Fábján Pista nótája*

I.
Ha meghalok, arról se tehetek,
Véled, babám, többé neml ehetek,
Nem engedik azt nekünk az egek,
Hogy én kedves babám tiéd legyek.

Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom,
Erdőn, pusztán van az én lakásom,
eltemetnek a mezei vadak,
EL IS ÉNEKELNEK  a madarak.

Ha megfognak, lánczczal megkötöznek,
Betyárságunknak már véget vetnek;
Ki van mondva a törvény mirólunk:
Akasztófa lészen nyugodalmunk.

II.
Jön a zsandár kívül belül,
Szól a golyó fejem felül;
Szegény Pista, csak egyedül
Forgolódik a ló körül.

Fogd meg, Julcsám, a lovamat,
Vidd a kutra, itasd meg azt,
Itasd meg, mert szomju nagyon:
Szegény Pista fáradt nagyon.

Azután menj a szobádba,
Borul a vetett ágyadra,
Borul, sirass engem nagyon:
A törvényem hátra vagyon.

Elbúcsuztam Juliskámtól,
Az apjától, az anyjától:
Már én elmegyek, látjátok,
Isten vigyázzon reátok.

Sirva kisért a kapuig,
Onnan a határ széleig,
Megcsókoltam utoljára,
Ugy ültem a pej lovamra.

Lement a nap nyugodóra,
Szegény Pista boszújára:
Belement az istálóba,
Megfogtak másnap déltájba.

Már két kezem vasba verték,
Dupla fegyverem elvették,
Magam fegyver közé vettek,
A zsandárok úgy kisértek.

A törvény elébe vittek,
Komor szemmel rám tekintnek,
Monda nekem: no te kutya
Nem lősz többet pandurt soha.

Akkor meghültem egy kicsit,
hogy az akasztófára visz,
Nem lesz napja vig kedvemnek,
Soha többé életemnek.

Februárjus huszadikén,
Kisértek fel a nagy utczán,
Szégyeltem azt váltig nagyon
Hogy a kezem vasba vagyon.

Édes kedves lovam, Pajkos!
Nincsen czukor, nincs abrak most:
Fogva a te kedves gazdád,
Nincs ki gondot viseljen rád.

(* Íme egy pár AKASZTÓFA-VIRÁG. Népi költészetünk koszorúja nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a népdalok gyűjteményébe valamikor felvétessék; annál inkább, mert ez, nem, mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek REQUIEME, mások általi BUCSUZTATÓJA hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye, ki az ELSŐT bujdostában írta, a MÁSODIKAT fogságában, midőn a rögtönítélő törvényszék már meghozá fölötte az ítéletet, mondotta egy városcseléd tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.    A. J.)

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet.Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.