KÜLÖNBÉKE
Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna hogy az élet
milyen mocsok,
nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószinüleg felkötöttem
volna magam.
Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segiteni,
azt hittem, szépszó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.
Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,
egyre jobban birom az évek
förtelmeit
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.
Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:
látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni birta volna bennem
valamikor,
látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek,mert
mást nem tehet,
s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,
s ha van is kézen-közön elvész
az ideál
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -
s mert mindez még csak nem is aljas,
nem szomorú,
s minden dolog apja valóban
a háború
úgy nézem elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.
Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.
De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:
különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,
ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háboruban
versest irok
s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket
HANGVERSENY UTÁN
A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
egy egész liget csalogány.
Még bennem a hegedűk remegése,
idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
egy egész liget csalogány.
Robog a kocsi, és semmit se hallok,
oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
egész liget csalogány.
Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
én és egy liget csalogány.
S ahogy felnézek a tavaszi égre
e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
s egy egész égbolt csalogány.
Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október
2026. jún. 26.
Szabó Lőrinc (1900-1957): Két vers
Bodor Aladár (1880-1952): Két vers
PIROS MOZDONY
Földoboz… s egy alagutból
Szeme kigyul s jő piroslón,
Ujra itt a régi láz, oh,
Elragad a piros mozdony.
Elég volt itt. Busz állomás.
Kormos üvegtető-égbolt,
Rozsdás sinen ritmustalan
Állni, várni – oh elég volt!
Megcsillanni uj hajnalban,
Oh, zihálni forró mellel,
Szétvetni az éj kárpitját,
Óh, röpülni uj szelekkel…
Harmatos rét sorompótlan,
Uj virágok, kék világok,
szédült hidak ölelése: -
Kitárt karral beleszállok!
Róma, Páris, Alpok, fjordok…
Ezer küszöb ég alattam,
Kóstolatlan bor s titok vár,
Ezer szépség, csókolatlan…
… Becsukódik szemem, mint a
Méhsejt, mézzel teli telten,
Piros mozdony, hallgatózom,
Messze,messze dobog bennem…
Mennyi az ut, mit nem jártam,
Mennyi a tűz, mit nem égtem,
Mennyi forró csókos Szépre
Várok még uj reszketésben!
Száz alagut tárul, zárul,
Száz messzi sin borzong bennem,
Jaj nekem, be gazdag vagy még,
Csókos vagy még, ismeretlen!
LIGETI PAD
Nem csak az a szépség, mely mingyárt sziven üt,
Akad szép mindenütt.
Nem csak az a jósziv, mely pénzt tud vetni,
Más is tud szeretni.
Két ócska deszka; egy pad volt a ligetben,
Hogy szeretett engem!
Ócska pad… ugyanaz volt-e igazán itt?
Ő volt-e? – mit számít?!
Hogy tudott ringatni, hanyattfekve rajta,
Mint egy tündér sajka.
Adott négy kék eget, aranyszélű felhőt,
Friss jószagu szellőt.
Szép nyugalma olykor ebéd idejében:
Az volt az ebédem.
Rimeket faragva (őt is megfaragva)
Verset irtam rajta.
S vén, sunyi keritő… a vershez lányt hozott,
Csacskát, csudálkozót.
Hogy csusztatta felém, engem meg feléje,
Mig összezárt végre!
Két szál deszka, rózsák nyiltak rajtad, rózsák!
Szépség voltál s jóság!
Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október
Simándy Pál: Madách (1823-1864)
Madách: Az ember tragédiája a Dr. Vajna és Tsa cég ki-
adásában s Meltzer Henrik és Vajda Pál fordításában
angol nyelven jelent meg.
Azok között az irodalmi dokumentumok között, amelyekben a magyar szellem filozófiai világa revelálódik, a legjelentősebb alkotás Madách drámai költeménye. S most, hogy a Vajna és Tsa cég kiadásában angolul is megjelent és máris szó van arról, hogy London egyik színházában bemutatják, megszorongatja egy kicsit a szívünket a kérdés: vajon mit tudunk vele megmutatni és bizonyítani a világnak; hogy fog hatni a nemzeti elfogódottságtól mentes, idegen szellemre; milyen ítéletet és értékelést fog kiváltani? Ami ezúttal nemcsak a költői művet fogja illetni, hanem egyben fajtánk alkotó Géniuszát is.
Minden nép kitermelte a maga nagy szellemeit akiken keresztül kereste az élet értelmét és titkait. Most az érdektelen angol ítélet elé kerül a kérdés: hogyan kereste és találta meg Madáchon keresztül a magyar lélek az élet és a világ filozófiai értelmét? Több-e, más-e ez a keresés és megfejtés, mint akár Milton: Elveszett paradicsomá-é, vagy éppen Goethe Faustjá-é, amelynek – mint tudjuk – néhányan szívesen minősítették egyszerű visszhangjával Madách tragédiáját? Van-e és mi az, ami sajátosan magyar és egyéni ebben a drámai, vagy – ha úgy tetszik – filozófiai költeményben?
A kérdés annál aggodalmasabb, mert sajnos, eddig még igazában a magyar műkritika és tudományos értékelés sem látta meg és emelte ki a magyar sajátosságot Madách drámájában. Amint hogy általában is csekélyebb az érzékenysége fajtánknak a filozófia és vallás sajátos problémái és jelentkezései iránt. Vannak kiváló költőink és művészeink; vannak világhírű tudósaink és politikai talentumaink. De a filozófia és vallásos megismerés területein alig hoztunk létre még maradandó és világviszonylatban is megálló értéket. Ez irányú csökkent érzékenységünk és érdeklődésünk a magyarázata annak, hogy Madáchban sem tapogattuk ki még tulajdonképpen a filozófia és a vallás sajátos érveréseit. Így a tíz év előtti Madách-centenárium is meglehetősen terméketlenül múlt el felettünk. Pedig a Madáchi mű értékességei minden vonatkozástól és aktualitástól függetlenül is megérdemlik az elmélyedő tanulmányt; termékenyítő hatásuk kétségtelen és elmaradhatatlan az emberi szellemre. De mindenen túl aktuálissá tenné ezt a kutatást és tanulmányt az adott világtörténelmi helyzet is és az a világáramlat, amely mindenfelé fokozódó érdeklődéssel fordul a faji Géniusz jelentkezései és sajátosságai felé, hogy felismerve őket, beiktassa a nemzeti megújulás ható tényezői közé. A nemzeti forradalmak korába érkeztünk el, amelyek sokszor nyers erővel bár a népi és faji gondolat jegyében keresik a gazdasági, társadalmi és kulturális kibontakozás útját. Nem érdektelen és jelentőség nélküli kérdés, hogy ez az újjászületés éppen a nemzet legnagyobb szellemeinek vezérlete alatt megy-e vajon végbe; hogy éppen azok világítják-e az utat a jövő felé, akikben a nemzet lelke és szelleme a legmagasabb lánggal lobog. Madách tragédiája minden kétséget kizáróan azok közé a halhatatlan alkotások közé számít, amelyekben a nemzet vezérlő lelke fejezte ki magát. Egy magyar újjászületés nem nélkülözheti semmiképpen azokat az indításokat, és ihletéseket, amelyeket a Madách műve hordoz és képvisel.
*
Az a keret, amely itt rendelkezésünkre áll, természetesen nem ad módot arra, hogy alapos és széles tanulmány tárgyává tehessük Madách tragédiájának sajátos magyar értékességeit, filozófiai és vallási jellegzetességeit. Be kell érnünk tehát néhány utalással és szempont-hangsúlyozással, amelyek vezető gondolatai lehetnek majd egy részletes és még megírandó tanulmánynak.
*
Európa vallási tájékozódása hosszú századok óta bibliai gyökerű. Az még akkor is, ha ez a tájékozódás a dogmák szuggesztiójától mentes és felekezeti meghatározottságtól független szellemek részéről történik. A történelmi kereszténységnek közel két évezredes nevelő munkája mély és kitörölhetetlen nyomokat hagyott az európai emberiség lelkén,amelynek szuggesztiója alól végeredményben a legönállóbb szellemek sem tudták kivonni magukat. Különösen két fő probléma az, amely köré kristályosodik a filozófus szellem orientációja. Az egyik jellegzetesen vallási (filozófiai), a másik inkább erkölcsi kérdés.
A vallási probléma ez. Van-e és mi az értelme és értéke az életnek és világnak: Az erkölcsi kérdés pedig így hangzik: milyen törvények vezessék az embert a maga cselekvésében, ha önmagával és társaival összhangban kíván élni?
Az első kérdésre kétféle válasz adható: a pesszimizmus és az optimizmus felelete.
Vannak válaszok, amelyek a hit és tudás bizonyosságával értik és hirdetik az élet értelmét és értékét. Ha látják is az ellentmondó jelenségeket, bizton hisznek a végső kibontakozás kiengesztelő, feloldó jóságában. Ezek tudják mindennek az értelmét, célját és rendeltetését. Világosan látják az utat, amely ebbe a kiengesztelő megoldásba torkoltatja bele az élet és világ minden jelenségét. Így ilyen szemlélet derült hittel, magabíró elszántsággal és lelkesedéssel tölti el az embert.
A pesszimizmus válasza lemondó és kiábrándító. Akár abból kifolyólag, mert hogy homály és bizonytalanság takarja el előle az élet értelmét és célját; akár mert nagyon is bizonyos és világos meggyőződése van arról, hogy az élet értelmetlen és céltalan. Az ostoba véletlen szeszélye és játéka.
Ami a másik kérdést illeti: az etikus magatartás problémája bizonyos tekintetben független kérdés attól, hogy a életnek és világnak van-e és mi az értelme és célja. Mert akár van értelem a világban, akár nincs, azt a kérdést, hogy milyen törvényszerűségek irányítják cselekedeteinket, ettől függetlenül meg kell oldanunk és állapítanunk.
Madách tragédiája minkét kérdésre sajátos és egyéni választ ad.
*
A vallási kérdést illetően Madách bírálóinak a véleménye erősen megoszlik a tekintetben, hogy az Ember tragédiája optimista, vagy pesszimista világnézetet képvisel-e.
A kérdést ebben a felállításban valóban nem is lehet eldönteni. És éppen ez az, ami sajátos a Madách tragédiájában. Karintzy egyik tanulmányában, amely éppen a Madách-centenárium alkalmából jelent meg, helyesen és igazán utal arra, hogy az Ember tragédiája sem pesszimista, sem pedig optimista; illetve éppoly mértékben optimista, mint amily mértékben pesszimista. Madách világszemléletét tehát az optimizmus és pesszimizmus mértékével felbecsülni nem lehet. Pesszimizmus és optimizmus úgy futnak itt egymás mellett, mint a párhuzamos egyenesek, amelyeknek van ugyan találkozásuk, de csak a végtelenben. Karinthy – a maga egyéni módján – a humor világnézetének nevezi azt a szemléletet, amellyel Madách az élet és világ dolgait leméri. Vagyis annak a fenséges és dicső attitűdnek, amellyel a maga egyetlen és fölényes helyzetéből a teremtő Isten szemléli az élet és világ eseményeit. Ám épp az Ember tragédiája a bizonyság amellett, hogy ez a szemlélet az egyetlen és fölényes Helynek van fenntartva. Az embernek az isteni szemlélet eme biztossága és bizonyossága nem jutott osztályrészeül. Az Úr nem hajlandó feltárni Ádám előtt „A titkot, mit jótékonyan takart el Istenkéz vágyó szemétől.” Madách vallásos szemléletét és filozófiáját igazában hívő agnoszticizmus-nak kell neveznünk. Agnoszticizmus, mert az élet és világ igazi értelme és végső célja ismeretlen: megismerhetetlen maradt előtte. Nemcsak hogy kész és egzakt ismeretei, vagy lezárt dogmái nincsenek róla, de bizonyossága sem. De mégis hívő agnoszticizmus ez, mert HISZ abban, ami felől nem bizonyos. Úgy cselekszik, mint aki hisz; mintha tényleg volna az életnek értelme és célja. Ady előtt tehát már Madách megélte a sajátos magyar vallást, amelynek mottója: "Hiszek hitetlenül Istenben." Az élet és világ értelmetlen magyar értelmét: egy bizonytalan bizonyosság rejti magában. Ez a furcsa világszemlélet egy ugyanolyan különös és sajátos ismeretelméleten nyugszik Madáchnál. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy milyen megismerésekből táplálkozik Madáchnak ez a filozófiája: akkor erre a kérdésre nem tudunk egyszerű feleletet adni. Madách tragédiájában nem egy, hanem három uralkodó és jellegzetes megismeréssel állunk szemben az életre és világra vonatkozólag. Ezt a hármas megismerést: Ádám, Lucifer és Éva képviselik és hordozzák. Lucifer a boncoló, analizáló, kétkedő értelem, Éva az érzelmi attitűd, Ádám pedig a tett, a hit és akarat embere. Ámde az ész, a szív és akarat megismerései nemcsak, hogy nem azonosak mindig egymással, hanem igen sokszor a legélesebb ellentmondásban állanak. Már most: melyik megismeréssel azonosítja magát a költő? Azt kell mondanunk: mind a hárommal. Az egyik épp oly meggyőző rá, mint a másik; illetve az egyik épp oly bizonytalan és álomszerű, mint a másik. Nemcsak az álomképekre, de az emberi szellem egész megismerésére vonatoztathatók Madáchnál a panaszos szavak:
Uram, rettentő látások gyötörtek
és nem tudom, mi bennük a való...
Ádám előtt éppoly titokzatos jövő gyanánt áll az emberiség történelme, mikor felébredt az álomból mint állt akkor, amikor mg mit sem látott belőle. De nemcsak Ádám van így. Joggal vetették fel a magyarázók az ellenvetést, hogy, ha Ádám előtt nem is, de a költő előtt tisztán kellett állnia annak a történelmi múltnak,amely az ő életkorszakáig terjedt. De éppen ez a lényeges és fontos Madáchnál, hogy ő ebben a tekintetben azonos Ádámmal. Emberi megismeréseinkről jól látja Madách, hogy bizonytalanok és ellentmondók; egyszer így, másszor meg amúgy láttatják velünk a múlt, jelen és jövő dolgait, azoknak értelmét, illetve értelmetlenségét. Bizonyos értelemben a jelen és a múlt éppoly bizonytalan és titokzatos a megismerésünk számára, mint a jövő.
Innen a Madách agnoszticizmusa.
De innen a cselekvő ember hite és akarása is.
A cselekvő embernek az élet minden pillanatában és viszonylata közt döntése kell juttatnia hitét és akaratát. Döntenie kell akkor is, ha sem az érelme, sem a szíve nem adnak biztos útmutatást a cselekvés irányára és értelmére vonatkozólag; sőt ha egyenesen egymásnak ellentmondó ösztönzéseket nyer is tőlük a döntésre. Az ember szenved, sír, kétségbe esik; elveszti a hitét és azután mégis – cselekszik. Cselekszik, tesz úgy, mintha hinne, mintha tényleg tudná, mit és miért kell cselekednie, mintha tényleg látná, hogy érelme és célja van az életnek. Igazában csak az öngyilkos lelkében homályosodik el az élet értelme és értéke. Ha ez a homály mindjárt csak pillanatnyi elmezavar volt is.
*
A tragédia perdöntő és igazságosztó zárójelenetében Ádám a teremtő elé viszi a maga ismeretelméleti problémáját:
De, óh Uram! Ki fog feltartani,
Hogy megmaradjak a helyes uton?
Elvontad tőlem a vezérkezet,
hogy a tudás gyümölcsét ízlelém.
S az Úr az Ádámnak adott válaszában ráüti a helyeslés pecsétjét a Madách hármas megismerésének igazára. Kiderül, hogy mindhárom megismerés egyforma érték
és jelentőségű, hogy csak azoknak együttes működéséből jön ki a helyes és eligazító irány,alakul ki a megismerés teljes ökonómiája. Az Úr válasza így hangzik:
- - - Ha tettdús életed
zajában elnémúl az égi szó:
e gyönge nő tisztább lelkülete,…
… meghallja azt és szíverén keresztül
költészetté fog és dallá szürődni.
- - - - - - - -
S e Lucifer meg, egy gyürü te is
mindenségemben, működjél tovább:
hideg tudásod, dőre tagadásod
lesz az élesztő, mely forrásba hoz…
Ha alaposabban szemügyre vesszük a dolgot, rá kell jönnünk, hogy Ádám, Éva és Lucifer nem egymástól elhatárolt és külön személyiségek, hanem az ugyanazon egy ember hármas elismerési tendenciának az akarat, érzelem és értelem kategóriáinak a megszemélyesítői a hordozói. A hármas megismerés melletti bizonyságtétel tehát nem más, mint a tett, költészet és tudomány igazinak és jogainak az elismerése a megismerés ökonóiájában. Egyenként és a részletekben lehetnek e megismerések egymással ellentmondóak: mégis az igazságuk egyaránt kétségtelen. Egyiket a másik fölé helyezni egyiket a másik érdekében megsemmisíteni, elutasítani nem lehet. Csak együtthatásukban oldják fel az ellentmondásokat és úgy viszik előre az életet új, ismeretlen és nagyszerű állomások felé. Éva ellágyulásai és érzelmi hullámai, Lucifer hitet és rendszert oldó destrukciója éppúgy fontos, nélkülözhetetlen és igaz elemei a megismerésnek, mint Ádám hite; visszatérő felbuzdulásai és tettrekészsége. Ha Lucifer megannyi lehangoló és kiábrándító képet ad is eléje, elfogyhatatlanul ugyanannyiszor tör fel belőle a kiáltás:
Vezess új célra, Lucifer... Vezess új célra, Lucifer...
El hát csatázni, fel hát lelkesülni...
Mi tehát ez tényleg: pesszimizmus, vagy optimizmus? Sem egyik, sem másik. „Ádámság” ez igazában, a szónak Madáchi értelmében. Idézzem újra Ady Endrét?
„Mindakettő: Ember és Sátán
egy céllal futtat világot;
hogy éjen, éljen az Élet…
Ezek után könnyű és egyszerű a Madách válaszának körvonalozása a másik – az etikai – kérdésre: mi a törvénye az ember etikus magatartásának?
Amit elmondtunk általában a megismerésre vonatkozólag, az irányadó és jellemző közelebbről az etikus megismerésre és cselekvésre is.
„Ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd…”
Nincsenek tehát zárt, szoros parancsok, mindenkor és mindenkire egyformán kötelező és etikus előírások. „Ha jól ügyelsz…” Örök, soha le nem záruló, folyton megújuló, egyéni feladat: az etikus magatartás. Hogy úgy mondjuk: az egyén rendeltetés kérdése.
Erre az etikus megismerésre, mint általában a megismerésre is, jellemző, hogy Lucifernek éppoly fontos és nélkülözhetetlen szerep jut benne, int akár az Ádám, akár az Éva tendenciának.
"Te Lucifer – működjél tovább”
így hangzik az Úr szava és parancsa.
Madách Lucifere eszerint nem is lehet azonos a Biblia Sátánjával, mint ahogyan a Goethe Mephistójával sem azonos. Ezen lehet sajnálkozni, vagy botránkozni, de tudomásul kell vennünk.
A Lucifer sajátos felfogása és szerepeltetése a magyarázata annak, hogy Madáchnál a tudás fájáról való evés elsősorban nem bűnbeesést, hanem öntudatra ébredést szimbolizál. Az embernek egy magasabb létfokra való emelkedését. Ezáltal az ember elszakadt ugyan attól a világtól, amely paradicsomi nyugalmat és gondtalanságot, továbbá cselekvési biztonságot jelent a benne élők számára. De viszont megkezdte a rendeltetés új pályafutását, amely nem a természeti törvény és ösztön parancsinak való vak engedelmesség többé, hanem az értelem és akarat munkája, egy sajátos belső megismerési ökonómia eredménye.
Innen van, hogy az Ádám kesergése is elsősorban nem az isteni tilalom megszegése feletti bűnbánat, hanem az elveszett biztonságérzet siratása:
„De óh Uram, ki fog feltartani,
hogy megmaradjak a helyes úton…
Elvontad tőlem a vezérkezet,
hogy a tudás gyümölcsét izlelém.”
És Isten is, mikor Ádámot fel akarja oldani a szorongása alól, nem a Megváltóra utal, aki elveszi a világ bűneit (mint ahogyan ez, mondjuk, Miltonnál van), hanem a belső sugallat szavára, illetve egy oly megismerési ökonómiára, amelybe a Lucifer szava is beletartozik. S haragja nem sújt le megsemmisítő erővel Luciferre. Ellenkezőleg, ezt a parancsot adja neki: „működjél tovább!” (S e ponton ismét nyilvánvaló Madách és Ady találkozása.)
*
Kétségtelen azonban, hogy ez a sajátos és a bibliai történettől elszakadt szemlélet nincs tisztán keresztülvezetve a drámai koncepcióban. Az első két szín istenképe éppen e tekintetben tüntet fel ellentmondásokat az utolsó szín istenarcával. A kibontakozás nem nyugszik szilárdan az expozíció fundamentumán.
Ezt a zavart és ellentmondást persze még fájdalmasabban állapítjuk meg most, amikor idegen szem elé kerül a mű ítéletre. Mint ahogyan aggodalmasabban vesszük észre – mint valaha is – a gondolatok nehézkességét, a vontatott drámaiságot, a túl sok anyagot, amit a dráma felölel és a történelmi egymásutánokban olcsón nyert – fordulókat stb.
Mégis hiszünk benne, hogy hatalmas alkotás hiányosságai ellenére is mély és maradandó benyomásokat fog kelteni az angol nép lelkében s emelni fogja azt a becsülést, amellyel e nagy nép felénk fordult és felismert.
Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október
Simon Menyhért (1897-1952): Kisebbségi magyar költő éneke 1933-ban
Úgy épitettem uj világunkat
- tökéletest, embermegváltót -
mint mérnökök a sokivü hidat
s felhőkarcoló égostromló tömbjét
Raktam az alap örök vasbetonját,
kiszámitottam terhet, teherbirást
és már láttam is készen a nagy csodát:
az észszerű társadalmi rendet,
mely testvéri munkánk alapján
mindnyájunkévá tesz mindent, mit a Föld
titok-létünknek szépet és jót nyujthat
Ha azt mondták: utópia, álom,
mit művelek,
mit hirdetek,
mosolyogtam fölényes-önbizón
az ifjuság szent, gőgös hitével,
mit kétkedők gunya csak szilárdit
- - - - - - -
S most itt égek
robotok robotján
merész lényem kalodába zárva
megaláznak rut kicsinyességek
tán bosszuból, hogy kidobtam őket
- társadalmunk sötét ballasztjait -
megtervezett jövő-palotánkból
Mikért küzdök: kisebbek a célok,
kisebbek és mégis emésztőbbek
s még ezek is jaj messze intenek!
Vaj’ birok-e még soká küzdeni?
Nem hull-e ki kezemből is a toll?
Nem némit-e el rideg hatalom
vagy talán a válság halál-ökle?
Magyar vagyok. Kisebbségi magyar
s azok közt is csak magam, egyedül,
nincs barátom, ki mellém állana
s önkéntes és rám taszitott terhek
tarisznyáját megigazitgatná
roskadozó, meggörnyedt hátamon.
Forrás: Magyar Írás II. évf. 7. szám 1933. szeptember
Szenteleky Kornél (1833-1933): Ezüst tulipán
Valahol a magyar mezének
smaragdos selymes mezején,
százszinben szikrázó napfényben
elém villant egy lenge lény.
A tünde lény eképen szóla:
„Milyen volt az utad? Nehéz?
Szemében bús fények csillogtak
s haja aranylott mint a méz.
Intettem és ő így folytatta:
„Tovább kell menned, még tovább,
de utadra virágot adok
s e virág néked lángot ád.
Lángot, erőt, vigaszt s világot,
hogy mindig tudjad, merre menj.”
Mentem tovább, elmult az álom,
Az út nehéz, sötét a menny,
az éjszaka öröknek látszik
és végtelennek az ugar,
de virágom egyre világit
s utat mutat, mint égi kar.
Nézem a szirmok fényvarázst,
a tulipánra hajolok
s most értem csak a bűvös rejtélyt:
a szirmok közt egy sziv dobog!
Egy sziv dobog! Egy sziv ragyog!
Forrás: Magyar Írás II. évf. 7. szám 1933. szeptember
B. Traven: Holtak hajója (könyvismertetés)
Munkáiban egy örök bolygó merész vándorútjának eseményeit beszéli el és az emberi szó tiszta természetességével az élet változatos jelenségei mögött az életet átfogó értelmet keresi. Jack Londonnak kalandor vére gyúlt fel újra benne, aranyásók közt jár Mexikó rengetegjeiben, majd matróznak szegődik csempészhajókra, hogy a közvetlen átélés erejével markolhassa össze az ütődött életeket és a világ kiáltó balgaságairól a szociális művész lelkiismeretével mondhasson ítéletet. Éhség és szükség őrli hőseit, akik elkérgesedtek a küzdelemben ember és elem ellen, szószólójukká válik, felfedi a fennálló társadalmi rend hibáit, egy új Upton Sinclair vádoló erejével, de magasan túlszárnyalva elődjét az emberábrázolás és természetátélés hamsuni művészetével.
Legjellegzetesebb munkája, a HOLTAK HAJÓJA egy amerikai matróz hányattatásáról szól. Antwerpenben partra száll a matróz és a hajnalba elnyúló muri után arra ébred, hogy hajója nem várta be visszatérését. Pénz és igazoló papírok nélkül itt áll egy amerikai állampolgár, a társadalomnak eddig legvédettebb alakja, kifosztva és jogtalanul a fennálló rend jóvoltából, mert sehol, semmiféle konzulátus, semmiféle hivatal előtt nem tudja bebizonyítani, hogy kicsoda, hogy egyáltalában a világon van. Valaki, aki testi valósággal jelen van, de mégsem él. Rendes hajó nem fogadhatja el, munkált nem vállalhat és nincs országa,mely megtűrné létezését. El kell tűnnie, halottnak számít. Belga hatósági közegek fantasztikusan átcsempészik a holland határon, s a hollandusok ugyanilyen fantasztikusan visszacsempészik Belgiumba. Kiesett a világból, jeltelenné vált, eleven halottá, akit nem lehet megtűrni a beiktatott – és lajstromozott állampolgárok közt.
Úgy hat ez, int egy farsangi tréfa és mégis forró, vérző valóság, - a magyar olvasó előtt, aki ismeri a hontalanná váláskálváriáját, százszorosan átérezhető valóság.
Traven hőse elvergődik Spanyolországig, ahol élőhalott sorsa végképp megpecsételődik. Az életnek teljesen új, idegen területét nyitja meg előttünk Traven könyve, elvezet bennünket az élőhalottak hajójára, a Jorikkera. Megtestesült fantasztikum ez a hajó, tele van ilyen élőhalottal, és maga is pusztulásra ítélt roncs, bensőjében konzervdobozokba rejtett tölténnyel és hadiszerrel, kivénhedt és elhasznált, az elsüllyedés megváltását váró testével emberfeletti kínok és megaláztatások színtere. Egy modern kalózhajó a társadalom kivetett páriáival fedélzetén, minden gonosz becstelenre elszántan.
A hajó fűtőházának és a fűtők szenvedéseinek leírása dantei csúcsokon jár. A holtak hajóján nincs finomkodásnak helye, itt csak emberfeletti kín és erőfeszítés van és ebből a kínból, a fűtő és a salakhordó verejtékéből csodálatos bajtársiasságnak tettei épülnek, úgy hajt ki a szennyből és szenvedésből a viharnak ez a megváltó emberiessége, mint egy soha nem látott szindus virág. Hogy a puszta lét megmaradhasson, ez a dantei pokol izmot és velőt tépő forróságával két embernek vadászösztönét, eszét, józanságát ezerszeresre fokozza és midnden érzésüket szolidaritásba ömleszti.
Traven szerelmesen a tengernek, akár annak másik nagy epikusa, Joseph Conrad, de amíg Conrad a filozófus nyugalmával higgadt szemlélője marad a tenger világának, addig Traven az új generáció nyugtalan vérétől megszállottan a régi regénykereteket pattanásig telíti váddal és ítélettel. Amit Traven csinál, az a szociális művészet legtisztultabb foka. Ez a művészet nem éri be embertelen sorsok realisztikus megírásával ,nem elég az éhségnek, a szenvedésnek és megaláztatásnak képeit variálni, az új művészet feladata ennek az életnek mélységeit megkeresni és ember és világ természetes viszonyát tisztázni
Traven szenvedélyesen, az írás fegyver-erejével áll a kisemmizett hősei mellé és ezzel azt az építőmunkát végzi, akit a kor az írótól megkövetel.
Móricz Zsigmond (1879-1942): Rokonok
Mielőtt lecsapolták volna a magyarországi mocsarakat, híres természettudósok és a Hermann Ottók összegyűjtötték és megírták könyveikben a civilizáció által halálra ítélt ingoványok és évszázados lápok sajátságot faunáját és buja vegetációját, hogy az utókor békés szánóvetői megtudják: mi akadályozta meg a több kenyér termését, miért nem lehetett itt boldogabb, célszerűbb gazdálkodás?…
A magyarság életében is van ilyen lápvilág, az úri-muris dzsungel, amelyet a gazdasági és a társadalmi bajok ítéltek halálra. Ennek a vidám kvaterkázó, tarokkpartis világnak az eredete visszanyúlik a millennium önfeledt korába, amelyet jól ismerhetünk Mikszáth Kálmán zseniális írásaiból. Ahogy aztán a kapitalizmus terjeszkedett, úgy fogyott, csorbult ez az élet; a háború, a forradalmak és a világméretű válság megkondították felette a lélekharangot.
Ezt a pusztuló úri világot Móricz Zsigmond ismeri legjobban legalaposabban. Több regényében: (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Fáklya, Uri muri, Forr a bor, stb.) adja hű természetrajzát ennek a tékozló, középosztálynak. Legújabb regénye, a Rokonok, teljes képet ad róla, megmutatja azokat a hibákat, azokat a súlyos közéleti bűnöket, amik hosszú idők óta tápláltak és hatalmasra duzzasztottak egy társadalmi réteget, amely kezében tartotta egy ország gyeplőjét. Remek művészettel felboncolja ezt a romlott testet és rámutat a magyar élet legpusztítóbb rákfenéjére, a panamákra! Ennek a lápvilágnak megvannak a maga törvényei, szentesített szokásai; más a beszédmód is: Kedves Öcsémuram! Méltóságos Uram! Kegyelmes Bátyám! Itt mindenki a másiknak a lekötelezettje. A városi vagyon összeragadt a vezetők személyes vagyonával… „Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült… Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiztosabb ismérve a megbízhatóságnak…” - Mi az érvényesülés útja nálunk? A jó ellenzékiség. „Mindenki ellenzék fiatalkorában, aki még negyven éves korán túl is ellenzék, az nem lesz ember soha. De aki harmincéves kora előtt nem volt ellenzék, abból sem lesz ember soha.” A szociális problémákat nem képesek megérteni; népnyomor, munkanélküliség: könnyen térnek napirendre felette, azt mondják, „hogy az mindig úgy volt, kell szegénynek is lenni4” – „Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul.”
Ilyen környezetbe kerül a regény hőse, Kopjáss István, amikor megválasztják városi főügyésznek. Ahogy bevonul a városházára, nyomában vannak a rokonok, mind-mind egy kis protekcióért, némelyik atyafi pedig már jogcímként fogja fel a rokonságot a panamában való részvételre. A Hatalom küszöbén megtántorodik és belekerül a rokonok hálójába. Ha mégis újat, erkölcsöset merészelne tenni, a főharácsolók csapdákat állítanak eléje, a csápok nem engedik, lebunkózzák, és nincs más választás: vagy velük harácsolni vagy a revolver! Ha véletlenül a kaszinóban kedélyes tarokkparti közben ilyen megjegyzést tesz, hogy „bizony, akármit mondunk, a legszebb nemzeti szalag sem véd meg a fagy és a sár ellen”, akkor lázítónak bélyegzik a társai.
Móricz Zsigmond legnagyobb művészi érdeme az, hogy ezt a kedélyesen panamázó világot valósághűen rajzolta meg. Minden szándékolt tendencia nélkül! Nem emel ki jelenségeket, nem hangsúlyoz és nem ferdít. Ha ezt tenné, ha a ma annyira divatos propaganda-követelményeknek engedne, elvesztené valósághitető erejét. A művészi kifejezés követelményei merőben különböznek a propaganda követelményeitől, mindegyiknek megvan a maga szerepe: „a propaganda a doktrinából és taktikából indul ki, az irodalmi mű az átélt tapasztalatból és a belső élményből” – mondj egy franci író. A regényben történő esemény tanulságait, konzekvenciáit levonni nem az író dolga, hanem a kritikusé, a szociológusé, mindenkor az olvasóé. Az anyagot összegyűjteni, belőle alakokat gyúrni és beléjök életet lehelni, az eseményt az élő szereplőkkel elindítani, adni - - - tehát teljesen új életet teremteni az egyéniség prizmáin keresztül: ezt a művészi teremtő munkát Móricz Zsigmond mesterein érti. Új regényében is ezt csinálta.
*
Az a magyar középosztály, amelynek természetrajzát a Rokonok-ban láthatjuk, végkimerülésben szenved. Azok az anyagi alapok, amik létrehozták hatalmas szervezetét, megrendültek. Mi lesz ezzel az osztállyal,melynek képességei alig használhatók fel más mesterségre? Életmódjuk évszázados hagyományokban, privilégiumokban gyökerezik, hogyan tudnak átvergődni a mai szörnyű válságon és hogyan helyezkednek majd be kulturáltabb, szociálisabb keretekbe? Utolsó mentsváruk a kaszinó. Itt szegényen is eldiskurálhatnak, pezsgő helyett egy pohár kristályvíz mellett, anekdotáznak a szemük előtt elmerülő világról, „amikor még a négylovas hintók állottak a platánok alatt s várták a kártyázó, ferbliző urakat”. Recsegve-ropogva dől össze fejük fölött a szép világ, némelyik nem bírja bevárni a végét: revolvergolyóval sietteti. Utolsó tettük is nemes úri gesztus.
Ebben a regényben csak urak szerepelnek a Tiborcokról csak néha esik szó. A munkanélküli kubikosok egyre növekvő serege! A rossz tanyarendszer! „Az analfabetizmus, a műveletlenség és a szegénység hármas börtönében fetrengő földmíves munkásság.” Minderről alig esik szó. A szociális problémáktól nincs megfertőzve az a felső réteg. A szenvedő néptömegek mélyen, az események hátterében húzódnak meg, sötét kereteként a pompázó duhaj világnak. Így volt ez az „Uri muri” pesti színpadán is: elöl, a kivilágított udvaron folyik a napok óta tartó dáridó, az úri muri, és messze a kerítésen túl a sötét éjszakában a zsellérek ijesztő mozdulatlansággal bámulják uraik mulatozását. Úgy éreztem hogy ebben a mozdulatlanságban fenyegető veszedelem feszül.
*
Az apám, aki kisváros úri társadalmának a fiákerese volt a „boldogabb” világban, amikor elolvasta a regényt, ezeket mondotta: - - Hej, fiam, bizony szép világ volt ez! Sok jó őri mulatságra elhordtam én az urakat! Mennyi ilyen történetet tudok én, amik itt vannak ebben a könyvben! – És mesélni kezdett nekem egy szlovenszkói kisváros eltűnt múltjából csudálatos történeteket, amelyeknek szereplőihez annyira hasonlítanak a regényalakok…
VASS LÁSZLÓ
Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június
Palotai Boris (1904-1983): Tavaszi vers
Hiába ömlik a sok narancssárga fény,
A természetből mitsem érzek én.
A hegyek nyomnak mint a gondolat,
S félek, valaki neven szólogat.
„A kép kész – husz sor elég lesz róla
Kis hangulat, tavasz, kelepelő gólya,
Fű, fa, rügy, derű, szép kerek mondatok.”
No lám… a harmat valóban ragyog.
Vedlik az ég, bontja a kék felhőket,
Nyujtózom, hogy elérjem őket.
Már zizzen, már lebben… álom? Valóság?
Kezemben zörög az esti Ujság.
S a festékszag sziven ver mint a tavasz.
Igazi fák. Rügyek. Bimbók. Lehet az?
Hemperegnék a földön frissen, boldogan
(Hogy menjek haza sártól lucskosan?)
A rög fekete… s ha az emberhez ér,
Körme alatt undok fekete szegély.
Ez mégsem való… ez szörnyen zavar,
Valahol elromlott egy csavar.
Valahol egy sróf tönkrement
S felfordult bennem egy régi szent.
Vajjon a fiam érzi a napot?
Nem fáj a feje? Nem húz kalapot?
Oh Istenem, légy résen és vigyázz nagyon
Hogy mosolyogni tudjon egy csepp harmaton.
Széllel birkozzon mint egy ifju tölgy
Ne ásitozzon kora délelőtt.
Izmos testében fogjon kezet
A napfény meg a lelkiismeret.
Jó mélyre szivja az esti szagokat
Mondd… nem kérek Tőled tul sokat?
Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június
Gulyás Pál (1899-1944): Győzd le a halottakat!
Könnyű az élők ellen küzdeni:
átdöföd a szívet, mely az életet veri,
s míg rekedten ordítsz diadalért,
ömlik a vér,
ömlik a vér!
Nézd csak a hadsereg!
Tattarara!
Ölik a testeket!
Tattarara!
Nézd csak a fegyverek csillogó kúpjait!
Ölik a testeket, a lélek burkait!
Könnyű a élőkön a győzelem,
de győzd le a halottat, ki nincs jelen
és mégis mindenütt jelen van
s megfojthat minden pillanatban!
A fák hegyén, nézd, mozog a levél,
mozog a levél!
Ki mozgatja? Hiszen a fa nem él,
a fa nem él!
Vigyázz, alattad indul a por,
föltámad és hirtelen eltipor!
Könnyű legyőzni, kiben harsog a lét,
de győzd le a temető nesztelenét!
Sírjából a halott kicsap,
koponyáján ködsisak!
Keze szellő, keze nincsen,
mégis átnyúl ereinken,
odasurran, odalebben,
hol a szív ingája rebben…
Észre se vetted s máris vérzik az est!
Meglassítod lépteidet…
Keze szellő, keze dér
s hull fölötted a levél!
Könnyü tombolni a lét erein,
de győzz az enyészet étherein!
Tombolj az étheri árnykezeken,
komor árnyon, hol elpihen a szerelem!
Nézd csak a lobogót! Büszke madár!
Lobog az életért és sorsa halál!
Hiába van fegyvere,
ércmozsara!
Meghal a hadsereg!
Tattarara!
Meghal a hadsereg!
Tattarara!
Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június
Reményi József (1891-1956) versei
VÁSÁRI KIKIÁLTÓ
Vásári kikiáltó vagy, górcső a hangodban a csend,
Eltitkolt csend, észreveszed emberben a lélekrákot,
Duhaj szemed, sötét szemed cézári titkot rejteget,
Mulat azon, aki tegnap ezüstkanalakat lopott,
Ma pediglen rajtad mulat, olcsó pénzért rád bámulhat,
Nem is pénzért, s közben eszed szélhajója, a szempillád,
Ugy megremeg, jaj megremeg, nincsen benned jóakarat,
De szereped orvosszeme a nyavalygókba belelát.
Hogyne tudnád, gyomron ütött emberi roncs, akit most látsz,
Tőled remél patikaszert, életvidám husvétmosolyt,
Vásári kikiáltó vagy, jajgatóknak adj gyógyulást,
Ne mellőzd azt, aki tegnap ezüstkanalakat lopott,
Beteg ő is, nyög a lelke, öröm-e a tolvajsiker,
Az ügyes kártyakeverő sem veszti el búbánatát,
Ne feledd el kikiáltó, minden-minden beteg ember,
Tanácstalan embertársad tőled várja a mákonyát,
Kacaja buzgó köhögés, nélküled csak kóc a hite,
Tátott szájában a veréb, okos veréb nem keresne
Meleg fészket, jó pihenést, inkább messze elrepülne,
Igy veszett el az embernek verebek közt is hitele,
Vásári kikiáltó vagy, zűrzavarban fuldokoló,
Fonák testvéres mókája, néha meg mézeskalácsa,
Sokat igérsz, ne csak igérj, a tréfa biz csak akkor jó,
Ha nem viszed, jól tudod te, hitegetések túlzásba,
Szünj meg végre kiabálni, ideje valamit tenni,
Ember vagyok, gyötrődéssel a jegy árát megfizettem,
Nyisd ki a boldogságajtót, el akarok oda menni,
Ahol nincs többé betegség, hol többé nem kell szenvednem.
Ha orvos vagy, gyógyitsál meg, ha kalandor, takarodj el,
Ha őrhelyed cirkuszajtó, szerepedet megunhatnád,
Ha meg hiszed, nincs értelme törődni az emberekkel,
Méregital mámorába ennenmagadat fojthatnád.
(Cleveland, Ohio)
AMERIKAI MAGYAR 1933-BAN
„Két éves bor, igya meg,
Suba alatt vettem meg.”
„Ne vesse meg szalonnám,
Nincs kése? Itt a bicskám.”
„Volt szárnyasom, tehenem,
Most meg féltem kenyerem.”
„Ki bolondja vagyok én,
Vérbefulladt földtekén?”
„Abaujban is sírnak,
Errefelé is rínak.”
„Borunkat, azt igyuk meg,
Szalonnát, azt osszuk meg.”
„A tegnap sem igazgyöngy,
Alvadt vértócsa a föld.”
„De tegnap álmodhattam,
virág volt gomblyukamban.”
„Szekfű volt gomblyukamban.
Táncra perdült a lábam.”
„Minek is panaszkodok,
Sötétben botorkálok.”
„Holnap vagy holnapután,
Elmulik a vihar tán.”
„Két éves bor, igya meg,
Szalonnám ne vesse meg.”
(Cleveland, Ohio)
MAGAMBAN BAKTATOK
Magyarul irom a verseket,
A jajjok nem kapnak visszhangot,
Magyarul zengem az éneket,
Egyedül kongatok harangot.
Bogarak mászkálnak a földön,
Olykor emberrel találkozom,
Az igék repdesnek a felhőn,
Kevés lélekkel barátkozom.
Körkép az élet, látványosság,
Szeszélyes alkotó a végzet,
Lármás festményt pingál, de kórság
A körkép, ha tul soká nézed.
Magyarul irom a verseket,
Tüskéket tüzök a hitemre.
Magyarul zengem az éneket,
Bogáncs kapaszkodik szivemre.
Mégis a verssel borogatom
Reszkető lelkem, fájó fejem,
Verscsokor illatából iszom
A derüt, melytől megrészegedem.
Ha sohasem hallgatnak is rám
Véreim, hánytvetett magyarok,
A magyar szóban mégis hiszek,
Hogyha magamban is baktatok.
(Cleveland, Ohio)
Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június
Gulyás Pál (1899-1944): Ez itt Hadház
Ez itt Hadház, Hajduhadház,
van benne vagy hatvanhat ház.
Elbámulom: olyan csöndes,
Fehérfoltos a hótól.
Uccáin egy-két fa lézeng,
fent kóbor varju bókol.
Kék levegő veszi körül
s ő a levegőnek örül,
mert az akácok alatt
akad néhány jó falat:
tehéntrágya és lótrágya
varjugyomor kivánsága.
Csokonai valamikor
itt járt: akkor is hó volt,
arca sárga volt, mint a kén
és csizmáján patkó volt.
Hová lett az a levegő,
amelyet belélekzett?
Hová lett a boldog ákác,
mely fölötte lézengett?
Egyik ház palánkja mögött
röfögnek a sertések,
terelik őket karókkal
a hadházi legények.
Olyan elhagyott vagyok itt,
olyan ődöngő semmi.
Jobb volna homokká válni,
Jobb volna itt nem lenni,
halott lenni, magányos,
mint dr. Földi János.
Vagy lenni zsidó, szakállas,
mint azok ott ni ketten:
kucsmájukat fülig rántják
vidor-elégedetten.
Vagy lenni repdeső varju,
aki fent a fán károg,
ha jönnek a kakastollas,
cérnakesztyűs zsandárok.
Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június
Losonczy László (1812-1879): Mátyás az igazságos
Mátyás a nagy király jön győzedelmesen,
pompás kisérettel már Gömörig haladt;
Kisérete között áll a nap fényesen,
És sátort üttet egy meredek hegy alatt
Szőlő koszoruzza a hegynek oldalát,
Izzad rajta a nép, forgatja a kapát.
Mátyás király nagyon szerette a népet,
Itt is megjelent a munkás sereg között;
Jól látta homlokán a vérverítéket,
Mit apró gyöngy gyanánt a munka rá füzött.
És e látványnál a szánalom, szeretet
Nemes nagy lelkében magasb lobbot betett.
Megindult a szíve, - és ím parancsot ád,
Parancsot ád fényes, gazdag lakomára.
Sürögnek-forognak, készitnek lakomát,
Lakomát, mely szóljon heted-hétországra.
Lesz is a királynak ma még vendége sok,
A vidék urai mind hivatalosok!…
A szomszéd uri nép mint a madár repül
Szép lovon, díszkocsin, százával ezrivel;
A fényes kiséret száma közé vegyül,
Hogyis ne, a midőn csak enni s inni kell.
Tán nem is repülne gyors madár módjára
Ha indulót fúttak volna a csatára!…
Egyik pohárt ragad, s mond: éljen a király!
Másik pohárt ragad: éljen a haza!…
Végre a sok,éljen vidám hangjainál,
Csordultig poharat tölt a király maga.
S a vendégek között elköszönti ekkép:
Kiért még senki nem ivott: éljen a nép!
Az uri társaság ezen megütközött,
Komolyság szállta meg, leesett az álla;
Arcán az irigység alakja tükrözött,
Hogy a pohárt nem rá köszönté királya.
Az éberfigyelmű király észrevette,
De mintha nem vette volna, úgy tettette.
’Urak! Keljünk fel – szól letéve poharát -
Hogy a mulatságban kis változás legyen, -
Jó lesz egy kis mozgás, a sok ülés megárt,
Kövessetek’ – s könnyen halad föl a hegyen.
Kezébe, a midőn fölér, kapát ragad,
s maga után inti mind a nagy urakat.
Erre a munkás nép szeme szája eláll,
Oly álmélkodásra ragadja e csoda…
Sok renyhe úr mindjárt kidől, de a király
Még ennyi dolognak nem is néz ám oda.
A ki még ki nem dúlt, elmaradt messzire,
Legalább is tíz, húsz, harminc lépésnyire.
„Uram király! Pogány mulatság ez nekünk,
Kik ehhez nem szokánk – így szól egy pohos úr -
Nekünk a kard, és nem kapa a fegyverünk,
Mely tenyerinket föltörte gonoszul.
Bizony szuszogni is már-már alig birunk,
Tovább ha folytatod: kifogy minden zsirunk!”
Mosolyga a király – ’Meggyőződhettetek:
Ki veritékével a földet öntözé,
Érdemes volt rá hű népem, s népetek,
Hogy beszövém éljen–kivánatink közé.
A szegény jó népet lenézni nagy vétek, -
Kivánom, hogy mint én, ti is szeressétek!’
Régen történt ez, négy száz év leáldozott,
Mátyás sírban nyugszik, de a hegy most is áll;
Tetején nem raktak emlékül oszlopot,
A nép szivében áll az, dicső király!
Rajta a lángbetűk ezen sort mutatják:
Meghalt Mátyás király, oda az igazság!
Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.
Ifj. Ungváry G.: Néprománc
Szomorún szól furulyája
A juhászbojtárnak,
Kebeléből a hangokon
Előtör a bánat.
Nem látja, s nem veszi észre
A nyája mint széled;
Nem hallja, hogy a lakziban
Minden kedvre éled.
Azt sem látja hogy kedvese
Menyasszony ruhában,
mint ül a vőlegény mellett
Némán, haloványan.
Édes multon téved lelke,
Ábrándok honában;
Nem is tudja mi történik
A kis szalmaházban.
Megy lassan a falu felé,
Zene hangját hallja;
Már tudja hogy kedvesének
Most a lakadalma.
És megy oda hova szive
Húzza, vonja őtet;
Meglátni a lakadalmat
S a vigadó népet.
Szól a zene bájos hangja
Táncol leány, s asszony,
A vőlegény halványodik
Jobban a menyasszony.
„Húzd rá cigány – szól a bojtár,
Húzd rá a nótámat!
E nótával megtisztelem
Vőlegény gazdámat.”
Szomorúan sír a hegedű
A cigány kezében,
Egy ragyogó néma köny ül
A bojtár szemében.
Közelít a menyasszonyhoz,
Sír az mint a gyermek,
Összerogy. Mély fájdalmában
A szíve reped meg.
A bojtár utolsó csókját
Lehelte ajkára,
Kiindult még egy pillantást
Vetett a mátkára.
És azután hegyen völgyön
Meddig szeme látott,
Ment mint a kárvesztett ember
Soha meg nem állott.
***
Mondják… sokszor holdvilágnál
Szép s csendes éjfélen,
Furulyaszó hallatszik a
Néma temetőben.
Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.