttekkel, kik egyre-másra törnek be a virágzó kolóniára, Új-Helvécia tropikusan gigászi méretekben fejlődik. Csatornákat, malmokat és gyártelepeket teremtenek, a folyókon le és föl hajók járnak, Suter nemcsak Van Couverről és a Sandwich szigetekről gondoskodik, hanem mindazokról, akik kikötnek Kalifornia partjain; kísérletezik gyümölccsel is, a ma oly híres és sokat megcsodált kaliforniai gyümölccsel. És íme, sikerül s így hozat szőlő venyigéket Franciaországból és a Rajna mellől s rövid pár év alatt végtelen lankákat ültet be velük. Magamagának házakat és buján termő, farmokat építtet s Párisból, száznyolcvan napi messzeségből egy Pleyel-féle zongorát hozat és egy gőzgépet, melyet hatvan bivaly vontat New-Yorkból az egész kontinensen keresztül. Anglia és Franciaország legnagyobb bankházaiban hitele és betétje van s most, 45 éves korában dicsősége tetőpontján emlékezik arra, hogy 14 évvel ezelőtt egy asszonyt és három gyermeket valahol elhagyott a világban. Levelet ir nekik és meghívja őket magához, a hercegségébe. Mert most markai közt érzi a teljességet, hisz Új-Helvécia ura, az az a világ egyik leggazdagabb embere s most már az is marad. Végül az Egyesült-Államok is kiragadják a gondozatlan tartományt Mexikó kezeiből. Most azután már minden hiteles és biztosítva van. Még pár esztendő és Suter a világ leggazdagabb embere.
A végzetes ásócsapás
1848 január. Egyik nap James W. Marschal, Suter ácsa izgatottan tör be Suter házába, akivel feltétlenül akar beszélni. Suter elcsodálkozik, hisz ép´ tegnap küldte ki Marschalt colomai farmjára azzal, hogy ott egy új fűrész-szint építsen. S most ez az ember engedélye nélkül visszatért, betolakodik a szobájába, remegve áll előtte, lezárja az ajtót és kivesz a zsebéből egy marék homokot pár sárga szemecskével. Tegnap tűnt fel neki ásásközben ez a különös fém, ő azt hiszi, hogy arany, a többiek azonban kinevették. Suter elkomolyodik, kezébe veszi a szemecskéket, megteszi a próbát, – tényleg. Azonnal elhatározza, hogy másnap kilovagol Marschallal együtt a farmra, az ács azonban, akit először ragad el az iszonyú láz, mely csakhamar felrázza a világot, még aznap éjszaka visszalovagol egy vihar kellős közepében, türelmetlenül sóvárogva a bizonyosság után.
Másnap reggel Suter ezredes már kint van Colomán s eltorlaszolják a csatornát és megvizsgálják a fövenyt. Csupán egy szitát kell venni s egyszer-kétszer megrázni s a szemecskék ragyogva maradnak vissza a szita fekete fonadékán. Suter maga köré gyűjti e pár fehér embert, becsületszavukat veszi, hogy hallgatnak mindaddig, míg a fűrész-szín elkészül s komolyan és elszántan megy vissza a farmjára. Rettentő nagy gondolatok foglalkoztatják; mióta ember emlékezik, még nem feküdt arany ennyire kínálkozón, ily megfoghatóan a földön s ez a föld az övé, Suter tulajdona. Egy éj alatt tíz évet ugrott át; tényleg a világ leggazdagabb embere.
A vihar
A leggazdagabb ember? Nem, – a legszegényebb, a legnyomorultabb, a legcsalatottabb koldusa a földnek. Nyolc nap múlva kiderül a titok, egy asszony – mindig egy asszony! – mondta el valami arrafele kószáiénak, miközben adott neki pár arany szemecskét. S ami most történik, az példa nélkül való. Tüstént abba hagyják a munkát Suter összes munkásai, a lakatosok otthagyják a kovács-műhelyt, a pásztorok a nyájaikat, a vincellérek a szőlőt, a katonák őrhelyeiket s valamennyi mint a megszállott rohan sebtibe kerített szitával és serpenyővel a fűrésztelephez a fövenyből aranyat szitálni. Egy éjszaka alatt kiürült az egész ország, a tehenek, amiket senki se fej meg, bőgnek és elpusztulnak, a bivaly hordák szétszaggatják karámjaikat, belerontanak a földekbe, hol száron rothad el a gabona, a csűrök beomlanak, a gigászi üzem rettentő nagy malma megáll. Országokon és tengereken keresztül távírók ontják az aranyról való kinyilatkoztatást. S már jönnek az emberek a kikötőkből és városokból; a matrózok elhagyják a hajóikat, az állami hivatalnokok állomásaikat, hosszú, végtelen oszlopokban vonul keletről nyugatra, gyalog és lovon és kocsikon a tolongás, az emberi sáska sereg, a kincsásók. Féktelen, brutális csorda, amelyik csak az ököl törvényét s csak a saját revolvere parancsát ismeri, ömlik el a virágzó gyarmaton. Velük szemben minden gazdátlan, mert senki se mer szembeszállni a desperádókkal. Leölik Suter barmait, széthordják csűreit, hogy házakat emeljenek maguknak, feldúlják a vetéseket, ellopják a gépeit – Johann August Suter egyetlen egy éjszaka leforgása alatt koldus szegény lett, mint Midas király, a saját aranyába fulladva.
S ez a példátlan roham az arany után egyre hatalmasabb lesz: a hir szétmegy az egész világban, egyedül New-Yorkból száz hajó indul el; Németországból, Angliából, Franciaországból, Spanyolországból jönnek 1848-on, 1849-en, 1850-en, 1851-en keresztül a beláthatatlan kalandor hordák. Egyesek megkerülik a Cap Hornt, a türelmetleneknek azonban ez az út hosszú s a szárazföldi, veszélyesebb utat választják, keresztül a Panama földnyelven. Egy vállalkozó szellemű társaság a türelmetleneknek, hogy három vagy négy hetet megtakarítsanak s előbb érjenek az aranyhoz a Panama földnyelven gyorsan egy vasút vonalat építtet, amelynek munkálatai közben a munkások ezrei halnak meg a mocsárláztól. A kontinensen keresztül óriási karavánok vonulnak, az összes fajták és nyelvek s valamennyi úgy túrja, kutatja Suter birtokát, mintha a magáé volna. San Francisco földjén, amely a hatóság pecsétes okirata szerint Suteré álomszerű gyorsasággal egy város emelkedik, idegen emberek árulgatják kölcsönösen Suter telkeit és földjét s birodalmának Új-Helvécia neve eltűnik a mágikus: Eldorádó, Kalifornia elnevezés mögött.
Az ismét tönkrement Johann August Suter megbénulva nézi e gigászi sárkányvetést. Eleinte próbál együtt ásni a kincs keresőkkel és kihasználni társaival és szolgáival a lehetőségeket, lassan azonban mindenki elhagyja. Visszavonul tehát az arany környékéről, közel a hegységhez, távol az elátkozott folyótól s a szentségtelen homoktól, az elhagyatott Eremitage Farmra. Ott éri el végre a felesége, három felnőtt fiával, de alighogy megérkezik az asszony, belehal az utazás fáradalmaiba. Most azonban itt van három fia, nyolc kar s Johann August Suter földmívelést kezd velük; Suter, most már három fiával, még egyszer felküzdi magát, lassan és szívósan, kiaknázva a föld fantasztikus termékenységét. Még egyszer kisüt egy óriási tervet.
A per
1850. Kaliforniát bevették az Egyesült-Államok Uniójába. Az Unió szigorú fegyelme alatt végre rend lesz az aranytól megszállott országban. Megfékezik az anarchiát, a törvény ismét jogaiba lép.
S most Johann August Suter váratlanul előáll követeléseivel. Az egész vidék, ahol San Francisco felépült – mondja Suter – az övé. Az állam tartozik a károkat, melyeket vagyona a tolvajlások által szenvedett, jóvátenni, a földjéből kiásott aranyért pedig igényli a részét. S ezzel egy olyan per kezdődik, olyan méretekben, amilyenről eddig még sohse hallott az emberiség. Johann August Suter 17221 farmert perel, akik az ültetvényein telepedtek meg és felszólítja őket az eltulajdonított területek kiürítésére, a kaliforniai államtól meg 25 millió dollárt követel az általa építtetett utak, csatornák, hidak, magazinok, malmok kisajátításaiért, az Uniótól pedig 25 millió dollár kártérítést a tönkretett birtokért s ezenkívül még megillető részét a kibányászott aranyból. Legidősebb fiával, Emillel direkt jogot végeztet Washingtonban, hogy ügyvédje lehessen a pernek s uj farmjának óriási jövedelmét egyedül a per táplálására fordítja. Az ügyet négy éven keresztül megjáratja az összes fórumokon.
1855 március 15-én végre kész az ítélet. Kalifornia legmagasabb rangú hivatalnoka, a megvesztegethetetlen Thompson bíró teljesen jogosnak és érinthetetlennek ismeri el Johann August Suter jogát a területre.
Ezen a napon Johann August Suter elérte a célját. Ő a világ leggazdagabb embere.
A vég
A leggazdagabb? Nem és ismét nem, a legletörtebb, a legszerencsétlenebb, a legszegényebb koldus. A sors ismét egy gyilkos tréfát űz vele, most azonban olyat, mely egyszer s mindenkorra a földre teperi. Az ítélet hírére San Franciscóban és az egész országban kitör a vihar. Tízezrek verődnek össze, mind az ítélet által fenyegetett bitorlók s az utca népe, a mindig fosztogatni kész csőcselék, akik megrohamozzák és leégetik az Igazságügyi Palotát, előkerítik és meglincselik a bírót s az egész rettentő sereg felkerekedik, hogy kifosszák Johann August Suter birtokát. Legidősebb fia a banditák szorongató gyűrűjében agyonlövi magát, a másik fiút megölik, a harmadik megmenekül, hazatérés közben azonban a tengerbe fúl. Tűzhullám vonul végig Új-Helvécián s felégeti Suter farmjait. Széttapossák a szőlleit, gazdasági berendezéseit, gyűjteményeit, elrabolják a pénzit s valami könyörtelen dühvel pusztasággá teszik óriási birtokát. Maga Suter a legszűkösebb körülmények közt menekül meg. Ebből a csapásból Johann August Suter nem gyógyult fel soha. Műve megsemmisült, felesége, fiai holtak, elméje megzavarodott: eltompult agyában már csak egy eszme lobog még kuszán: a joga és a per.
Huszonöt évig bolyong az öreg, gyengeelméjű, rosszulöltözött ember a washingtoni igazságügy minisztérium körül. Az irodákban mindenki ismeri a rongyos cipőjű, piszkos kabátú „generálist”, aki a milliárdjait követeli. És egyre akadnak gazfickók és kalandorok és ügyvédek, akik kicsikarják belőle nyugdíja utolsó filléreit is és újból a pörösködésre veszik. Ő maga nem akar pénzt, gyűlöli az aranyat, ami szegénnyé tette, megölte három fiát és tönkretette az életét. Már csak a „jogát” vitatja s az örök kérvényező keserűségének monomániájával harcol. Követelődzik a senátus, a kongresszus előtt, puritánná lesz és az egyházközségre ruházza minden követelését, amely az ügyet pompákkal cicomázza körül, valami nevetséges generális-egyenruhát húz az öregre s a szerencsétlent mint egy mumust hivatalról-hivatalra, képviselőtől-képviselőhöz cipeli. 1860-tól 1880-ig, húsz szánalmas koldus esztendőn keresztül tart ez húsz évig. 0, aki valójában a föld leggazdagabb országának tulajdonosa s akinek a földjén és telkein az óriási birodalom második fővárosa áll és óráról-órára növekedik, napról-napra a kongresszus palotája körül tanyázik s gúnytáblája a hivatalnokoknak és játéka az utcagyerekeknek. A kényelmetlen öreget azonban hagyják várni. S 1880 július 17-én délután végre, ott a kongresszusi palota lépcsőházában éri a megváltó szívszélhűdés, – s egy halott koldust szállítanak el. Egy halott koldust, de egy olyat, akinek a zsebében egy irat van, amely néki és örököseinek minden földi igazság szerint a világtörténelem legnagyobb vagyonára való igényt igazolja.
Suter örökét eddig senki se vallotta magáénak, egyetlen utóda se jelentette be igényét. Még mindig idegen birtokon áll San Francisco és az egész ország. Ebben a kérdésben még mindig nem tettek igazságot, csupán egy művész, Blaise Cendrars osztott művében egy, csak nagy sorsnak kijáró igazságot, az elfeledett Johann August Suternek, az utókor ámuló csodálatának igazságát.
(Fordította: Gaál Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése