Palotai Boris (1904-1983): Tavaszi vers

 
Hiába ömlik a sok narancssárga fény,
A természetből mitsem érzek én.
A hegyek nyomnak mint a gondolat,
S félek, valaki neven szólogat.

„A kép kész – husz sor elég lesz róla
Kis hangulat, tavasz, kelepelő gólya,
Fű, fa, rügy, derű, szép kerek mondatok.”
No lám… a harmat valóban ragyog.

Vedlik az ég, bontja a kék felhőket,
Nyujtózom, hogy elérjem őket.
Már zizzen, már lebben… álom? Valóság?
Kezemben zörög az esti Ujság.

S a festékszag sziven ver mint a tavasz.
Igazi fák. Rügyek. Bimbók. Lehet az?
Hemperegnék a földön frissen, boldogan
(Hogy menjek haza sártól lucskosan?)

A rög fekete… s ha az emberhez ér,
Körme alatt undok fekete szegély.
Ez mégsem való… ez szörnyen zavar,
Valahol elromlott egy csavar.

Valahol egy sróf tönkrement
S felfordult bennem egy régi szent.
Vajjon a fiam érzi a napot?
Nem fáj a feje? Nem húz kalapot?

Oh Istenem, légy résen és vigyázz nagyon
Hogy mosolyogni tudjon egy csepp harmaton.
Széllel birkozzon mint egy ifju tölgy
Ne ásitozzon kora délelőtt.

Izmos testében fogjon kezet
A napfény meg a lelkiismeret.
Jó mélyre szivja az esti szagokat
Mondd… nem kérek Tőled tul sokat?

Forrás: Magyar Írás II. évf. 5-6. szám 1933. május-június