Szürke a város, szürke a ház
szürke kis életem benne tanyáz.
Szürke a felhő, itt szürke a lég
egykedvűen tekint le reánk az ég.
Szürke a bánat és szürke a nap,
szürke a park és szürke a pad.
Szürke a szerelem, szürke a csók
szürkeség öleli át a valót.
Szomorú hely ez az élet,
s az évek
felettem lassan szállnak,
álomlába van itt a madárnak…
s ha kopog az eső, és fütyül a szél
ostoba álmokról mesél,
hogy valaha
- nem is oly rég –
még nevetett rám az ég,
s hogy színe van ennek a világnak,
csak szürke szemem látja másnak.
Ó ha holnap tegnap lenne!
Bár volnék gyermek!
Újra játszanék színes játékot
szürke porba bújva…
Cigarettám füstjét nézem.
Szürke szívem úgy remeg,
mert a füstben látni vélem
tétova kis életem.
Amikor az ember jelene végtelen,
unalmas köznapokból áll.
Szürke nappalok, álmatlan éjszakák.
Előbújnak az emlékek.
Ha iszom, a szépek,
Ha nem, a rémisztő hideglelések.
Barátnőim, barátaim kihaltak,
szétszóródtak, mint a virágpor.
Maradtam betegen, megöregedve,
aki már csak az emlékeinek él.
Legalábbis a szépeknek.
negyven évbe négyszázat préseltem be,
néha bánom, néha nem.
Van akinek egész életében nem volt
annyi jóban része,
mint nekem.
Egy korszakban bármelyik napon.
És ez a korszak hosszú volt.
éltem volna le egy sótlan,
ízetlen átlagpolgárét?
Talán jobb így!
Van mire emlékeznem.
Jövőm már nincs.
(Forrás: Pető Gábor:
Nekem csak bánatvirág nyílott 8-9. old. – Bp., 2003.)
