Mielőtt lecsapolták volna a magyarországi mocsarakat, híres természettudósok és a Hermann Ottók összegyűjtötték és megírták könyveikben a civilizáció által halálra ítélt ingoványok és évszázados lápok sajátságot faunáját és buja vegetációját, hogy az utókor békés szánóvetői megtudják: mi akadályozta meg a több kenyér termését, miért nem lehetett itt boldogabb, célszerűbb gazdálkodás?…
A magyarság életében is van ilyen lápvilág, az úri-muris dzsungel, amelyet a gazdasági és a társadalmi bajok ítéltek halálra. Ennek a vidám kvaterkázó, tarokkpartis világnak az eredete visszanyúlik a millennium önfeledt korába, amelyet jól ismerhetünk Mikszáth Kálmán zseniális írásaiból. Ahogy aztán a kapitalizmus terjeszkedett, úgy fogyott, csorbult ez az élet; a háború, a forradalmak és a világméretű válság megkondították felette a lélekharangot.
Ezt a pusztuló úri világot Móricz Zsigmond ismeri legjobban legalaposabban. Több regényében: (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, Fáklya, Uri muri, Forr a bor, stb.) adja hű természetrajzát ennek a tékozló, középosztálynak. Legújabb regénye, a Rokonok, teljes képet ad róla, megmutatja azokat a hibákat, azokat a súlyos közéleti bűnöket, amik hosszú idők óta tápláltak és hatalmasra duzzasztottak egy társadalmi réteget, amely kezében tartotta egy ország gyeplőjét. Remek művészettel felboncolja ezt a romlott testet és rámutat a magyar élet legpusztítóbb rákfenéjére, a panamákra! Ennek a lápvilágnak megvannak a maga törvényei, szentesített szokásai; más a beszédmód is: Kedves Öcsémuram! Méltóságos Uram! Kegyelmes Bátyám! Itt mindenki a másiknak a lekötelezettje. A városi vagyon összeragadt a vezetők személyes vagyonával… „Itt senki sem ért alapjában semmihez. Itt az a baj, hogy mindenki olyan helyen áll, ahová nem készült… Itt minden képviselő társadalmi érdemei, kormányszolgálatai jutalmául kapja a képviselőséget. A megbízhatóság, nem a hozzáértés a fontos. A rokoni kapcsolat a legbiztosabb ismérve a megbízhatóságnak…” - Mi az érvényesülés útja nálunk? A jó ellenzékiség. „Mindenki ellenzék fiatalkorában, aki még negyven éves korán túl is ellenzék, az nem lesz ember soha. De aki harmincéves kora előtt nem volt ellenzék, abból sem lesz ember soha.” A szociális problémákat nem képesek megérteni; népnyomor, munkanélküliség: könnyen térnek napirendre felette, azt mondják, „hogy az mindig úgy volt, kell szegénynek is lenni4” – „Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul.”
Ilyen környezetbe kerül a regény hőse, Kopjáss István, amikor megválasztják városi főügyésznek. Ahogy bevonul a városházára, nyomában vannak a rokonok, mind-mind egy kis protekcióért, némelyik atyafi pedig már jogcímként fogja fel a rokonságot a panamában való részvételre. A Hatalom küszöbén megtántorodik és belekerül a rokonok hálójába. Ha mégis újat, erkölcsöset merészelne tenni, a főharácsolók csapdákat állítanak eléje, a csápok nem engedik, lebunkózzák, és nincs más választás: vagy velük harácsolni vagy a revolver! Ha véletlenül a kaszinóban kedélyes tarokkparti közben ilyen megjegyzést tesz, hogy „bizony, akármit mondunk, a legszebb nemzeti szalag sem véd meg a fagy és a sár ellen”, akkor lázítónak bélyegzik a társai.
Móricz Zsigmond legnagyobb művészi érdeme az, hogy ezt a kedélyesen panamázó világot valósághűen rajzolta meg. Minden szándékolt tendencia nélkül! Nem emel ki jelenségeket, nem hangsúlyoz és nem ferdít. Ha ezt tenné, ha a ma annyira divatos propaganda-követelményeknek engedne, elvesztené valósághitető erejét. A művészi kifejezés követelményei merőben különböznek a propaganda követelményeitől, mindegyiknek megvan a maga szerepe: „a propaganda a doktrinából és taktikából indul ki, az irodalmi mű az átélt tapasztalatból és a belső élményből” – mondj egy franci író. A regényben történő esemény tanulságait, konzekvenciáit levonni nem az író dolga, hanem a kritikusé, a szociológusé, mindenkor az olvasóé. Az anyagot összegyűjteni, belőle alakokat gyúrni és beléjök életet lehelni, az eseményt az élő szereplőkkel elindítani, adni - - - tehát teljesen új életet teremteni az egyéniség prizmáin keresztül: ezt a művészi teremtő munkát Móricz Zsigmond mesterein érti. Új regényében is ezt csinálta.
*
Az a magyar középosztály, amelynek természetrajzát a Rokonok-ban láthatjuk, végkimerülésben szenved. Azok az anyagi alapok, amik létrehozták hatalmas szervezetét, megrendültek. Mi lesz ezzel az osztállyal,melynek képességei alig használhatók fel más mesterségre? Életmódjuk évszázados hagyományokban, privilégiumokban gyökerezik, hogyan tudnak átvergődni a mai szörnyű válságon és hogyan helyezkednek majd be kulturáltabb, szociálisabb keretekbe? Utolsó mentsváruk a kaszinó. Itt szegényen is eldiskurálhatnak, pezsgő helyett egy pohár kristályvíz mellett, anekdotáznak a szemük előtt elmerülő világról, „amikor még a négylovas hintók állottak a platánok alatt s várták a kártyázó, ferbliző urakat”. Recsegve-ropogva dől össze fejük fölött a szép világ, némelyik nem bírja bevárni a végét: revolvergolyóval sietteti. Utolsó tettük is nemes úri gesztus.
Ebben a regényben csak urak szerepelnek a Tiborcokról csak néha esik szó. A munkanélküli kubikosok egyre növekvő serege! A rossz tanyarendszer! „Az analfabetizmus, a műveletlenség és a szegénység hármas börtönében fetrengő földmíves munkásság.” Minderről alig esik szó. A szociális problémáktól nincs megfertőzve az a felső réteg. A szenvedő néptömegek mélyen, az események hátterében húzódnak meg, sötét kereteként a pompázó duhaj világnak. Így volt ez az „Uri muri” pesti színpadán is: elöl, a kivilágított udvaron folyik a napok óta tartó dáridó, az úri muri, és messze a kerítésen túl a sötét éjszakában a zsellérek ijesztő mozdulatlansággal bámulják uraik mulatozását. Úgy éreztem hogy ebben a mozdulatlanságban fenyegető veszedelem feszül.
*
Az apám, aki kisváros úri társadalmának a fiákerese volt a „boldogabb” világban, amikor elolvasta a regényt, ezeket mondotta: - - Hej, fiam, bizony szép világ volt ez! Sok jó őri mulatságra elhordtam én az urakat! Mennyi ilyen történetet tudok én, amik itt vannak ebben a könyvben! – És mesélni kezdett nekem egy szlovenszkói kisváros eltűnt múltjából csudálatos történeteket, amelyeknek szereplőihez annyira hasonlítanak a regényalakok…
VASS LÁSZLÓ
Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése