Szabó Lőrinc (1900-1957): Két vers

 
KÜLÖNBÉKE

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószinüleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segiteni,

azt hittem, szépszó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban birom az évek
förtelmeit
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom évem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjukor
sejteni birta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek,mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is kézen-közön elvész
az ideál
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -

s mert mindez még csak nem is aljas,
nem szomorú,
s minden dolog apja valóban
a háború

úgy nézem elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztosan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háboruban
versest irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket

HANGVERSENY UTÁN

A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
egy egész liget csalogány.

Még bennem a hegedűk remegése,
idegem zizeg valahány.
Visz az autóbusz, de dalába burkol
egy egész liget csalogány.

Robog a kocsi, és semmit se  hallok,
oly jó ez a zsongó magány;
mint felhő röpdös körül és emelget
egész liget csalogány.

Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
én és egy liget csalogány.

S ahogy felnézek a tavaszi égre
e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
s egy egész égbolt csalogány.

Forrás: Magyar Írás II. évf. 8. szám 1933. október