Losonczy László (1812-1879): Mátyás az igazságos

Mátyás a nagy király jön győzedelmesen,
pompás kisérettel már Gömörig haladt;
Kisérete között áll a nap fényesen,
És sátort üttet egy meredek hegy alatt
Szőlő koszoruzza a hegynek oldalát,
Izzad rajta a nép, forgatja  a kapát.

Mátyás király nagyon szerette a népet,
Itt is megjelent a munkás sereg között;
Jól látta homlokán a vérverítéket,
Mit apró gyöngy gyanánt a munka rá füzött.
És e látványnál a szánalom, szeretet
Nemes nagy lelkében magasb lobbot betett.

Megindult a szíve, - és ím parancsot ád,
Parancsot ád fényes, gazdag lakomára.
Sürögnek-forognak, készitnek lakomát,
Lakomát, mely szóljon heted-hétországra.
Lesz is a királynak ma még vendége sok,
A vidék urai mind hivatalosok!…

A szomszéd uri nép mint a madár repül
Szép lovon, díszkocsin, százával ezrivel;
A fényes kiséret száma közé vegyül,
Hogyis ne, a midőn csak enni s inni kell.
Tán nem is repülne gyors madár módjára
Ha indulót fúttak volna a csatára!…

Egyik pohárt ragad, s mond: éljen a király!
Másik pohárt ragad: éljen a haza!…
Végre a sok,éljen vidám hangjainál,
Csordultig poharat tölt a király maga.
S a vendégek között elköszönti ekkép:
Kiért még senki nem ivott: éljen a nép!

Az uri társaság ezen megütközött,
Komolyság szállta meg, leesett az álla;
Arcán az irigység alakja tükrözött,
Hogy a pohárt nem rá köszönté királya.
Az éberfigyelmű király észrevette,
De mintha nem vette volna, úgy tettette.

’Urak! Keljünk fel – szól letéve poharát -
Hogy a mulatságban kis változás legyen, -
Jó lesz egy kis mozgás, a sok ülés megárt,
Kövessetek’ – s könnyen halad föl a hegyen.
Kezébe, a midőn fölér, kapát ragad,
s maga után inti mind a nagy urakat.

Erre a munkás nép szeme szája eláll,
Oly álmélkodásra ragadja e csoda…
Sok renyhe úr mindjárt kidől, de a király
Még ennyi dolognak nem is néz ám oda.
A ki még ki nem dúlt, elmaradt messzire,
Legalább is tíz, húsz, harminc lépésnyire.

„Uram király! Pogány mulatság ez nekünk,
Kik ehhez nem szokánk – így szól egy pohos úr -
Nekünk a kard, és nem kapa a fegyverünk,
Mely tenyerinket föltörte gonoszul.
Bizony szuszogni is már-már alig birunk,
Tovább ha folytatod: kifogy minden zsirunk!”

Mosolyga a király – ’Meggyőződhettetek:
Ki veritékével a földet öntözé,
Érdemes volt rá hű népem, s népetek,
Hogy beszövém éljen–kivánatink közé.
A szegény jó népet lenézni nagy vétek, -
Kivánom, hogy mint én, ti is szeressétek!’

Régen történt ez,  négy száz év leáldozott,
Mátyás sírban nyugszik, de a hegy most is áll;
Tetején nem raktak emlékül oszlopot,
A nép szivében áll az, dicső király!
Rajta a lángbetűk ezen sort mutatják:
Meghalt Mátyás király, oda az igazság!

Forrás: Mátyás diák Könyvesháza. Közhasznú házikönyv a magyar nép számára. Szerkeszti Vahot Imre. I. füzet. Pest, 1857.