Dézsfalvi Klára (Ó-székely ballada)

 
Ne menj bé, ne menj bé
Dézsfalvi Klára
Ilyen ifjan, szépen
Nagy Oláhországba,
Nem lesz jó tenéked.
Még az ut köve is
Könnyeidet issza,
Soha míg ez világ,
Soha se jösz vissza!
Jaj, hiába mondták
Dézsfalvi Kalára
Apjának, anyjának
Nem hallgat szavára,
Készülődik gyorsan
S titkos úton este
Búcsuzatban megy be
Fényes Bukarestbe.
*
Szép város, nagy város
Bukarest városa,
Sok könyhullatástól
Sáros a piacza,
Sok székely leánynak
Jártak itt végire.
Aj, én is eljöttem
Magamnak vesztire.
Magamnak vesztire,
Boér örömire,
Szép ifjuságom
Gyászos végzésire.
Ne kaczagj, ne kaczagj
Kényes uri dáma
Tán te nem is voltál
Szegény asszony lánya, -
Tán te nem is jöttél
Szőttes rokolyába
Kis Erdőországból*
Boér** városába,
Tán te nem éheztél,
Nem szomjuhoztál,
Változó ruhádban
Meg nem fogyatkoztál,
Mig be nem kerültél
E bojár házába,
Mig le nem feküdtél
Paplanos ágyába!
Jaj, mert én sem tudtam
Világ rosszaságát.
Mutatta a bojár,
Bojárok királya
Hozzám nagy jóságát;
Magához fogadott,
Fényes gunyát adott,
- Ártatlanságamból
Jaj, beh kiforgatott!
Tanuljatok rétam***
Szőke székely lányok,
Fejér Nyikó partját
Ti el ne hagyjátok,
Bizony csúful jártok.
*
Dézsfalvi Kalára
Igy kesergett vala,
Rongyos, gyürüs zsidó
Ott meghallá vala.
Elment a királyhoz,
Mind bemondá neki -
Kalárit a király
Elébe viteti:
„Hát te mit keseregsz
Dézsfalvi Kalára,
Tán nem tartottalak
Elég nagy pompába’.
Vigyétek, vigyétek
Katonák, vigyétek,
Mélységes tömlöczöm
Mélyire vessétek!” -
Egyszeribe’ vitték,
Tömlöczbe vetették.
Hajnal hasadásig
Oda benn hadd várja,
A míg elitéli
Bojérok királya:
Ötven vesszőcsapás
A büntetés rája.
Dézsfali Kalára
Tömlöczben kesereg,
Bánatában szive
Csakhogy meg nem reped,
Az istrázsa hallja,
’Jába**** nem akarja,
Keserves éneke
A szivét facsarja.
Oda könyököl a 
Tömlöcz ablakára:
- „Hallod-e, hallod-e
Dézsfalvi Kalára!
A te büntetésed
Én bizony kiállom,
S nem szolgálom többet
Fölséges királyom,
Csak te légy a párom!”
*
Hivatja hajnalba’
Bojérok királya:
- „Mégis meggondoltam
Dézsfalvi Kalára,
Jere vissza hozzám
Fényes palotámba!
Még most is szeretlek,
El sem is feledlek
Vesszőcsapás helyett
Csókommal büntetlek!
Bársony hintód helyett
Adok neked kettőt,
Hat szobalányodért
Teljes tizenkettőt!”
- „Nem kell a palotád,
Nem a szobalányod,
Hűséges szeretőd
Ha tömlöczbe hányod,
El is elmegyek én
Szegény istrázsával,
Seregedből való
Szegény katonával!
Találsz te még leányt
Eleget helyettem,
Engemet bocsáss el,
Mert sokat szenvedtem
- De ha rosszam vallod,*****
Fogjon meg az átok,
Ne láss magad körül
Soha boldogságot,
Hová lábad teszed,
Bánatvirág keljen,
Te fehér ágyadban
Kigyófi heverjen,
Kit leginkább szeretsz.
Legelőbb veszesd el,
tE búbánatodat
Ne értse meg ember!”

B. E. és S. J. gyűjtése

(* E r d ő o r s z á g: nem így mondja ki egészen, talán erdősországot akar mondani, de a sajátságos kiejtés kedvéért szükségesnek tartottam így irni.
(** Boér = bojér=bojár. Mindhármat használják.
(*** Rétam = rajtam.
(**** Jába=H.ába
(***** Vallod, e helyett van itt: akarod

Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 4. sz. 1884. jan. 20.

Balladák

 Kis Júlia*

„Hallod-e te király-úrfi!
Jere este guzsalyasba.”
„Nem mehetek te király-lány,
Hogy’ juthatnék túl a Dunán!
Este későn sötét leszen,
S a Dunába belé esem.”
„Vagyon nekem szövétnekem,
Tornácomba kitétetem,
S meg is gyujtom, mihelyt lehet,
Világánál átal jöhetsz.”
Megindula király-úrfi,
Este későn guzsalyasba;
S belé esék a Dunába,
A Dunának közepibe.
Úgy sír, úgy sír király-leány,
Király-leány kis Júlia.
Szóval kérdi asszony-anyja:
„Mér’ sirsz, fiam, kis Júlia?”
„Hogy ne sirnék asszony-anyám,
Elvesztettem gyöngyös pártám,
Belé esett a Dunába,
A Dunának közepibe’.
„Vagyon nekem gyöngyös pártám,
Azt én mindjárt neked adom.”
„Nem kell nekem senki másé,
Csak kell nekem a magamé.
Hallod-e te asszony-anyám!
Hivassuk fel Biró Jankót, 
Biró Jankót, vízi búvárt,
Hogy fogja ki gyöngyös pártám.
Hallod-e te Biró Jankó,
vedd ki az én gyöngyös pártám!”
„Nem kapok(1) én gyöngyös pártát,
Csak kapok én király fiát.”
„A’ kell, a’ kell Biró Jankó,
Biró Jankó vízi búvár.
Hozd fel ide palotámba,
Tedd fel ide én ágyamba.”
Úgy sir, úgy sir király-leány,
Király-leány kis Júlia:
Neki szive meghasada,
Mindjárt szörnyü halált hala.
Az egyiknek csináltattak
Fejér márvány kőkoporsót,
A másiknak csináltattak
Vörös márvány kőkoporsót,
Virágos kertbe temették,
Egymás mellé elültették,
Az egyikre palántáltak
Fejér csíkos tulipántot,
A másikra palántáltak
Tiszta vörös tulipántot.
A szerelmeseknek lelke
Élő tulipánttá leve,
S addig s addig nevelkedtek,
Amíg összeölelkeztek.
(1) találok)

(* Ez a bájos ballada a szerelem legyőzhetetlenségének gondolatát dicsőíti. A virágok egybefonódása jelképezi a szerelmes lelkek elválaszthatatlanságát.

BORISKA

„Boriska, Boriska, szép lyányodért jöttünk,
Törökök kezébe szép lyányodat add ki!”
’Állj fel lyányom, állj fel, állj fel a kőpadra,
Nézz ki az ablakon, mit látsz-e alatta.’
„Három üveghintót, kilenc arany zászlót.
Hát nem volt-e kendnek egy darab kenyere,
Egy darab kenyere, egy pohárnyi bora,
Hogy ne adjon engem törökök kezébe?”
Kimegyen a kertbe, leborul a gyepre,
Zokogva kiáltja: „Virágim, virágim,
Tőbül hervadjatok, földig száradjatok,
Hadd lássa meg minden, hogy engem gyászoltok!”
Bemenyen a házba, leborul az ágyba,
Zokogva kiáltja: „Gunyáim, gunyáim,
Szegrül lehulljatok, földön rothadjatok,
Hadd lássa mostohám, hogy engem gyászoltok.”

MONDJ URADNAK ENGEM*

Héj páva! Héj páva! Császárné pávája!
Szegény legény voltam gazdag leányt vettem,
s a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem,
A vásárba mentem, piros csizmát vettem,
Avval haza mentem, az asztalra tettem.
’Kéncsem, feleségem, mond uradnak engem!’
„Én bizon sohasem, teljes életembe!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Ököt sem uraltam, téged sem urallak.”

Héj páva! Héj Páva! Császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem.
A vásárba mentem, rojtos ruhát vettem,
Avval hazamentem, az asztalra tettem.
’Kéncsem, feleségem, mondj uradnak engem!”
„Én bizon sohasem, teljes életembe!
Mert apám házánál nagyobb urak jártak,
Ököt sem  uraltam, téged sem urallak!”

Héj páva! Héj páva! Császárné pávája!
Szegény legény voltam, gazdag leányt vettem,
S a gazdag leánynak kedvit nem lelhettem.
Az erdőre mentem, somfabotot szeltem,
Avval hazamentem, a pad alá tettem.
’Kéncsem, feleségem, mondj uradnak engem!’
„Én bizon sohasem, teljes életembe!
Botom elé kapám, hátára vagdalám:
„Uram vagy, uram vagy, halálig uracskám!”

(* Shakespeare Makrancos hölgy c. vígjátéka alapgondolatának népies változata lehet ez a humoros „ballada”. Több helyen ismeretes az országban. – A tudtán kívül elígért leány népballadáink közismert alakja. Megkapó drámaisággal festi a népképzelet az ellenségnek kiszolgáltatott székely leány megrendítő fájdalmát.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 7. sz. 1941.

Barna Péter (Ó-székely ballada) – Közli Vas Tamás

Szalai Pistának gyócs inge gatyája
Vérrel veritezik a testi ruhája…
Szegény Barna Péter be sok lovat loptál
Rományi két lánya abból ruházkodtál.
Maratt vóna retek fekete födébe -
Rományi két lánya az anyja méhében…
Rományi két lánya… nem lett vóna:
Szegény barna Péter tolvaj sem lett vóna…
Szegény Barna Péter a lovát itassa,
Rományi két lánya az ebédre várja.
Várja kaposztára, borsos pálinkára,
Igyál Barna Péter világ buszujára! -
Szegény Barna Péter a rokoját vette,
Rományi két lánya nagy szívesen vette…

Fúdd el jó szél, fúdd el hosszu útnak porát:
Ne lejje vármegye fakó lovam nyomát…
Nem fúvád el jó szél hosszu útnak porát:
Meglelé vármegye fakó lovam nyomát…
A lovam lábáról elhullott a patkó,
Csak egy maradt rajta, az es ingó – bingó.
Jó ló vót a fakó, jó ló es ő most es,
Algya meg az isten ki felnövelte es
Abrakkal, szénával ki meghizlalta es.
***
Felszállott a páva vármegyes-házára,
De nem Barna Péter szabadulására…
Vármegye kapuját nem nyissák heába:
Szegény Barna Pétert viszik udvarára.
Szegény Barna Pétert vitték akasztani,
Rományi két lánya távulról úgy nézi…
Kár vóna őnéki a fán megszáradni,
Lobogó gyógy ingit a szélnek elfúni,
Két fekete szemit hollóknak kivájni,
Sarkantyus csizmáját szélnek eszeverni…
Csárdai pusztáján van egy két águ fa,
Szegény Barna Péter nyugodalmas háza.
Két águ fa alatt vagyon a sirhalma,
Rózsa termik rajta s másféle virágok:
Gyertek sokaságok asszonyok s leányok!
Szeggyétek, vigyétek világ buszujára.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.

Vas Tamás: Kadar Gyuri (ó-székely ballada)

 
Jaj, pénteken este felé
Egy vétlen halál esék.
Kádár Gyuri mit gondolál
Mikor az Ótra indulál?

„Én egyebet nem gondoltam:
Szerencsétlen úton jártam;
Négy gyermekem árván hadtam,
Nőmet megszomoritotta.

Elbucsuzám szülőimtől,
És minden ösmerősimtől,
Hitvesemtől s gyermekimtől
S mind e világ sérelmétől.

Isten álgyon meg jó apám,
Hogy ingemet feltartottál,
Minden rosztól ótalmaztál,
Csak a jóra tanyitottál.

Édes anyám, lelkem anyám,
Be sok könyvit hullatta rám;
Mikor bücsümöt rengeté
Kicsi fiját mind szereté!

Jó életem én mindenem
Kedves édes feleségem!
Arra kérlek, hogy megbocsáss,
Mert hidd meg, hogy többé nem látcz;

Szép gyermekeim növeld fel,
Minden rosztól őrizzed meg.
Én elmegyek, isten veled!
Meglátlak majd fenn az égbe.”

„Édes férjem, kedves férjem,
Ne hadd árván gyermekidet,
Ne szomoritsd meg szüleid,
Ne hagyj kétségbe engem itt.”  

Péntek este öt az óra,
Kong a harang a toronyba.
Vajon mét kong ojan búson?
Met egy édes apa meghót…

Kádár Gyuri mit gondolál
Hogy az Ótba belé ugrál?
Mind keresnek még sem kapnak,
Pedig még látni akarnak.

Felesége és gyermeki
Sirassák őt s a rokonyi,
Édes apja, édes annya
Ugy zokognak bánatokba.

Még az ég es megsiratta,
Érte bő könyvit hullatta,
Tizenhárom nap s éjjel
Szüntelenül esegete.

Kádár Gyurit meg nem lelék
Mindennap hjába keresék.
Végre a sok keresésbe
Beléúnnak keservökbe.

Már feledik a jó apát,
Feledi minden ember már,
Mig ő a vizben nyugoszik,
Viz fenekin temetkezik.

Tizenhárom hetek mulva
Egy új hir száll a faluba:
Kádár Gyurit megtalálták
És a vizből ki es huzták.

Rokonyai, gyermekei
Felesége, jó emberi
Sirassák őt, nagy jaj szókkal
Kisérik az ősi lakba.

Másnap buson kong a harang:
Kádár Gyuri megy a sirba,
Sáraz földbe, temetőbe.
Ott az isten nyugtassa meg!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.

Vas Tamás: Barcsai* (ó-székely ballada)

„Apám uram, lelkem, lelkem apám uram!
Anyámasszon bizon Barcsait szereti”
„Ne hidd uram, ne hidd,  kéncsem, jámbor uram!
Részeg a küs gyermek; nem tudja, mit beszél”
Aval elindula egy nagy régi útra,
Felit végig mené, s felit vissza jövé,
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Nyitsd meg az ajtódat”
„Várkozz uram, várkozz, jámbor uram,
Hogy vessem nyakomba fekete szoknyámot”
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Nyitsd meg az ajtódat”
„Várkozz u ram, várkozz kéncsem, jámbor uram,
Hogy tegyem fejembe fejér fátyolomot”
Aval úgy megrugá a záros ajtóját,
Hogy minnyárt béesék a ház közepibe.
Gyontáros ház föde, bádikk** az asztala,
Szép üveg ablaka, csempe*** kemenczéje.
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Add kezembe nekem a nagy láda kócsát.”
„Uram, édes uram, kéncsem, jámbor uram!
A templomba jártam ottan elvesztettem.”
Aval úgy megrugá nagy láda oldalát,
Hogy minnyárt kidőle Barcsai belőle…
„Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Ládd-é, hogy igaz vót a küs gyermek szova?
Feleségem kéncsem, kéncsem feleségem!
Három halál közül mejiket választod?
Azt választod-é el, hogy én, megöjelek,
Vaj azt választad el, hogy fejdet vegyem
Vaj azt választod el, hónap álló délbe
Hét asztal vendégnek vigon gyertyát tartasz?”
„Uram, édes uram, kéncsem, jámbor uram!
Három halál közül én azt választom el:
Hónap álló délbe, hét asztal vendégnek
Vigon gyertyát tartok”
Szógálom! Szógálom! Menny le a pinczébe,
Hozz fel tés es onnét vaj tiz singnyi vásznot
S vaj két kászu szurkot…”
Végig bétekeré, végig csepegteté.
Fejinél meggyújtá s lábánál megótá…
„Feleségem kéncsem kéncsem, feleségem!
Három halál közül ezt válosztottad el...”

(* E szép balladát f. t. Kriza ur is közölte a „Vadrózsákban” Marosszékről beküldve (L. 192 lap.) s ez amattól kivitelben csak annyiban különbözik, hogy amott Barcsai is meghal, a berontó férj „Ajh! Megfogá ottan, egybe fejét vevé”, míg itten erről nincsen szó. A kidolgozásban azonban tetemes különbségek láthatók. A kettő közül melyik szebb? El nem dönthetem. Részemről ezt teljesebbnek tartom, míg annak talán rövidsége, gyorsabb fejlődése adhatna némi előnyt e felett. Ha az helyet kapott a „Vadrózsák” lapjain, ez is mint varians jobbal kérhet magának helyet valahol.     Szerk.)
(** bádog)
(*** kályha)

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Pálbeli szép Antal* (Ó-székely ballada)

’Anyám, édes anyám! Bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!’
„Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltunk mü es(1) egy csoda malmocskát.
Az első kereke béla-gyöngyöt járjon;
A középső köve édes csókot hányjon;
Harmadik kereke aprópénzt hullasson:
Ez a szeretetnek első regulája!
Ennek látni jőnek szüzek szép leányok,
Talán itt köztik lesz Varga Ilona es.”

’Anyám, édes anyám eresszen el engem
Csoda-malom látni.’
„Ne menj, fiam, ne menj csoda-malom látni:
Megvetik a hálót s megfogják a rókát.”

’Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért!’
„Ne halj fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Csináltatunk mü es egy erős vas-hidat;
Annak látni jőnek szüzek, szép leányok,
Talán itt köztik lesz Varga Ilona es.”

’Anyám, édes anyám eresszen el engem
Erős vas-híd látni!’
„Ne menj, fiam, ne menj erős vas-híd látni:
Megvetik a hálót, megfogják az rókát.”

’Anyám, édes anyám, bizon meg kell halnom,
Bizon meg kell halnom Varga Ilonáért.’
„Ne halj, fiam, ne halj, Pálbeli szép Antal,
Tedd holttá magadat;
Neked látni jőnek szüzek, szép leányok,
Talán itt köztik lesz varga Ilona es.”

’Anyám, édes anyám, eresszen el engem
A halottas házhoz.’
„Többször nem jössz vissza a halottas háztól.”

’Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, kapud előtt sétál
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!

Kért te meghótál, udvarodon sétál.
Kelj fel, fiam, kelj fel, Pálbeli szép Antal!
Kiért te meghótál, most a lábadnál áll.”

Sohasem láttam én ilyen szép halottat!
Szeme mosolygólag, szája csókolólag,
Lába felugrólag.
Ő szépen felkele, szépen megölelé.

(* Egyike legsajátságosabb és legeredetibb balladáinknak. Hangja mindvégig  enyelgő, tréfás. A szerelmes halálos vágyódását kedvese után a tettetett halál gyógyítja meg, s tréfás közvetlenséggel adja meg a vidám megoldást.)

(1) Mi is.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1866-dik évre. II-dik évi folyam. Kolozsvár, 1866.

Molnár Anna (Ó-székely ballada)*

Jer menjünk el, Molnár Anna,
Hosszu utra, rengetegre,
Tejjel mézzel folyó helyre.
Nem menyek én, Sajgó Márton,
Vagyon nekem jámbor uram,
Jámbor uram s kicsi fijam.
Meg nem állá Molnár Anna,
Elindula hosszu útra,
Hosszu útra, rengetegre,
S tejjel-mézzel folyó helyre.
Találnak egy czitromfára,
Leülnek az árnyékába.
Hallod-e te, édes kéncsem,
Nézz bár egyet az fejembe.
Édes kéncsem, Molnár Anna,
Fel ne nézz a czitromfára.
Meg nem állá Molnár Anna,
Felnéze a czitromfára,
Hát ott vagyon hat szép leány
Felakasztva egymásután.
Sirni kezde Molnár Anna,
A hetedik ő leszen ma.
Egy csöpp könnye kicsordula
Sajtó Márton arczájára.
Megébrede Sajgó Márton:
Mé’ sirsz, é’ sirsz, Molnár Anna?
Nem sirok én, Sajgó Márton,
Mett hull a fának harmatja.
Nem hull most a fa harmatja,
Mett most éppen álló dél van.
Hallod-e te, Molnár Anna!
Indulj fel a czitromfára,
Czitromfának ága közi.
Molnár Anna fel-feleli:
Nem szoktam én fára hágni,
Menjen elől Sajgó Márton,
Én is menyek majd utána.
Letámasztá fényes kardját,
S megindula Sajgó Márton:
Ő is felkapá a kardját,
S egyszerre levágá nyakát,
Felötözék gunyájába,
Felüle a paripára,
S úgy indula hazájába
Jámbor ura udvarába:
Jó napot, te jámbor gazda!
Isten hozta vitéz uram!
Hallod-e, te jámbor gazda,
Occza szállást écczakára.
Nem adhatok, vitéz uram,
Elhagyott a hütös társam,
Kicsi fijam sir mindétig,
s vitéz uram nem adhatik.
Semmi, semmi! Te jó gazda,
Occza szállást écczakára,
Ada is a jámbor gazda,
S boré’t küldte a faluba:
Ő is felvevé a fiját.
Megszoptatá siró fiját,
Haza mene jámbor gazda,
S kérdé tőle: vitéz uram,
Vajjon annak mi az oka
Hogy most nem sir kicsi fija?
Talám tudja, vitéz uram,
Hogy a háznál idegen van.
Hallod-e, te jámbor gazda,
Egyed kérdek, felelj rea:
Feleséged ha mg élne,
S egyszerre csak haza jőne:
Megszidnád-e, megvernéd-e,
Életibe’ elvetnéd-e?
Meg se szidnám, meg se verném,
Életibe’ fel se vetném.
Leüle a nyoszolyára,
Felvette a kicsi fiját,
Kigombolá dolományját,
S megmutatá önnön magát.
                                Közli

KRIZA JÁNOS

(* Közöljük még e variánst, annak bizonyságul, hogy a mely költemény ennyi változatban hordja magán a népiség bélyegét, az nem lehet – mikép egy buzgó román vitatta – merő irodalmi plagium.       S z e r k.)

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 16. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Kerekes Izsák (Ó-székely ballada)

 
Hallottad-e hírét a hires Szebennek,
A hires Szebennek s a hires Mohának,
A Mohában lakó Kerekes Péternek,
S Kerekes Iszáknak, ő felnőtt fiának?
Ez egyszer ittason ment az istállóba,
Ott le is feküvék a lovak jászlyába.

Egyszer csak kimene az ő édes apja
A tornáczba s lenéz onnan a határra,
Hát bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét felleg,
Nem tudják miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondolják: a szebeni ráczok.

Ekkor csak lemene Izsák édes apja
A lovak jászlyához s ilyen szókkal mondja:
Kelj fel, fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik messzünnen mint a setét  felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.

Ekkor megfordúla az első álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.
Másodszor kimene az ő édes anyja,
S ilyen szókkal költi igen hamarjába:
Kelj fel fiam, kelj fel jó Kerekes Izsák!
Mert bizony jődögel nagy fekete sereg,
Ugy látszik meszünnen mint a setét felleg,
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk a szebeni ráczok.

Ekkor megfordúla második álmából,
De mégsem kele fel a lovak jászlyából.

Harmadszor kimene szép gyönyörű mátka
A tornáczba s mindjárt lenéz a határra,
Hát jő az ellenség igen hamarjába,
És leszalada ő a lovak jászlyához,
És így kezd beszélni a kedves urához:
Kelj fel, szívem, kelj fel; itt van az ellenség
Nem tudjuk miféle, kurucz-e vagy labancz,
De mégis gondoljuk: a szebeni ráczok.

És ekkor felugrék jó Kerekes Izsák,
Igen hamarjába a lovát kihozák,
Felköté a kardját mindjárt oldalára,
S felfordúla szépen jó barna lovára,
És visszatekinte s ilyen szókkal beszélt:
Kiontatom vérem apámért, anyámért,
Megöletem magam szép gyűrűs mátkámért,
Meghalok én még ma magyar nemzetemét.

E szók után lovát sarkantyúba kapja,
S az ellenség felé nagybátran ugratja;
Hát jőnek a ráczok, ő meg előttök van,
Karemelve vágtat igen iszonyuan.
„Add meg magad, add meg, jó Kerekes Izsák!”
- A ráczok előre neki ezt kiáltják -
Látjuk hogy vitéz vagy, de csak egyedül vagy,
A reménység téged most mindjárást itt hagy,
Akármint mesterkedj, a mi kezünkbe’ vagy!”

’Mit adok rajtatok, hogy egyedül vagyok!
Kard nem jár meg engem, akármint vágjatok.’
Mond Kerekes Izsák s vagdal jobbra-balra,
Hullatja a ráczot a kardja egymásra,
Egy elémentébe’ gyalog ösvényt vága,
És visszajöttébe’ szekérutat nyita,
De ekkor megbotlék a lovának lába,
Ő meg a lováról a földre borúla.

Jó Kerekes Izsák így járt a lovával,
A ráczok pediglen karddal és dárdával
Vágják, ölik őtet a mindaddig göbődik
A míg egyet sem rug s nem is vergölődik.

Igy pusztitották el Kerekes Izsákot,
A ki a kardjával levága sok ráczot.

Közli:
KRIZA JÁNOS

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 2. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Arany János (1817-1882): Szondi két apródja (1856)

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,

Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;

Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,

   Tetején lobogós hadi kopja.

 

Két ifiu térdel, kezökben a lant,

A kopja tövén, mintha volna feszűlet.

Zsibongva hadával a völgyben alant

   Ali győzelem-ünnepet űlet.

 

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?

Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?

Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,

   Odaillőt egy huri nyakra!"

 

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant

Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:

Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,

   És pengeti, pengeti, sírván."

 

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,

Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:

Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!

   Meg nem marad itt anyaszülte.

 

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,

E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:

Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,

   Odalenn vár mézizü sörbet. -"

 

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:

Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,

Jézusa kezében kész a kegyelem:

   Egyenest oda fog folyamodni.

 

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,

Mit csak terem a nagy szultán birodalma.

Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...

   Ali győzelem-ünnepe van ma!"

 

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,

És pattog a bomba, és röpked a gránát;

Minden tüzes ördög népet, falat ont:

   Töri Drégel sziklai várát.

 

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,

Immár födi vállát bíborszinü kaftán,

Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:

   Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

 

A vár piacára ezüstöt, aranyt,

Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;

Harcos paripái nyihognak alant:

   Szügyeikben tőrt keze forgat.

 

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!

Zászlós kopiával hős Ali temette;

Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;

   Zengjétek Alit ma helyette!"

 

Két dalnoka is volt, két árva fiú:

Öltözteti cifrán bársonyba puhába:

Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -

   Vele halni meg, ócska ruhába'!

 

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;

Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;

Sátrában alusztok, a széltül is ó:

   Fiaim, hozzá köt a hála!"

 

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!

Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:

Jó kardja előtt a had rendre ledűl,

   Kelevéze ragyog vala balján.

 

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,

Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!

Én láttam e harcot!... Azonban elég:

   Ali majd haragunni fog érte."

 

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,

Kő módra befolyván a hegy menedékét:

Ő álla halála vérmosta fokán,

   Diadallal várta be végét.

 

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már

Dícséretiből az otromba gyaurnak?

Eb a hite kölykei! vesszeje vár

   És börtöne kész Ali úrnak."

 

Apadjon el a szem, mely célba vevé,

Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;

Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,

   Ki miatt lőn ily kora veszte!

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Vörösmarty Mihály (1800-1855): A hős sirja

Sok bajnak utána az ősz dalia

Csend-lakta honába kerül;

Vészes fiatalkori napjaira

Néz vissza reménytelenül.

Eltüntenek ifjukor és szerelem,

A vér-teli harczok, a győzedelem.

 

Fáradtan, elaggva, ez álmaiban

A harcz’ s koszorúk’ fia él,

S bár álmain a komor ész köde van,

Még lelke busongni kevély,

A sirba letenni óhajtja fejét,

Márvány örökitse s dal ülje nevét.

 

S hosszú nap után borus éjszaka száll,

Felhőbe huzódik a hold.

Éjfélre a hős rideg álmainál

Felhangzik az őslaki bolt.

Kürt hija ki harczra az ősz daliát;

Vég harczra kimenni nem ója magát.

 

A kürt tova és tova zengve rival

Rémhangja betölti az éjt.

Megy bátran a hős csatagondjaival,

Érezve veszélyteli kéjt.

Megy zordon utakban a hangok után:

Nagy messze körült’ a puszta magány.

 

S fölzengeni hallja a harcz moraját.

A férfiölő viadalt,

Küzdők rohanásit az érczsoron át,

Hall rémületes csatadalt:

Kard, dárda zörömböl, a ló szabadul;

Nagy sebben alélva vitéz ura hull.

 

A hős tova és tova tévedezőn

A képtelen éjbe halad.

A vérbe borult, csata-dúlta mezőn

Elhallgat az éjjeli had,

S rémséges, halotti a csend, a magány

A vad rohanások, a hadzaj után.

 

Harmadszor a kürt riad és szomorún

Vég hangja bucsúzva kihal.

S villám sugarában az éji borún

Át, rémlik emelt ravatal:

A hős temetőhelye s orma felett

Fog bús szobor, a haza képe, helyet.

 

Sok bajnak utána az agg dalia

Itt békehelyére talál;

Vészes viadalteli napjaira

A századok éjjele száll.

S míg lelke dicső nyugalomnak örül,

A hir örök éneke zengi körül.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

Vörösmarty Mihály (1800-1855): Szép Ilonka

I.

A vadász ül hosszu méla lesben,

Vár felajzott nyilra gyors vadat,

S mind fölebb, és mindig fényesebben

A sörény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében

Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

 

A vadász még lesben ül sokáig

Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap  áldoztáig,

S im a várt szerencse megjelent!

Ah, de nem vad, könnyü kis pillangó,

S szép sugár lány, röpteként csapongó.

 

„Tarka lepke, szép aranypillangó!

Lepj meg engem, szállj rám kis madár:

Vagy vezess el, merre vagy szállandó,

Ahol a nap nyugodóba jár.”

Szól, s iramlik, mint az őz futása,

Könnyü s játszi a lány illanása.

 

„Istenemre!” szóla felszökelve

A vadász „ez már királyi vad!”

És legottan minden mást feledve

Hévvel a lány nyomdokán halad.

Ő a lányért, lány a pillangóért,

Versenyeznek tündér kedvtelésért.

 

„Meg vagy!” igy szól a leány örömmel,

Elfogván a szállongó lepét;

„Meg vagy!” igy szól a vadász gyönyörrel, -

A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll:

De a lány rab szép szem sugaránál.

 

II.

Áll-e még az ősz Peterdi háza?

Él-e még a régi harcz fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága

S telt pohárnál ül az ősz maga.

A sugár lány körben és a vendég;

Lángszemében csábitó varázs ég.

 

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,

A kupák már felvillantanak,

Ősz vezére s a hon nagy nevéért

A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában

Bőven ömlött Nándor ostromában.

 

„Hunyt vezérem ifju szép sugára”

Szól az ősz most „éljen a király!”

A vadásznak vér tolul arczára

A még kupája illetetlen áll.

„Illetetlen mért hagyod kupádat?

Fogd fel gyermek, és kövesd apádat.”

 

„Mert apád én kétszer is lehetnék,

És ha ittem, az nincs czenkekért;

Talpig ember a kit én emliték,

Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”

S illetődve s méltóság szemében,

Kél az ifju, tölt pohár kezében:

 

„Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

 

S mind zajosban, mindig hevesebben

Vig beszéd közt a gyors óra ment.

A leányka híven és hívebben

Bámulá a lelkes idegent.

„Vajh’ ki ő, és merre van hazája?”

Gondolá, de nem mondotta szája.

 

„Téged is, te erdők szép virága,

Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába;

Ősz apáddal a vadász elvár;

Fenn lakozva a magas Budában

Leltek engem Mátyás udvarában.”

 

Szól s bucsuzik a vadász, rivalva

Inti őt a kürthang: menni kell.

Semmi szóra, semmi biztatásra

Nem maradhat vendéglőivel.

„Emlékezzél visszatérni hozzánk,

Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.”

 

Mond szerényen szép Ilonka, állván

A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván,

Útnak indul a hold éjjelén.

S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:

Fölveré azt szerelem hatalma.

 

III.

Föl Peterdi s bájos unokája

Látogatni mentenek Budát;

Minden lépten nő az agg csodája;

Mert sok ujat meglepetve lát.

A leányka titkon édes óra

Jövetén vár szép találkozóra.

 

S van tolongás s uj öröm Budában:

Győzelemből várják a királyt,

A ki Bécset vivó haragjában

Vérboszut a rosz szomszédon állt.

Vágyva néz sok hű szem ellenébe:

Nem vidul még szép Ilonka képe.

 

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?

Mily szerencse fordul életén?

Honn-e vagy tán messze költözötten

Jár az őzek hüvös rejtekén?”

Kérdi titkon aggó gondolattal,

S arcza majdég, majd szinében elhal

 

S felrobognak hadvész-ülte képpel

Ujlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével

Környékezvén őt a hős apák.

Ősz Peterdi ösmer vendégére,

A király az: „Áldás életére!”

 

„Fény nevére, áldás életére;”

Fennkiáltja minden  hű ajak;

Százszorozva visszazeng nevére

A hegy és völgy és a zárt falak;

Haloványon hófehér szobornál

Szép Ilonka némán és merőn áll.

 

„A vadászhoz Mátyás udvarában,

Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában,

Kis tanyánk ott nyugodalmat ád.”

Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,

S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

 

És ha láttál szépen nőtt virágot

Elhajolni belső baj miatt,

Ugy hajolt el, félvén a világot,

Szép Ilonka, titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények,

Kinos emlék, és kihalt remények.

 

A rövid, de gyötrő élet elfolyt.

Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása liliom-hullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

A király jön, s áll a puszta házban.

Ők nyugosznak örökös hazában.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája