Vachott Sándorné (1828-1896): November 2-kán 1857.

 

Nincs hideg bár még is fázom,
Ma halottak napja van;
A sirhantok levegője
Leng a szél fuvalmiban.

Én előttem és körültem
Egykor ismert szellemek
Halk-suhogva járnak-kelnek,
S kérnek: menjek el velek!

„Hisz tudod te, mi az élet:
- Szól köztük egy ifju lyány -
Megmutatja könnyes szemed,
S arczod, a mely halovány.

Míg élsz, azért busúl szíved,
Hogy nem tud megrepedni; -
Jer, oly édes az anyaföld
Kebelében pihenni!

Szabad ottan álmadozni
Mindenről, mi szép, mi nagy…
Jer közénk, szebbé teendi
A sír szép ábrándidat!”

- Megdöbbenve hallgatám az
Igy beszélő szellemet:
S megismertem alakjában
Elhunyt szép növéremet. - 

„Jó Etelkém! – súgta ajkam -
Bár mehetnék el veled!
Oh de oly szent kötelesség
Vonz még élni engemet!

Boldog agy te lágy sírodban,
Ifjuságod ott örök:
S ah, egy költő lángszerelme
Viraszt álmaid fölött!

Ámde én még küzdök, a míg
Elföd majd a sírhalom;
S minden édest sok keserü
Könnyen kell megváltanom.

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.