Déry Tibor: Elhagyják egymást és meghalnak

Éjfélkor megeredt az eső. Irizáló sötétkék csillogással hangtalanul zuhant, vízszaggal töltötte meg a levegőt. A pókok ijedten elmenekültek. A köd mögül kirepült egy nagy madár. A magányos erdei nyaralóban a nászutasok felkeltek az ágyból, az ablaküveghez nyomták orrukat, nevettek, ásítottak és visszafeküdtek. Az eső zuhogott. Reggelre már ellepte a víz a tornác első két lépcsőjét s a körülötte növő páfrányokat. Édes puha a víz, mint a fény. A fű lágyan ingadozott benne, hullámosan kikerülve a megfulladt méhek és gyíkok apró úszó holttesteit. Esik az eső.

Délben, mikor a fiatal férj felkelt, hogy reggelit főzzön, a víz már a párkányig ért. Világoszöld volt, mint egy reflektor fénye. A nap nem sütött, a fiatal férj meggyújtotta a villanyt. A hullámok csobogtak. Egy megfulladt gyöngytyúk koppanva ütődött a ház falának. Azt hiszem, esik az eső! – mondta a fiatal feleség, megeresztette a fürdőkád csapját, megfürdött és visszafeküdt az ágyba. A haja dús volt és szőke, mint egy égő város, a férj letérdepelt eléje, megcsókolta a köldökét, a két térdét és az orra hegyét. Elaludtak.

Esik az eső. A csillagok hunyt szempillái mögül zuhog Hangja, mint a tavasz lihegése. Az órák megálltak. A víz ellepte a tetőt, csobog és illatozik, mint az idegen égitestek, ha a föld közelébe kerülnek. A ház melletti betongarázsban aludt a sofőr, felébredt és megfulladt. A benzin s az olaj kifolyt a tartályokból s a víz felszínére lendült a nyaraló fölé, egy pillanatig árnyékot vetett a tetőre, majd tovaúszott. A ház csöveiből is kifolyt a gáz, bugyborékolva felszállt, majd hangos pukkanással tovarepült a rejtett hold felé. A sofőr holtteste szabadult ki utolsónak a garázsból, dühösen úszik az ellebegett benzinfoltok után.

– Azt hiszem, elállt az eső – mondta a fiatal asszony félálmában s átölelte férje nyakát. Hallgatóztak. Csend. Tengerfenéken mozdulatlan a víz. A kéményen át egy hal úszott be a konyhába, a konyhából a hálószobába, széles uszonycsapásokkal suhant el az ágy fölött. – Kis madár! – mondta a férj. – Milyen kedvesen csicsereg! – mondta az asszony. Könnyeztek a meghatottságtól, szájon csókolták egymást s felkeltek.

Az ég ma egészen zöld. A levegő puhább, mint augusztusban. Mi ez a halk zubogás, nem látod a méheket? Nincs nap, a tölgyfák hajladoznak, mint a spongyák. Minden egyenes, a bokrok alatt rákok csattognak. Nem vagyok éhes. A levegő sűrű, mint a víz. A zöld suhogó fény alatt, ugye ez a tavasz csobogása, édes?

Milyen egyszerű az élet, ha két ember szereti egymást! A fiatal férj összecsomózta cipőzsinórját. Az asszony lába elé úszott s a fogával szétbogozta. American Shoe Comp, vízhatlan gumitalppal! A fiatal férj nem találja gallérját, a gallér a lámpa alatt úszik, dupla létrát hoznak be, kétoldalt felmásznak, a csúcson leülnek, a függönyrúddal halásszák a gallért. A fiatal feleség elveszti kis csipkés szoknyáját, lebegve merül alá, mint egy hófelhő. Lábát megcsípi a hal. Sir.

– Hány óra van? – kérdi a férj. Az óra megállt.

*

B. 1927 május. Kiküldött tudósítónk jelenti: H.-en 40 nap és 40 éjszaka óta esik az eső. Az 0. már a harmadik napon kiöntött. A völgykatlan színültig tele van vízzel. A telefon- s távíró-összeköttetés teljesen megszakadt. A vonatok csak R.-ig közlekednek. A környező falvak néptelenek, a parasztok állataikkal együtt elköltöztek a hegyekbe. A szomszéd hegycsúcsokról látni a völgyben az ár felszínén úszó emberi s állati hullákat. A hegyek tele vannak madarakkal.

*

– Hány óra van? – kérdezte a férj. Az asszony, mint egy szőke erdő leomlott a létrán, kiúszott a tornácra. Cukorkát rágcsált. A férfi egyedül maradt, ült a létra tetején. Hány óra van? Hány óra van? Hány óra van? Már nem érti a szavakat. A nap huszonnégy órára van osztva. Nem érti, mi az a nap? Az óra 60 percre. Perec. A perec 60... A férfi fázik. Az idő elmúlt. A férfi egyedül maradt. Harminc éves vagyok. Nem érti. Egy vörös hal úszik el arca előtt, homlokának támaszkodik. – Hány óra van? – kérdi a haltól. A hal férgek után kapkod, elbiggyeszti állati száját. Vízi indák hajladoznak a létrafokokon, zöld csápjaikkal közelednek meztelen talpa felé. Csend van. A férfi egyedül maradt. Hány óra van. Az utolsó másodpercek bugyborékolva szállnak ki a duplafedelű arany órából. Segítség! Egyedül maradtam! Segítség! Megfull...

A fiatal feleséget ájultan veti be egy hullám a hálószobába. Egymás karjaiba zuhannak, felélednek. Az asszony sír. – Majdnem megf... – mondja. De már nem érti, hogy mit akart mondani. – Mi történt velünk, édes? – A tornácon feküdtem, egy karosszékben, ringott mint a hajó. Egyedül voltam. – Én is, – mondja a férfi. – Hideg volt, egy vörös hal úszott felém, az ölemnek támaszkodott. Megláttam, hogy meztelen vagyok.

– Menjünk sétálni! – mondta a férfi. – Nem vagy meztelen! Együnk perecet! –

Esik az eső. A víz alatt nagy fény van. A nászutasok kinyitják az ajtót, karonfogva kilépnek a kertbe. Folyékony zöld üveg között járnak. Az szalaeák görbén ringatóznak. A rózsákból halványvörös páraként felfelé száll a lélegzet, mint hajlékony festékoszlopok a folyadékban. Apró gyöngyfényű csigák ülnek a faleveleken. A ház mögött kis deszkatelep van, a lécek s deszkák egyenként leválnak a rakásból s lassan rezegve a magasba szállnak mint egy szökőkút.

    – Szép idő van! A táj mintha megváltozott volna! – mondja az asszony.

A szerelem sötét verem – mondja a férfi s megcsókolja mandarin illatú köldökét. – Miért bugyborékolsz? – kérdi a nő.

Sétálni mentek. Csókolóztak. A keresztúton a fiatal asszony meglátta a szomszédék szürke kancáját. Meg akarta cirógatni, de az nem hagyta magát. Tüskéit meresztve, gyors uszonycsapásokkal elúszott. – Hogy megváltozott az Ilus! – mondta az asszony. A vízi szörnyeteg dühösen hátraröfögött. Csókolóztak. Az égről lassan egy fekete folt szállt alá. – Beborul! – mondta a férj. – Milyen szép és erős vagy! – mondta az asszony. A fekete folt megnövekedett.

– Olyan mint egy úszónadrág! – mondta a férj. Az úszónadrág libbenve alászállt, fennakadt egy tüskebokorban. – Kiderült – mondta az asszony. Csókolóztak.

Betértek a szomszéd házba. Egy özvegyasszony lakta, megduzzadva lebegett a karosszékben. – Milyen jó színben van, Mariska néni! – kiáltotta a fiatal feleség. – Aludni tetszik? – kérdezte a férj. Senki sem felelt. A falról levált egy Mackart csokor s mint egy dicsfény rászállt a vízi hulla homlokára. – Ne zavarjuk! – mondta a férj, kiúsztak az ajtón. Csókolóztak. A szomszédházban egy özvegyember lakott. A dívány alatt feküdt, csak a lábai látszottak ki vörös flanellnadrágban. – Mit tetszik ott keresni János bácsi? – kérdezte a fiatal férj. – Leesett a szemüvege? – kérdezte az asszony.

      A zsebkendője esett le? – kérdezte a férj. – A tubákos szelencéje? – kérdezte az asszony. – A pipája? – A zsebkése? – A zsebórája? – A pipaszurkálója esett a dívány alá? – A töltőtolla? – A zseblámpája? – A petróleumlámpája esett a dívány alá, bácsi? – kérdezte az asszony, összeölelkeztek s az ajtó elé libegtek.

      Az ebédlőcsillárja? – A halott lába felemelkedett. – Kirúg minket! – mondta az asszony és sírni kezdett. Az országúton csókolóztak. Egy fekete pettyes cethal érkezett az erdőbe, kidöntötte sz ezeréves tölgyfát. – Milyen vad ez a Riska! – mondta az asszony s a zsebkendőjével megfenyegette.

A magasból fekete kagylók hulltak a fövényre. – Megérett a meggy! – mondta a férj, felszedtek egy marékkal s megették. A krétafa fehéren csillogott a fehér iszapban. A templom körül sárga éretlen halottak guggoltak, a víz áramában ingadoztak mint a napraforgók. – Úgy látszik vasárnap van – mondta a férj – hallod a prédikációt? Csókolóztak, felfutottak a dombra, a fűben lefeküdtek, énekeltek, mint két spongya. A buborékok spirális alakban szálltak a víz üvegesen csillogó felszíne felé, mely magasan fejük fölött keményen feszült a hegyek között.

Esik az eső. Halványsárga áram húz el fejük fölött. A halak szaporodtak. Moszat burjánzik. Fehér korallbokrok nőnek a házak között. Valamennyien egy óriási gyöngy hátán élünk. Ez a gyöngyélet.

Csókolóztak. Egy tengeri szörny suhan a mezőre, elnyeli őket. Egyszerre szippantja be a két ízes fiatal testet. Tüskés nyelve kissé felhorzsolja a férj könyökét. Vérzik. Az asszony sír. A férj csitítgatja. A torok szűk, nyelés közben a két falat bukfencet vet, zilált állapotban kerülnek a gyomorfalak közé. A gyomorfalak nyálkás szürke és rózsaszín rétegei otthonosak, mint a gobelének. Hanyatt fekszenek, pihegnek a kiállott ijedtségtől. A fiatal feleség nyaldossa férje vérző könyökét. Sötét van. A gyomorsav megtámadja őket, de sértetlenek maradnak, mint a napsütésben a barack. A bélgázok is hiába gomolyognak körülöttük. Csókolóznak. Emészthetetlenek. A tengeri szörny kihányja őket. Egy fa tetejére esnek.

– Szép gesztenyefa! – mondja a férj. – Szép, de tölgyfa! mondja az asszony. Gesztenyefa! – Tölgyfa! – Gesztenyefa! – Tölgyfa! – De édes szívem, gesztenyefa! – Ugyan édes fiam, tölgyfa! – De hát nem látja...! – Tölgyfa! – De hát nézzen...!

– Tölgyfa! – De hiszen... – Tölgyfa! Most már elég, csend legyen, nem vitatkozom olyas valakivel, akinek annyi műveltsége sincs, hogy egy tölgyfát meg tudna különböztetni egy közönséges gesztenyefától. – Tölgyfa! – Csend. – Tölgyfa! – Csend. – Tölgyfa, a chorypetalaek osztályából, hasított levelű, cserjés tölgy, a Clayton- Schuttleworth-féle nemesítési eljárás diadala! – Csend.

Leszállnak a fáról, hazaindulnak. Beborult. Hallgatnak. Hűvösödik. A porfirállatok feketén véreznek az út két oldalán.

– Nézze édes fiam, lássa be, hogy tévedett...! – Tölgyfa!

– A férj lehajlik és beleharap a fiatal feleség bokájába. A feleség megmarkolja a férj arcát. Hörögnek. Az asszony futásnak indul. A férj vérző arccal utána. Nehezen lélegzenek. Az asszony a melléhez kap. Súlyos nyomás a fejükön s a tüdejükön, mintha víz alatt járnának. Nem értik, mi történik velük, ijedten az égre néznek. Nincsenek csillagok.

A kapu előtt a fiatal feleség lihegve megáll. – Vallja be, hogy... – mondja a férj. Az asszony elindítja az autót. Elhagyják egymást. A következő pillanatban meghalnak. A fiatal férj leesik a földre, összelapította a víznyomás. A fiatal feleség megfulladt az autóban. Az autó tovaszalad, két nap múlva elér a száraz hegycsúcsokra. Egy mélyvízi hal lóg hűtőkészüléke alatt. A hal egyedül van, tehát meghal. Esik az eső. Irizáló sötétkék zuhogással hangtalanul zuhan, vízszalaggal tölti meg a levegőt. A pókok ijedten menekülnek.

(Forrás: Korunk 1928. jún.)